Tegnap aztán fényképeztünk eljegyzési gyűrűt Métely kezén és Zippo-ján, de a számítógép épp nem ismeri fel a fényképezőgépemet, úgyhogy pár napot még várni kell, amíg meg tudja mutatni a kibervilágnak is. És különben is, a képek 70%-a rémesen életlen, azt hiszem, ez a gép mégsem olyan tökéletes (még a hozzám hasonló kocafotósoknak sem), mint mondták, vagy amennyibe került.Búvárzenekarral pedig tisztáztuk, hogy nekem vele nincs és nem is volt bajom, nekem körülbelül két blogbejegyzésével volt bajom, azokkal azonban eléggé - épp csak akkoriban minden más bajom is volt, mint hogy ezt sikeresen kommunikáljam felé (néha például szerettem volna aludni). Azt hiszem, ez is úgy történhetett, hogy az elmúlt hónapokban annyira vagyok empatikus és körültekintő, mint egy fékhibás teherautó; és tartok tőle, hogy nem ő az egyetlen, akinek páros lábbal tiportam a lelkébe. Az a legaggasztóbb, hogy igazából nem is aggaszt a dolog. Most így kell engem szeretni. Vagy sehogy.
Később J. és Asztrogót társaságában folytattuk volna az estét, épp csak Asztrogóton végleg elhatalmasodott az életképtelenséggel vegyes, sértett elmeháborodottság, és valahogy véletlenül nem jött (megsértődött azon a felvetésen, hogy ha egyfolytában lemerül a boltjuk ügyeit is bonyolító mobiltelefon, talán tartsa töltőn). Kész. Teljesen kész. Most már J. is közölte, hogy ezek után nem biztos, hogy még egyszer felhívja az életben - én már valamikor tavasszal eljutottam idáig, nagyjából akkor, amikor ráébredtem, hogy a legszívesebben felpofoznám, amiért ezzel a sértett mártíromsággal teszi tönkre a saját létét (életnek azért nem nevezném azt a nyúlós semmit téve nyúlós semmibe nyúlást, amit tart helyette). És persze nyilván azért is, amiért ezzel a sértett mártíromsággal mérgezi az én néha már szinte életszerű létemet.
Az mp3-lejátszómat elbirizgálva arra jutottam, hogy feltehetően ez a világon az egyetlen hely, ahol egymás mellett nyugszik a black metal és Frank Sinatra (nem igaz, egyik sincs a gépecskémen; de majdnem), aztán rájöttem, hogy ez csak azért lehet, mert a black metalosok ritkán utaznak, különben ők teljesen szívesen nyugodnának egy kicsit Frank Sinatra mellett, elvégre már halott, és az ilyen félig elporladt maradványokkal heverészni az aztán igazán black metal, nem? Egészen sokat gondolkozom ezen a stíluson, ahhoz képest, hogy már ideológiai okokból sem szeretem (én kérem hagyományos kálvinista vagyok, nem vonz az eseti sátánizmus), és a károgás (sikítás, valamint hányás) is báncsa a fülemet.
Valamikor a hétvégén pedig lesz sör, utána máskor pálinka.
