Most, hogy már több, mint egy hónapja hazaértem, kezdem unni ezt a beszámoló dolgot, de olyan csúnya dolog lenne épp a sötétségbe csúszó, depresszív részeknél abbahagyni, holott a mélypont még csak ezután következett.Október 28-a volt, szombat reggel. Szürkeség és rothadt eperjoghurt szag; a telefonom ébresztett, hogy ha el akarom csípni az évad utolsó Tara-túráját, pattanjak és menjek - én pedig vinnyogva befordultam a fal felé, és úgy döntöttem, hogy nem, nem, és nem kelek föl, és nem megyek el, és nem akarok még egy romot látni, elporladhat a teljes Mellifont apátság, közlekedési csomópontot építhetnek a Tara kellős közepére, én nem, nem nézek meg egy dombot és egy kőkeresztet sem. Az eszmefuttatás végére már éreztem, hogy itt valami nagyon komoly gond van, ha én ezt gondolom, de már túl komoly ahhoz, hogy hirtelen kezelni tudjam. Úgyhogy inkább aludtam tizenegyig, mit sem törődve azzal, hogy így a reggelit is lekésem; minél többet alszom, gondoltam, annál kevesebbet vagyok ébren.
Idővel persze nekivágtam a városnak, elkalandoztam az egyik irányba, ott nem találtam semmit, csak zsilipet és hattyúkat; aztán visszafelé beandalogtam a St. Stephen's Green nevű parkba, konzerv olajbogyót kanalaztam, és reméltem, hogy idővel azért magához tér az életkedvem is.
Ennek megfelelően azonnal belefutottam egy csapat Falun Gong aktivistába; hatalmas, színes posztereiken ízlésesen agyonkínzott, feldarabolt és megcsonkított kínaiak sorakoztak, a reggelim pedig jelezte, hogy szeretné viszontlátni a napvilágot, akár akarom, akár nem. A képek úgy lesokkoltak, hogy azonnal meg is állítottam az egyik aktivistát, hogy tulajdonképp mit csináltak, hogy a karhatalom ezt tette szegény otthon maradt társaikkal - a tai chi szerű pózokban meditáló szemléltetőszemély nem tűnt igazán veszedelmesnek, és ugyan Kína Európából nézve igen durva ország benyomását kelti, de azért ez na. Ez az embertelenség egész érdekes fejezete.
A lányka elmosolyodott, és mondta, hogy ők csak a szeretetet, a toleranciát és a megbocsátást hirdetik - én csóváltam a fejemet, szerencsére sikerült visszanyelnem, hogy szóval azt! Azért már kétezer éve is sűrű kereszthalál járt, esetenként oroszlánokkal és eleven fáklyasággal váltogatva, mi ebben a meglepő? ...de ilyenkor nagyon dühös vagyok. Ahányszor csak ennyire durván és nyilvánvalóan az együttérzésemre játszanak, nagyon dühös vagyok. A legszívesebben megvertem volna őket; persze csak ha nem lett volna így is épp elég rossz nekik, és ha nem lett volna annyira igazuk abban, hogy akármilyen csúf lény is az ember, ezt nem kellene mégsem.
A jogosan háborgó olajbogyókkal küzdve keltem át a Liffey-n, ahol az abortuszellenes nap keretében újabb véres óriásposzterekbe botlottam, itt főleg felaprított és összeturmixolt magzatok véres cafataival próbáltak minket meggyőzni arról, hogy... és őket tényleg megvertem volna, nem hiszek az abortusz tiltásában, aki tényleg el akar vetetni egy gyereket, az el fogja vetetni, csak esetleg belehal. És különben is, szedjék már ki a véres cafatokat az arcomból, lehet, hogy életemben akarok még ebédelni, sőt, akár vacsorázni is, a jó kurva anyját az összes cafatmutogató érzelemkufárnak!
Majd csepregni kezdett az eső. Beültem hamburgerezni, és szomorú holdarcokat rajzoltam, persze egyik sem olyan, mint az a három, amit álmomban Cashelben láttam, már csak azért sem, mert azok nem voltak szomorúak. De én csak azt tudom megrajzolni, amit érzek. Később elvonultam volna hisztérikusan zokogni a mosdóba, ám ott épp hangosan sikoltozva nemi életet élt egy ifjú pár (ilyenkor nagyon felértékeli ám az ember a budapesti Mekikben szolgálatot teljesítő öreg vécésnénik létét), én pedig kiszaladtam az esőbe, és Daniel O'Connell szobrának tövében kisebb pánikrohamot kaptam.
Persze amikor vinnyogva dörgöltem a fejem egy szobortalpazatba, és kétségbeesetten próbáltam hívni valakit, bárkit, a szolgáltató nem hagyta (érdekes; rengeteg pénz volt még a kártyámon, de Dublinba érve a telefon automatikusan átállt egy másik szolgáltatóra, nem tudtam visszaállítani az O2-re, és ez a Meteor nem engedélyezte a kimenő hívásokat; persze mikor máskor???), és jellemző, jellemző, hogy hirtelen mintha elvágták volna a pánikot (ugyan pontosan tudtam, hogy jó eséllyel meghalok még aznap éjszaka, de azt is, hogy ez csak hülyeség és kényszer) elkezdtem nagyon racionálisan sms-t írni, hogy hívj fel, van pénz a kártyámon, de nem enged telefonálni , és végiggondolni, hogy ha ennyire kiborultam, nyilván haza kellene mennem, és ha szombat este van, melyik a következő járat, és hol és hogyan tudok jegyet szerezni rá, elvégre az utazási irodák már rég bezártak. A bőgést ugyan jó ideig nem tudtam abbahagyni, de ettől eltekintve egészen higgadtan kommunikáltam, hogy megyek haza, amint van egy üres hely a gépen. Aztán elmentem, és beültem a legközelebbi netcaféba, lefoglaltam a jegyet - ha a kártyámon nem lett volna annyi pénz, akkor buszra ültem volna, és kimentem volna a reptérre, hogy készpénzzel vegyem meg - közben hideg céltudatossággal tűrtem azt is, ha elkapott a sírás, olyankor kivártam, hogy elmúljon, és mentem tovább a dolgomra.
Ami az volt, hogy ne kelljen visszamenni a hostelbe, amíg nem muszáj. Ennek megfelelően elképesztő mennyiségű kávét megittam, és úgy döntöttem, hogy elegem van Írországból, most bóvli giccs ajándékot fogok venni magamnak (ott a fülemben az a kis háromlevelű lóhere), pedig addig ellenálltam a bóvli giccs vonzásának, mert az olyan közhelyes, és én nem. Azaz dehogynem, csak nem úgy. És persze akartam csíkos sapkát is, újat. Aztán majdnem vettem kettőt, de rájöttem, hogy így is lesz két csíkos sapkám, pedig legfeljebb egyet hordok majd néha, és hogy a sötétszürke-babarózsaszín csíkos sapka ugyan állat, de nem feltétlenül az én fejemen.
Ücsörögtem egy keveset a Temple Bar forgatagában, olyan volt, mint a Sziget, csak itt minden péntek-szombat este ez van - de teljesen olyan volt, mint a Sziget, és éppolyan értelmetlen volt megpróbálni egyedül boldogulni itt is. Megpróbáltam bemenni egy kocsmába, de nem fértem be. Aztán különféle arabus bevándorlók szóba elegyedtek velem, általában azt mondták, hogy vegyem le a sapkámat, mert egy nő akkor nő, ha látszik a haja, amire általában azt mondtam, hogy fasz közük van a hajamhoz, meg úgy általában hozzám, azaz pontosabban fasz közük sincs, parancsolgassanak máshol. Aztán jött egy közepesen részeg ír egy nagyon részeggel, akit később letagadott és elveszített, és mondta, hogy ne szomorkodjak már itt, ezért igen csúful berúgtam vele. Aranyos volt, hamisítatlan yuppie, bár megpróbált meggyőzni róla, hogy voltaképp az IRA tagja, és a török lakásmaffiával üzletel. Úgy tettem, mint aki elhiszi.
Másnap összeszedtem a holmimat, és kora reggel már a Liffey partján ücsörögve kanalaztam el az utolsó olajbogyó konzervet. Ragyogóan sütött a nap, még pulóverben is melegem volt, bár azért a sapkát egy ideig nem vettem le, lett is önarckép kedvenc tereptárgyam, a Dublin Spire még esőcseppektől ékes tükrében.
Itt már nagyon vidám voltam, a legszívesebben minden szembejáróval lepacsiztam volna, hogy megyek haza, ééérted, haza! A reptérre is jó korán kimentem, leadtam a hátizsákot, nem volt már túlsúlyos sem, a könyvesboltban nem tudtam ellenállni Neil Gaimannek és Susanna Clarke-nak, még hamburgerbe fektettem egy marék aprót, észrevettem, hogy az Aer Lingus gépeket ír szentekről nevezték el, és hogy a miénk biztos nem Breandan, mert az mellettünk dekkol; aztán már fel is szállt a gép. Közben azért úgy megrándítottam a térdemet, hogy rögtön tudtam, ha kényszerleszállás lesz a vége, én itt pusztulok, ezzel a lábbal futni képtelenség; jellemző, hogy mi jutott elsőnek az eszembe. Kísérteties volt, ahogy már Európa fölött haladva a gép szárnyára ült a kiflihold, alattunk pokolvörösen lángolt a naplemente - akkor még nem tudtam, hogy egyenesen belerepülünk a viharba, és hogy olyan halálfélelmem lesz az út utolsó húsz percében, hogy másnap reggelig rázni fog a hideg.
Olyan kusst sem láttam még repülőgépen, mint ott; csak az utaskísérők rohangáltak fel-alá, négyszer ellenőrizték, hogy mindenki bekapcsolta magát, és ez volt az egyetlen út, ahol senki sem pattant fel a csomagjáért, amint lelassult a gép, hanem mindenki elszürkült arccal várta, hogy teljesen megálljunk. Távozóban megkérdeztem a remegő hangú fősztyuvit, hogy a mi gépünk melyik szent volt, ettől teljesen felvillanyozódott, még azt is elmesélte, hogy a derék St. Mobhi (ejtsd: móv) bizony korai remete-szerzetes volt; azt hiszem, eszébe jutott, hogy tulajdonképp este gyertyát gyújt neki. Én legalábbis elhatároztam, hogy nem felejtem el a derék szentet, és mivel a katolikusoknál nem találtam róla semmit, két nappal később, Mindenszentek éjszakáján gyújtottam az emlékére egy gyertyát. Igaz, én nem hiszek a szentek közbenjárásában, csak abban, hogy senkinek sem ártott még, ha szeretettel emlékeztek róla.
A sógorom kint várt, a nővérem a viharban inkább otthon maradt a kicsi fehér kutyával. De kaptam meleg ételt, túró rudit, almát, kenyeret - tényleg nekem van a leggondosabb családom! Mire a házhoz értem, kezedtt oldódni a feszültségem.
Aztán felértem a tizedikre, és már rácsnál állva láttam, hogy valami csomag hever a lábtörlőmön; és veszettül nevetni kezdtem, mert csak egyetlen egy CD alakú csomag lehetett, azt pedig három hónappal korábban rendeltem meg, és réges-rég lemondtam róla - és persze azt Dublinban adták föl, hol máshol.
Írországé volt az utolsó szó. Így kötekedjen a kíváncsi halandó mindenféle mítikus ország-nőszemélyekkel.
