Amikor Cashelbe értem, még mindig zuhogott az eső, és a másfél saroknyira lévő hostelig botorkálva hálát adtam az égnek, amiért még odahaza, pakolás közben fölfedeztem, hogy jééé, ezen a hátizsákon van esővédő ponyva. Istenkirályság ez a hátizsák, tele lógatókkal, aggatókkal, pányvákkal-ponyvákkal-kötelekkel-zsinegekkel-gumikkal-és-madzagokkal, és a tetejébe éppolyan szép pocsolyazöld, mint a szemem. Csak a ponyvája napsárga.Odabenn egy kerekded és kedélyes recepciós fogadott, rögtön fel is vezetett a szobába, ami ugyan hideg volt, de illatos, tiszta, szép, és... ÜRES!!! És amikor már kiteregettem és elvackoltam, éreztem, hogy fűtés is beindult. Úgyhogy nyilván a fűtőtest (és a szerény polcrendszer) fölötti ágyat választottam, mert a meleg levegő fölfelé száll, és ah, az az illatos, vaskos, puha, meleg paplan!
De először lementem enni a konyhába, ami szintén illatos volt, tiszta és szép, bár nem üres, mert az egyik törzslakó, bizonyos Micky, épp főzött. Elég gettógengszer feje volt, de mint kiderült, valójában eddig nem L. A. legdurvább sarkában osztotta a fegyvert és a kábszert, hanem angol és szakács, és aranyos kölyök. Beszélgettünk is vagy másfél órát a rokonainkról. Aztán pedig aludtam, majd megérkeztek az ausztrál lányok, akik ketten voltak, azt hitték, hogy ők ébresztettek fel engem, pedig nem is; és nem kommunikáltak, ahogy én sem szoktam soha kommunikálni, ha akad mással. Ilyen szempontból jó egyedül utazni, az ember tényleg sokkal nyitottabb; valahol az lenne a legjobb, hogy egy napot egyedül, egy napot ismerőssel, hogy legyen alkalom az ismerkedésre is, de ne uraljon el a magányosság.
Szegény ausztrál lányok egyébként öntötték a vizet a cipőjükből, bezzeg az én nehéz, otromba, de meleg és kényelmes túrabakancsom, hah! Az nem ázott be. Esze ágában sem volt beázni. Pompás darab. El is mentem sétálni, nem is láttam semmi érdekeset, csak egy kórházat és néhány templomot, és aztán aludtam is, mélyen és édesen, mint előtte napokon át nem.
Másnap ragyogó napfény volt és hideg; elballagtam, felderítettem a várat, vagy a sziklát, vagy mit. Átmenet a vár és a kőkerítéses katedrálisrom között, igazából távolról lényegesen szebb és érdekes volt, azt hiszem, kezdek ráunni a romokra. Ráadásul az egyetlen igazán izgalmas részét, a Cormac-kápolnát, Írország legépebb gótikus vagy épp más stílusú templomát pont tatarozták, úgyhogy az egyik oldalról fényképezni sem volt érdemes a létesítményt, zöld szúnyoghálót itthon is épp eleget látni, azt minek.
Én természetesen lelkesen lefényképeztem egy 1961-es kelta keresztet, mert festői volt, és nagy nemtetszéssel szemléltem az egyetlen igazán régi - úgy XII. századi - kereszt másolatát, hogy mi ez az amorf izé, komolyan, a willendorfi Vénusz kimunkáltabb. Van nekem érzékem kérem a korhoz, no. Biztos megéreztem rajta, hogy csak másolat.
És volt ott fekete madár kőkereszten, sajnos nem holló, az alatt le is tört volna, de még csak nem is varjú, hanem aranyosan csipogó, számomra ismeretlen ornitológiai jelenség. De csak távolról tudtam lefényképezni, mert amúgy félt és lerepült. És volt helyre kis temető a templomrom körül, azért gondolom elég sokba kerülhet ott egy sírhely, de láthatóan a mai napig lehet Írország egyik leglátványosabb és legtöbbet fényképezett romjának a tövébe temetkezni. Igaz, hogy nálunk is van temető a veleméri Árpád-kori templomocska mellett, de azért elkülönítve.
Leballagtam a közeli Hoare apátság romjához is, ott kicsit elmeditáltam a magányban, majd az elővigyázatlanul adagolt barackpálinkától úgy elálmosodtam, hogy félálomban romantikus meséket találtam ki, és a város egy másik csücskéből értem be a központba, mint vártam. A pékség-cukrászdában elsőrangú csípős csirketekercset ettem, rengeteg bazsalikommal megszórt paradicsomsalátával, almával, dióval, balzsamecettel és ruccolával, és csodálatos volt. Aludnom is kellett utána egyet.
