Kicsit csepergett az eső, amikor kibandukoltam a buszmegállóba, ez is az út teljesen perverz oldalán volt. Az a legfurcsább, hogy az emlékek már most, alig három-négy hét távolságából is kezdik korrigálni ezt az eltérést, és például ha visszagondolok egyes dublini utcákra, a gondolataimban fordítva halad benne a sok-sok jármű, mint ahogy valójában (teszik és) tették. Erővel kell emlékeztetnem magamat, hogy nem, ott az O'Connell Street-en épp felfelé megy az a busz, nem lefelé, ahogy tisztességes vidékeken tenné.Nos, a busz megérkezett, én felkapaszkodtam az ablak mellé, ültem és néztem a borongós, őszi ír tájat, megtanultam a zöld három újabb árnyalatát (de tényleg; a dermesztő jégzöldnek olyan mérhetetlenül ijesztő válfajait produkálja ott még az ártatlan növényzet is, elég lenne egy jól sikerült fényképet betenni róluk bármelyik komódba, hogy onnantól hűtőszekrényként funkcionáljon), aztán úgy féltávon Cork és Dublin között (azaz negyedtávon Cashel és Dublin között) megállt a busz 20 perc kávészünetre, és én is bebambultam a benzinkúthoz szerezni helyes kis "letí" -t, ahogy arrafelé a tejeskávét hívják (nem, ez nem hagyományos ír kifejezés, ez az olasz latte angolosítmánya, az íreknél szerintem lenne benne pár fhtagn vagy hasonló), amikor egyszerre csak valaki letámadt, hogy.
Szia, hát te nem Dublinban vagy?
Felnéztem, és a francia kölyök volt az, Cork-ból, aki nagyon köhögött, és ezért rátestáltam a NeoCitran készletem jelentős részét, hogy tessék meggyógyulni. Meg is gyógyult; bár lehet, hogy erről a lengyel szobatársak vodkája tehetett, mert lelkendezve mesélte, hogy előző este buli volt a szobában, és bizony ott előkerült az ipari mennyiségű lengyel vodka is, meg Hank, a világvándor holland gitározott a dán lány gitárján, bár a dán lánnyal én már nem találkoztam, ugye. De jó buli volt. Megmutatta az összes fényképét (én nem, mert nekem lemerült épp a gépem), és úgy örült nekem, mintha... nem is tudom, mintha valamiféle különösen örvendetes tény lettem volna a világban. Beszélgettünk is, pedig nem nagyon tudott angolul, ám a türelem rózsát terem, az pedig, hogy hallás után már egész sok mindent ki tudok következtetni egy kevert angol-francia szövegből, beszélgetést. Nagyon aranyos fickó, és ő is szeret fákat fényképezni. Ilyenkor néha sajnálom, hogy az efféle "együtt laktunk pár napig, együtt utaztunk valahová" ismeretségek az esetek 99%-ában az utolsó integetésnél véget is érnek. Vagy legfeljebb másfél e-mailre még futja, a ványadtabb fajtából.
Dublinban ragyogott a nap, hülyének is néztek azzal a szép sárga ponyvával a hátizsákomon, de nem érdekelt. A hostel nem volt olyan közel, mint gondoltam, de nem is volt vészesen messze, és útközben elhaladtam a helyi ezoterikus bolt előtt is, ahol komolyan volt tündértan és sárkánytan könyvecske, olyan szép ezo-giccs rajzokkal, hogy nem is tudtam, ez most inkább édi-bédi, vagy simán röhejes.
Sejtettem, hogy a dublini hostel rossz lesz, de hogy mennyire, azt képtelenség volt előre felmérnem. Amikor megtaláltam végre a szobát, nem tudtam, hogy dührohamot kapjak inkább, vagy sírógörcsöt; végül csak gyorsan kirángattam némi ételt és pulóvert a nagyobbik hátizsákomból, és bemenekültem a városba. Háromnapos hétvége első estéje, mindenütt iszonyatos, arctalanul hömpölygő tömeg, esélyem sem lett volna máshol szállást találni.
Kavarogtam, keveregtem, igazából már itt kezdett olyan rossz kedvem lenni, hogy még a tavasszal kedvenc helyeimre sem mentem vissza. Azaz felsétáltam a presbiteriánus templomhoz, de már nem volt kedvem tovább menni, és egyfolytában csak kávét ittam. Ami önmagában nem rossz, csak az ember jókedvében magasabb alkoholtartalmú italokat fogyaszt, nem? Persze akad, aki bánatában is, nálam az sosem vált be, attól mindig csak még bánatosabb lettem, azt pedig minek.
Háromszor körbejártam a Temple Bar-t, visszafelé a hostelhez eltévedtem a szórakozónegyed egy általam eddig ismeretlen szegletébe - és szegletében - de így is nagyon hamar ott volt az a mocskos épület, azzal a mocskos szobával. Amiben nekem aludnom kellett. És valami rettenetes volt, továbbra is. Kicsi, zsúfolt, dohos, és a szinte kötelező lábszag mellett... szóval az úgy történhetett, hogy valaki egyszer beledobott egy fél pohár eperjoghurtot a szemetesbe, és nem mosták ki rendesen, majd persze annak rendje-módja szerint jól bele is rohadt, kultúrákat emelt magasba, civilizációkat épített, de legfőképp penetránsan büdös volt. A lámpát nem lehetett lekapcsolni - fizikailag nem - mert hát az, hogy egyesek alvás céljából jönnének egy hostelbe, eltörpül az afféle megfontolások mellett, mint hogy tudja a halál , talán hogy a kora hajnali részegek ne essenek hasra egy előre nem látott közfalban. Alig tíz perc után kezdtem úgy érezni, hogy itt semmiképp sem bírok ki még három éjszakát, tulajdonképp ennél az is ígéretesebb, ha a továbbiakban az egyéjszakás kalandok szállásteremtő erejére bízom magam. Erkölcsi fertő, de hah, az összekaparható részegeknek legalább sörszaguk van, nem rohadt eperjoghurttól bűzlenek! Persze Dublinban hamar megtanulja az ember, hogy ne kívángasson könnyelműen, mert alig pár percre rá beesett az emeletes ágy alján lakó egyed, akinek olyan förtelmes, testszaggal vegyes sörkipárolgása volt, hogy előrángattam a hátizsákomból egy még mosópor illatú pólót, és a fejemre borítottam.
Közben az ablak alatt, a hostel bejárata előtt ordítottak a néger bevándorlók (lehet, hogy ettől már azonnal aljas rasszista szemétté minősültem, de tényleg azok voltak, tényleg csak ott láttam őket nagyobb csoportban, és a tevékenységük tényleg kimerült abban, hogy civilizálatlanul óbégattak; és még az volt a jobb, amikor a saját törzsi nyelvükön, azt legalább nem értettem), a recepciós időnként kiszólt nekik, hogy halkabban, amire csak még cifrábban üvöltöztek. Aludj ebben, bazdmeg. Rohadt joghurt-, láb-, és sörszag; a lámpa ég; az ablak alatt vagy húszan ordítanak. És akkor a szobák külleméről, a szűk folyosókról, a taszító vizesblokkról még nem is esett szó. Nem ajánlom az Avalon Hostelt. Persze aztán biztos rengeteg más embernek pedig tetszett.
Legyen is elég egyszerre ennyi, nekem sok is volt; már csak egy rövid kis rész van hátra, és végre - úgy egy hónappal azután, hogy hazaértem - a beszámolónak is vége lesz.
