Hideg van. Azt hittem, hogy tudom, mitől félek, és attól amúgy konkrétan félek is, de aztán ma reggel, miközben épp elaludtam a villamoson, és kis híján lefejeltem az ablaküveget, arra is rájöttem, hogy úgy tényleg és valójában mitől félek. Azóta szokatlanul nyugodt vagyok, csak néha szitkozódom halkan.Nem (csak) attól félek, hogy félek; ez túl egyszerű lenne, és különben is, a félelemtől félni, az hétköznapi. Persze az is, hogy én pedig attól félek, hogy kimutassam, ha félek. Vagy általában, hogy gyenge vagyok. Legalábbis olyan dolgokban-tól-hoz-hez-höz, ami tényleg számít. Mert egyébként úgyis mindenki tudja, hogy gránitsziklának bizony elég omlatag lennék, és a türelmem pedig korántsem végtelen, de azért szeretek úgy tenni, mint aki voltaképp ura a helyzetnek. Vagy még ha csak tehetetlen utas, akkor sem aggódik különösen.
Pedig néha igen.
Ilyen néha volt egyébként a hazaút is, amikor meglehetősen valószínűnek tűnt, hogy lezuhanunk a viharban, és annyi. Életemben soha nem volt még ennyire konkrét és tehetetlen halálfélelmem. Meg kell hagyni, nem jó érzés. Én például még akkor is remegtem, amikor végre a fejemre húztam a takarómat; de a villanyt nem mertem eloltani, mert azért még az én bátorságom is véges.
Szóval hát rájöttem . Most a gondolataim közé férkőzött kényszeres visszatérők is mintha hazatekeredtek volna, nem bírták itt az intellektus vakító fényét, vagy mi. Ez azt jelenti, hogy valahol titokban nem vinnyogok egyfolytában, hogy miért, és miért nem, hanem kellemes, vattaszerű köd borítja az egész agyamat, teljesen gondolatmentes vagyok, teljesen gondolatmentes vagyok, és a tetejébe még álmos is.
Szombaton aludtam, felébredtem, aludtam, és épp azon gondolkoztam, hogy aludnék még, amikor aztán inkább kimentem a novemberi takonyba. Eljutottunk Branra is, sőt, az előadást is elcsíptük, úgyhogy újabb elfeledett és sosem tudott ismeretmorzsák szivárogtak bele az agyamba (kelta mitológiában ezt a kettőt sosem tudom elválasztani; minden ismerős, az is, ami nem; az elemek szépen és meglehetősen szabályosan ismétlődnek, ráadásul a későbbi változatokra már az artúri mondakör is igencsak rányomta a bélyegét). Fionn mac Cumhail nem csak a bölcsesség lazacát kóstolta meg, de a Hold kútjának bölcsességét is. És egy harmadik fajta mindentudást is megszerzett, mert a hármasság már csak ilyen, de azt én már elveszítettem. Azt hiszem, a folyók zúgásától kellett eltanulnia a zene három válfaját. De lehet, hogy nem. Tényleg költői népek ezek az írek, persze amennyit isznak, nem meglepő, hogy néha érdekesen alakult a viszonyuk a valósággal.
A keltulás végén még épp becsatlakozhattam egy sörözésbe, ahol megtudhattam, hogy akad, aki szerint az "őszinte szeretet" önellentmondás, én legfeljebb csak viccesnek tartom, hogy nekem őszinte szeretetből csomagolódott ismeretlen ír deathmetal is; aztán persze lehet, hogy én vagyok a naiv romantikus, és voltaképp semmi őszinte szeretet, én ezt azért kaptam, mert az új széknek már nem billegett a lába, és valahová el kellett tüntetni a fölös CD-t. A sörözés nagyon kellemes volt, mindenki igen fáradt, azt hiszem, már csak a folyamatosan termelődő, emberiség ellenes szóviccek okán is. Olyan borzalmasak voltak, hogy egyikre sem emlékszem.
És jobb ez így.
