a katódprédikátor megosztja az észt(mit lessünk ez az ég madaraitól a megtollasodás mellett)

És akkor annyira rossz kedvem volt, hogy bemásztam az asztal alá egy üveg Jamesonnal, és addig énekeltem, amíg vissza nem tért az életkedvem. És vissza is tért, pedig előtte két nap olvasás és alvás és virágzó fák közt sétálás, füvön ülés és rigóhallgatás után sem. Pedig a Jamesonból igazán nem fogyott sok.

Utána ki is másztam az asztal alól, és másfél köbméter rendet raktam.

Azt üzenném hát mindenkinek, hogy énekeljen napi fél órát, ettől egyrészt jókedve lesz, másrészt jó hangja is, klinikailag igazolt tény; azt nem ígérhetem, hogy a rendrakási szokásokra is áldásos hatással van, de egy próbát megér.

Egyébként pedig érintsétek meg a képernyőt.

tavasz van és virágok is

Nem vagyok valami összeszedett mostanában, ellenben éhes annál inkább, nagyjából mindig és kecskesajtra. Fényképeztem rengeteg virágzó fát a Margit híd budai hídfőjénél, ez is csak azt igazolja, hogy még a világ legrondább csücskeiben is meglepően sok szépség akad. Persze nem csak a fák közt rendszeresített hajléktalanok néztek hülyének, hogy mit törlök egy fényképezőgépet az ágakba, de hogy is érthetné meg ezt akárki, ez kérem művészet. Vagy csak egyszerű mohóság, hogy nem hagyhatom csak úgy elmúlni ezeket a színeket, igenis haza kell vinnem (egész fákat meg csak nem áshatok ki, és be sem férnének a teherliftbe).

Szombaton látogatóban voltam Mételyéknél, és Wilhelm valóban a mosógépben szeret aludni, ahányszor a fürdőben jártam kezet mosni, mindig lesújtóan nézett rám, hogy megzavartam. Drótsáska és Srakker szóviccekkel bántottak minket, igaz, közben azért a jótékonyság jegyében egyikük egy fél üveg whiskyt, másikuk egy fél üveg tequilát is örökbe fogadott.

A Tor háza táján ezúttal S. C. Butler Reiffein's Choice -a volt terítéken; igen kellemes fantasy trilógia-nyitó, egyszer még elolvasom a folytatásait is (csak hát a harmadik kötet még meg sem jelent). Vannak benne törpék és alakváltó medvék, három kiskamasz és persze ha már fantasy, akkor nyilván újjáéledő Gonosz is. Engem - magam sem tudom miért, és lehet, hogy alaptalanul - leginkább C. S. Lewis Az Ezüsttrón   című ötöd-Narniájára emlékeztet, már ha az hosszabb, részletesebb és izgalmasabb lenne. Pedig nekem így is az a kedvenc kötetem Narnia összes Krónikái közül. A harcias fókanépek jópofák, Redburr, a haspók alakváltó tulajdonképp jól ábrázolja, hogy valami hiába emberforma olykor és hiába beszél, attól még nem ember (hanem személy szerint elsősorban medve, és úgy is viselkedik) (ebben a minőségében persze alapvető germán elem is, de ezt nem emelik ki a könyvben, szép is lenne), de a törpék, hát a törpék, igen, a törpék vettek le a lábamról. Sosem voltak még ennyire és épp így ógermánok. Az ógermánok persze sosem képzeltek volna nekik a Semmi fölött fejjel lefelé függő, földmélyi városokat, pedig Issinlough-t elgondolni is gyönyörű.

Ha csak a saját, hirtelen meghosszult kívánságlistámat nézem, ez az akció nagyon be fog jönni a Tornak.

Ezen kívül megnéztem a Good Night, and Good Luck -ot is, a történet és a mondanivaló kiszámítható, de így is roppant kellemes és elegáns film - persze kérdés, hogy színesben is ilyen hatásos lenne, talán igen, de érdekes, hogy már a tempó is mennyire másnak tűnik csak attól, hogy fekete-fehér. Egyébként senki ne nézze meg, aki nemrégiben szokott le a dohányzásról, olyan szuggesztíven cigarettáznak benne, hogy még nekem is kedvem támadt rágyújtani, pedig én attól mindig rosszul leszek.

alvás, olvasás

Nem történik amúgy semmi sem. Alszom sokat és dolgozom keveset. Fordítva nyilván jobb lenne, de így sem rossz, legalábbis amíg az Aknakereső marad a legbonyolultabb játék a gépemen, és hetente csak egy új regényt olvasok el munka helyett.

A Tor még mindig jól áll. Az elmúlt másfél hónapban hat könyvet olvastam el, ebből egy sem volt, ami kifejezetten nem tetszett, bár Tobias Buckell Crystal Rain -je nem is tetszett kifejezetten, és David Drake Lord of the Isles -ja is legfeljebb egynek volt jó az ezerkötetes fantasy közhely kategóriában; ugyanebben a stílusban Jane Lindskold köröket vert rá a Through Wolf's Eyes -zal, egyszer majd meg fogom szerezni a többi kötetet is (van benne farkasok nevelte emberkölyök, úgyhogy engem, mint tisztességes Maugli rajongót, kilóra megvett). Harry Turtledove The Disunited States of America -ja pedig igen kellemes, alternatív történelemmel egybekötött, klasszikus science fiction - már attól eltekintve, nekem úgy tűnt, hogy az alternatív történelem, a kicsit Bradbury-t idéző, klaszikus sci-fi hangulat, de még a címben gondosan előre ellőtt, szép, nagy Egyesületlen Amerikai Államok sem igazán lép ki a díszlet kategóriából.

És amúgy alszom sokat. Igen.

és van egy kész bocim, bár nem tökéletes

megint csak eltelt egy hét

Péntek este jutottam el arra a pontra, hogy a legszívesebben azt mondtam volna, hogy "vááááááááá" , csak mindezt valakinek a vállába kapaszkodva, sírós hangon. És igazából nem volt a közelben senki sem, aki ilyen szörnyű sorsot érdemelt, úgyhogy inkább költői megfigyeléseket jegyzeteltem a holdról és a fákról. Később megérkezett a villamos, és telefonon is hívtak - bár ettől mind nem múlt el a vinnyoghatnékom, legfeljebb a kortárs költészet lett pár gyöngyszemmel szegényebb.

Aztán Búvárzenekar (épp ő, nohát, ez teljesen meglepett; eddig mindig úgy tűnt, hogy ő különösen képes a történet feszültségét a történelmi adatok fölé rendelni) (én is képes vagyok rá, szó se róla) kifogásolta a 300   történelmi hűségét, amiről az eszembe jutott ez a Perry Bible Fellowship kép, egyébként ha valaki szereti a depresszív, beteg, de olykor kifejezetten költői vicceseket, akkor érdemes böngészni a PBF gyöngyszemei között. Ezt például Bradbury is megirigyelhette volna (bár mintha konkrétan írt is volna hasonlót).

Szintúgy jut eszembe, kiderült, hogy úgy 8-9 éve (sok vörösbor és idegeskedés után) olyan sűrűn használtam a "konkrétan"   kifejezést, hogy teljes négyfős társaságunk névadó... öö... izé... szentségtelensége lettem. Konkrétan   nem emlékszem rá, de teljesen reális - jellemző, hogy azóta már sokkal kevesebbet használom ezt a szót, azt hiszem, már nem vagyok olyan biztos a világban, és hogy konkrétan   tudom, mi történik körülöttem.

Egyébként Faith No More megy a rádióban, és családi hét volt, és nagyon jó. Különféle fehér kutyákkal lehetett játszani, a kisebbik már nem férne bele egy tenyerembe, csak kettőbe, a nagyobbik pedig szemléltette, hogy ha nem hátráltatná a póráz, kutyák közt hogyan nézne ki a vendetta. Voltunk a nagyszüleimnél, főztünk és ettünk, boroztunk és ültettünk, sétáltunk és pálinkáztunk, és kaptam Ovomaltine-t és szárított mogyoróhagymát, de ígérem, nem fogom ugyanabba az ételbe keverni őket.

Családon kívül pizzáztunk és söröztünk is, néha nyűgös voltam, máskor simán belealudtam a beszélgetésbe, de hát egész héten rémálmaim voltak, és a kérdéses napon beiktattam egy börleszkbe illő délelőtti rendezkedést (végül is csak a porszívómat, az ágyamat, egy képkeretet, egy könyvespolcot és a számítógépemet semmisítettem meg kis híján), úgyhogy még csak nem is meglepő. Persze jó lenne most már lassan egy (negyed) éjszakát végigaludni, és rájönni, hogy mitől rettegek ennyire - már persze azon kívül, hogy nyomaszt, hogy hol a pénzem, és mikor érkezik már. De ezen butaság rettegni, és én tudom is, szóval abbahagyhatnám a rémálmodást.

újra az élők sorában, és/vagy

Másfél hete találtam egy Nouvelle Vague lemezt idehaza, és lelkesen félholtra hallgattam, és milyen dolog az, hogy utána az első koncertadás, amit véletlenül elcsíptem a Petőfi rádión, egy Nouvelle Vague koncert volt? Nincsenek véletlenek. (És most azt a nincs-véletlent várom, amikor Nagy Boldogság áll a házhoz. Hozhat rózsacsokrot, de bonbon helyett inkább egy jó vörösboros marhapörköltet kérek.)

Olyan hosszú ideje hajráztam már ezzel a könyvvel, hogy közben megint hosszú körmöm nőtt, és ilyenkor, ha fáradtan meg akarom igazítani a szemüvegem, mindig leszántok egy darabot az államból is. De: egyszer minden hajrának vége szakad, annak is, amit már a teknős és a nyúl versenyfutása, meg a fraktálok és egyéb rettenetek miatt végtelennek éreztem. Kezdett meggyőződésemé válni, hogy amikor alszom, a kis manók láthatalan betűket írnak a könyvbe, mert különben kizárt dolog, hogy még mindig nincs vége; készítettem ki nekik csokit és whiskey-t, de ezek Norbi Update manók lehettek, és csak még több láthatatlan betűt írtak másnapra a fordítandó adagba. Mással nem tudom megmagyarázni, hogy minél többet dolgoztam, annál lassabban ment. Pedig általában fordítva szokott lenni. Fizikailag is úgy kellene lennie.

Kikapcsolódésképp azon idegeskedtem, hogy mikor fizetik már ki a december-januári munkámat, és mivel eddig még nem, akkor én majd miből veszek magamnak például bármit? És miért kell nekem kölcsönkenyéren tengődnöm, amikor megdolgoztam azért a pénzért, tehát el is költeném? Az a baj, hogy emiatt egy olyan könyvet leszek kénytelen visszamondani, amit kamaszkorom óta nagyon szeretek, és amit borzasztó szívesen lefordítottam volna. De a magyar rögvalóban még rajongásból sem dolgozom ingyen. Csak majd ha a boltban rajongásból adnak nekem száraz kenyércsücsköt ingyen.

Ezen kívül kikapcsolódásképp rajzoltam, és azzal is haladok, legfeljebb egy-két-három hét, és kész lesz a színes, szélesvásznú csoda - el sem hiszem, ennyit én még rajzzal nem dolgoztam, és nem is fogok. Tavaly nyárról ugyan van egy ennél is nagyobb vázlatom, de ott nem fogok ennyi részletet használni. Például állatot egyet sem, és az nagyon jó lesz, a legutóbb is valaki zsiráfnak nézte szegény szarvastehénkémet. A lovakat szerintem minimum macskának vélte, de arról legalább hallgatott.

Szóval, hogy szavamat ne feledjem, bár már láthatóan elfeledtem: kész! És vége! És evoé! Hip-hip-hurrá! Mondjuk azt nem tudom, hogy kapok-e majd még a kiadótól ezek után valaha könyvet (két hetet csúsztam, és ennyit szöveggel még nem kínlódtam; nem is vagyok rá büszke), és illetve hogy pénzt mikor (ez egy másik kiadó, de róluk már előre tudom, hogy késve fizetnek), de a távoli jövővel és a science fictionnel most nem foglalkozom.

Dolgok, amiket még elfelejtettem, például, hogy lett az endless.hu-n igazi Sanderson ismertetőm, olyan régen, hogy lassan már le is csúszik a nyitóoldalról.

Ezen kívül azt nem felejtettem el, hogy voltunk az unokatestvéremmel sörözni, és szomorú ám, amikor az ember már berúgni is őszinte lelkesedés nélkül, mintegy megszokásból rúg be, aztán őszinte lelkesedés nélkül, mintegy megszokásból viselkedik hülyén, de akkor már hat napja nem beszéltem élő emberrel, szóval. Néha berozsdásodnak ezek a modulok is. És voltam a nővéremnél is, és láttam tévéműsorokat, hhhihetetlen , sosem gondoltam volna, hogy képesek lesznek öt embert mutatni, akik közül Dopeman a legszimpatikusabb.

És annak örömére, hogy D. pár napra hazalátogatott, találkoztam sok-sok emberrel, és ettem vörös curry-t, és ittam búzasört, és hazafelé találkoztam működő, kétütemű Wartburggal, azt hittem, már nincs is olyan.

A konyhám visszahódítása ugyan még mindig megrekedt a sütőnél, de már olyan fejlett dolgokat készítek benne, mint 1) ribizlilekvárral és dióval töltött sült alma 2) pikáns halfilé olajbogyóval és almával, alternatív megoldásként almával, héjában sült krumplival, tejfölös szósszal. A végén még lelkületileg és táplálkozásilag is megegézségesedem.

el vagyok nyomasztva

Fordítom ezt a hihetetlenül depresszív könyvet, és sajnos ami olvasóként egyik szememen be, másikon ki, az azért fordítóként sokkal tovább ellep, és két-három oldal után mindig fel kell kelnem és csak úgy ráznom egy kicsit a fejemet, hogy "hú, bazdmeg"   vagy esetleg "bazdmeg, hú" . Ez egyrészt nem túl produktív, másrészt pedig ez a "lerázom magamról"   módszer nagyjából csak a kutyák szőrébe tapadt sárral működik, frissen takarított szobában. Én viszont most úgy érzem magam, mintha napi hat órában brutálisan és traumatikusan megaláznának, pedig csak a könyv szereplői egymást, megállás nélkül (a jelenetek legalább 95%-ában, és kivételesen tényleg   nem túlzok).

Múlt hét csütörtökön elmentem ártatlanul sörözni, reggel hatkor értem haza, közben beszéltem emberekkel, akikkel sokszor, és beszéltem emberekkel, akikkel soha, és mivel már folyamatosan a depresszív könyvben voltam elmerülve akkor is, épp nem azzal küzdöttem, hogy csak tűzmadár alakú dolgokat tudok mondani, hanem kényszeresen hatványoztam a fejemben. Ettől azt hiszem, elég furcsa lehettem. És amúgy is. Elég furcsa volt mindenki más is, különösen, amikor már kocsmázásból házibulivá alakultunk, és az ennek örömére vett tömények erősen fogyni kezdtek - bár szórakozni azért kiválóan szórakoztunk. Búvárzenekar egyre hangosabban követelte a forradalmat (csak a magyar fantasy életben, nem kell még mozgósítani a karhatalmat), a Világ Legnagyobb Sznobja Nagy Igazságokat mondott (egy részük azért inkább Nagy Butaságnak hangzott), Moniseur Renier-ről pedig kiderült, hogy Robert Jordan rajongó, így hosszan elemeztük a tényt, hogy az aes sedai-ok szoknyájának szegélye mindig   hímzett, bár ő arra azért már nem emlékezett, hogy legtöbbször a hímzés konkrét mintáját is megadják (fordítóként azért én többször kaptam sokkot, hogy "mi a fészkes fene lehet EZ" ).

A húsvétból idén annyit éreztem, hogy volt családi ebéd sonkával és keménytojással, de főleg Jack Danielsszel és vörösborral, úgyhogy utána össze is kellett roskadnom pár órára. Egyébként a családba újabb kicsi, fehér kutya érkezett, bár nem szorosan az eddigivel egy háztartásba. Póló még csak hat hetes, és amikor bementem a szobába, láttam egy kosárban két fehér plüssállatot: a kisebbik felébredt, és jóindulatúan pislogni kezdett, a nagyobbik az alvóbirkája volt. Póló még bőven belefér a két tenyerembe, hihetetlenül élénk, és leginkább hanyattfekve rágcsálta a kisujjamat (épp jön a foga), vagy körbe-körbe rohangált egy teniszlabda után (nem volt sokkal kisebb a kutyánál) és lelkesedésében mindent lefejelt.

Aztán este szamócapálinkát és tejeskávét ittunk, és hátbozongatóan női témákról beszélgettünk, majd hazaindultunk a szakadó esőben, és az eső tényleg szakadt, például átázott a a kabátom... könyöke. Miért pont épp. Az eső befolyt az éjszakai buszba, és épp igyekeztem elkerülni a hideg zuhanyt, amikor egy tüzes kötőtűúgy megjelent az állkapcsomban, később otthon körbetapogattam a helyzetet, és úgy tűnik, hogy megindult a bal felső alien. Pedig én tökéletesen boldog voltam bölcsességfog nélkül is, komolyan.

Hétfőn barátilag spagettiztünk, kergettünk macskákat és heverésztünk gyertyafényes félhomályban, aztán megpróbáltam mély levegőt venni, és úgy fordítani, hogy ne öljön meg apró kis darabonként a történet, de egyelőre nem megy. Két-három oldalanként fel kell kelnem, és túlélnem egy kisebb világvégét.

Soha többé nem fordítok depresszív könyvet.

tor

Ami egyrészt egy csinos torony Glastonbury-ben, tele vannak vele a Sting klippek, és még a legforróbb nyári délutánon is orkán erejű szél tépi, ezt konkrétan tapasztalatból tudom. Viszont pompás kilátás nyílik a tövéből a kockás, dimbes-dombos angol vidékre, ami nyáron tényleg úgy néz ki, mintha piknikezők dobtak volna le a földre egy országnyi takarót.

Ezen kívül viszont a Tor nagy kiadója a fantasztikumnak is, és eddig is sok mindenért tartottam őket viszonylag jó fejnek, például, hogy hagyják Brandon Sandersonnak az egész Warbreaker kísérletet; aztán a múltkor olvastam az endless.hu-n, hogy indítottak egy programot, hogy aki regisztrál rá, az ingyen és bérmentve letölthet általuk felajánlott könyveket, és mivel én szeretek olvasni, különösen valótlanságokat, regisztráltam is azon és nyomban.

Szóval és elolvastam Jo Walton Farthing   című örökbecsűjét - mindenkinek ajánlom, különösen azoknak, akik szerették volna, ha Orwell és Agatha Christie közös regényt ír. Az lett volna ilyen, csak talán kicsit komorabb. A Farthing   egyik hátborzongató tulajdonsága, hogy bármilyen durva dolgok történnek is benne (a szélsőjobboldali hatalomátvétel azért elég durva, még egy fiktív Angliában is), elképesztően könnyed - ebben pedig nagy szerepe van az egyik narrátornak, a fiatal, kicsit szétszórt Lucy Kahn-nak - ő E/1-ben is kellően hebrencs ahhoz, hogy oldja a nagy baljósságokat, akkor is, ha konkrétan az életét fenyegetik.

Aztán elolvastam egy fantasy trilógia első kötetét (Mercedes Lackey & James Mallory: The Outstretched Shadow: The Obsidian Trilogy, Book One ), és ilyen kliséset még soha, de rájöttem, hogy nekem kell egy egyszarvú. Na jó, nem, már hosszabb ideje kínosan érezné magát a közelemben (nem panaszkodom, nem szeretnék az én koromban még mindig gyermekien ártatlan lenni) - de mivel Shalkanról egészen egyértelműen a kicsi, fehér kutya jutott az eszembe, és társadalmilag mégiscsak elfogadottabb jelenség, ha az embert egy westie sétáltatja, mint ha egy egyszarvú, szóval van remény. Van remény, hogy az ember világokos fehérségekkel mászkáljon. Egyébként amilyen klisés a regény, olyan élvezetes, tulajdonképp egy másodpercig sem kell aggódni, hogy itt most kivel mi lesz, de kellemesen bele lehet merülni a varázslóváros vagy a vadon hangulatosan megformált világába.

(A nagy kiadói jófejséghez azért hozzátartozik, hogy a Farthing   második része friss, a harmadik csak ősszel érkezik; és a The Obsidian Trilogy   is olyan új, hogy még épp csak megjelent a harmadik rész papírfedelesben - szóval azért van egy kis beetető jellege ennek az akciónak. Ami nem baj - kellemes könyvekre inkább etessenek be ingyen, mint hogy találomra vegyek esetleg halálosan rossz könyveket.)

dolgok, meg

Közben kiderült, hogy ahol hónapok óta rendszeresen netezek (kivéve, amikor nincs időm elmenni odáig, pedig megéri, általában) maga Vérpistike felügyeli a kósza biteket, és hát őt nickről még a barlangrajzos chat korából, személyesen pedig most már. Vicces volt. Nagyon. Még forró csokit is kaptam a döbbenetes felismerés hatására, és a forró csoki finom.

Családi programokon is vettem részt, ebédeltem a nagyszüleimnél és a nővéremnél is, és finom volt, a családomban tudnak főzni, nna. Nnagyon.

Később (ami március 14), de korábban, mint a hivatalos időpont (ami március 17) Brainoizzal elmerültünk a bugaci keltaság mocsarában; meghallgattuk, hogy Szent Patrik ki volt és mit (nem) csinált (például nem járt Cashelben, pedig olyan bájos legendát költöttek róla a XVII. században, hogy ihaj), és közben többször szomorúan jajongtunk, mert 1) ezt utoljára 1998-ban hallottuk, csillagszemű egyetemista korunkban (a háttérben rendszeresen eltűntek az asztal alatt, akik rossz(abb) székre ültek, ez a bölcsészeknél már csak így ment), és mi igazságtalanul többet öregedtünk azóta, mint az előadó 2) a szomorúan jajongás olyan igazán bugaci kelta (majdnem, mintha buja hínárpalástban ropnánk a tündérdombok között a telihold tejszínként csorgó fényében, szigorúan Loreena McKennitre; de ahhoz szerencsére még hideg volt) (és hogy is mondjam, inkább fúrják a fogam, mint hogy Loreena McKennitt).

Ha már fogfúrás, a rádióban most mondták, hogy az írek is szeretik a magyar fogorvosokat. Ez már-már mitikus. Fog-turizmus. Állítólag egy-egy nagyobb kezelésnél még így is négy-ötezer eurót takarítanak meg (nem baj, majd túlszámlázzuk nekik, amikor innának az utolsó fúrásra), bár nem tudom, hogy ennyi napfényt hogyan visel el az esőfüggő kis lelkük.

Szóval megírülésünket azzal terveztük elmélyíteni, hogy meghallgatjuk az ír zenéket is, elvégre sokan játszottak, és én mindet hallottam már, és jók - ehelyett inkább sört ittunk, abból is sokat, elvégre az is jó. Az ír kultúrát azért nem hanyagoltuk, megvitattuk a kedvenc blogjainkat, és nem tudtuk megfejteni, hogy a yizzer   a you -nak pontosan milyen alakba ragozott mutáns származéka.

Vasárnap J.-vel néztünk erdőt az Árpád kilátó másik felén, itt is sok kidőlt fenyőfa volt, de nem fújt a szél, és én sem csináltam 499 fényképet. Arra is rájöttem, hogy miért nem szoktam én itt Budapest környékén erdőbe járni: már a két héttel ezelőtti állapotokhoz képest is tele volt szeméttel minden. A hajléktalanok első hulláma mintha kezdene kiköltözni a zöldbe, és onnantól kezdve járjon az kirándulni, aki szeretne bubópestist kapni.

Brandon Sanderson: Warbreaker (3.5)

Sanderson könyve talán az első fantasy féltégla, ami különböző verziószámokban is hozzáférhető, ingyenes, folyamatosan alakul a visszajelzések hatására, ráadásul vannak benne kalandok, királylányok, pozőr isten, pszichopata kard és zombi. Tapsi ismeretője egy valóban rendhagyó és nagyon ígéretes vállalkozásról.

Cikk az endless.hu-n.

egy hosszú hét éjszakái

Kedden úgy döntöttem, hogy bár nem voltam jó kislány, megérdemlem, hogy filmet nézzek, és megnéztem a Hét kard legendáját , és beigazolódott az a gyanúm, hogy nekem a kosztümös-kardozós-kungfuzós kínai romantika bejön (kungfuzós és kínai nélkül mindig is bejött, és azért most őszintén, hát a kungfu olyan szép, és ezek a kínaiak is szépek voltak) (és ezek a koreaiak is szépek voltak, ha már a fele gárda onnan jött, igen). Azóta is szándékosan romosra épített erődítményekben akarok lakni, ahol zászló helyett kikalapált mellvértek csikorognak a szélben, én pedig röhejesen kifestett, tetovált zsebszörnyeimet ugráltathatom (jó, hát a főgonosz mindig rossz véget ér, de az a karrier-opció, hogy éveken át meditáljak jégbe fagyva, akkor sem vonz, ha utána bármikor megmenthetem a világot, és a tetejébe még papucsban is le tudok síelni egy gleccseren).

Szerdán meglátogattam a nővéremet és dögönyöztem kicsi fehér kutyát, és sétáltunk is, és szép volt. Később az őrült unokatestvéremmel kávéztam, másfél perc alatt benyomta azt a fajta csupacsoki-sütit, amit a múltkor mi, kiöregedett bölcsészek hárman alig bírtunk megenni, és közben őrültségeket beszélt, például hogy én azért nézzem meg vele még egyszer a Sweeney Todd -ot, de hát azért nincs arra még két felesleges órám az életemből.

Csütörtökön kivonatoztam Bécsbe, bár közben rájöttem, hogy csak Dannyfürtös lép fel, a szépséges Anneke otthon nevelgeti a gyermekeket - persze mivel amúgy is főleg azért mentem, hogy eperfröccsöt igyak egy élénkpiros hajú osztrák fényképészlánnyal, nem azért, hogy éteri dallamok szárnyán lebegjen lelkem, annyira nem zavart a dolog (eleinte úgy volt, hogy a jó Strangelight doktor is elugrik Bécsbe, de aztán inkább Belgrádba kapott olcsó repülőjegyet, pfff, sőt, piha). És ittunk is eperfröccsöt, konkrétan kiittuk a kocsmát a készletből (nem volt nehéz, úgy másfél deci volt a készletük), aztán ittunk ribizlibort is, és koncert közben készült rólam gyönyörű-csoda-szépséges fénykép, mert Caro aztán tényleg tud. Utána pedig tovább pusztítottuk a gyümölcsborokat, megápoltuk Danny lelkét, és elveszítettük a koncertszervező garázskulcsát.

Szóval szokás szerint nem aludtam, Bécsben ez lassan már hagyomány. Aztán rám tört a rózsaszín nyál és a romantika, ezért hajnalban hullafáradtan eltámolyogtam abba a kávézóba, ahol a legutóbb reggeliztünk, és a tekintetemmel néha megsimogattam azt a széket is, ami most üres volt - ezt igazából annyira nem bántam, mert ha nekem akkor még tagoltan beszélnem is kellett volna, azt semmiképp sem. Addigra már semennyire sem volt agyam. Aztán elindultam valamerre, másfél órával később rájöttem, hogy még a legszebb korareggeli napfényben is fárasztó csak úgy gyalogolni valamerre, úgyhogy inkább kerestem egy parkot, fényképeztem kacsákat (ez lassan már mindenhol hagyomány) és virágokat (ez is), aztán szunyókáltam egyet a villamoson, ettem méééég, mert az jó, ezt később megbántam, mert utána láttam a kirakatban neonrózsaszín kígyóból, valamint lila-zöld-piros foltos velúr tehénből készült cipőket, és akkor a tízóraim szűkölve kívánkozott kifelé.

Hazaértem, és akkor gondoltam, hogy most még csak délután van, mondjuk elmegyek akkor moziba, úgyhogy kísérleteztem Ang Lee-vel, az Értelem és érzelem   annak idején olyan szintű fizikai fájdalmat okozott nekem, hogy azóta sem mertem megnézni egy filmjét sem, nem, tényleg nem, el lehet rajta szörnyedni, de tényleg nem. De most megnéztem az Ellenséges vágyak -at, és nem volt rossz, sőt, azt hiszem, jó volt, de az én érzelmi fogékonyságommal csizmataplat kellene nézegetnem, azzal vagyok egy hullámhosszon, az emberi drámákat nem fogom fel. Azért persze a film céljának megfelelően én is letörtem, és hazafelé úgy éreztem, hogy innentől kezdve már csak akkor fogok tudni nyugodtan aludni, ha pezsgős-vodkás-mézes narancslevet ihatok előtte; igazam is lett, és nagyon nyugodtan aludtam tőle, bár lehet, hogy anélkül is sikerült volna azonnal kómába esnem, hogy kétszer hat decit letolok ebből az amúgy igen finom kis koktélból. Csodálatos dolgokat álmodtam tőle, és másnap délben olyan mérhetetlenül boldogan ébredtem föl, ahogy amúgy csak karácsony reggel és csak a tíz éven aluliak szoktak.

Némi tipródás és tépelődés után este elballagtam Bran klubba, és olyan volt, mint mindig: roppant jó. Pártolnám, hogy adjanak ki meselemezt; illetve megalapíthatnák a stand-up comedy folklór tagozatát, szerintem bárkit lenyomnának a műfajban.

Vasárnap kaptam sms-t, hogy este inni kellene ősrégi barátom újszülött kislányára, és hát az tényleg vissza nem térő alkalom. Közben elmentem, és vettem magamnak A3-as mappát, hogy végre ne csak itthon rajzolhassak, mert jön a tavasz, és akkor majd a Vigadó előtt kell a füben ücsörögve; nem is számítottam rá, hogy ilyen szépet találok, de legalább végig azon rettegtem, hogy majd berúgok és elveszítem hazafelé menet. A berúgás sikerült is, egy üveg Jameson bő harmadát és úgy két vizespohárnyi White Russian-t öltem meg egymagam. Szerencsére a házigazda főzte mexikói és indiai csípősségek kellően lefogták a hatást, úgyhogy csak odáig aljasultunk, hogy éjjel kettőkor a díványon heverészve vihogtunk a Top Gear   autótesztjein, és olyanokat mondtunk, hogy "hogy néz már ez ki, de hát hogy is nézne ki, hát... hát brit" ; és utána még csak másnapos sem voltam.

Azért azt megfogadtam, hogy innentől kezdve csak a munkának élek, és néha a héjában sült krumplinak fűszeres mártással (már ilyen bonyolult dolgokra is használom a konyhám; ahhoz képest, hogy éveken át nem voltam hajlandó szóba állni vele, ez nagy lépés vissza az emberiség irányába) - ezek után persze rögtön igent mondtam, amikor Búvárzenekar felhívott, hogy Srakker ügynökkel söröznek, és menjek én is. Később Brainoizt is odacsaltuk, és hirtelen már a négy és feledik korsó sörömet ittam, valami megnevezhetetlen rettenetről beszéltünk (vagy a magyar fantasy élet volt az, vagy a műmell), és megkérdeztük, hogy mikor lesz záróra, de a kérdést kedvesen elhessegették. Ezek után lehúzták a súlyos vasredőnyöket, és vad táncos mulatság vette a kezdetét, kicsit szürreális volt, de hajnalig ott zúztunk a személyzettel, és néha hitetlenkedve dörzsöltük a szemünket, hogy ilyen nincs. Különösen, amikor egy temperamentumosabb párocska felpattant az asztalra, az asztal pedig bírta, bírta, aztán halk nyögéssel összeomlott - Búvárzenekar reflexből elkapta a leesőket, ezért újabb kör hálálkodást söpörtünk be, és lehet, hogy egyszer majd fényképeink is lesznek az esetről, de az sem baj, ha senki sem látja majd, ahogy norvég mintás kötött pulóverben érdekesen rossz zenére táncolok.

szélvihar és halott fenyők, mégis kérem vissza a gót igazolványomat

Aztán persze elmentem sétálni, rengeteg érdekes dolgot láttam, főleg régebben kidőlt, lyukas és színes fákat. Vittem fényképezőgépet is, ez egészen öngyilkos hajlamokat szokott ébreszteni bennem, ilyenkor bemászom és megnézek mindent, amit amúgy sosem. Hátha képen jól mutat. Például a maradék elszáradt ágain lógó kétharmad fenyő, alulról, szélviharban. Mert eszem azért van. Miután lefényképeztem egy fél kidőlt erdőt, rájöttem, hogy de hát most is épp orkán erejű szél van, ezek, amint az épp készült ábrák mutatják, dőlnek, mint a dominó - izé, talán ne a legnagyobb lógó darabok alá álljak. Persze az igazán veszedelmes elemeket az erdészek remélhetőleg leszerelték, és ha valami eddig nem esett le, az miért épp rám pottyanna, de mégis, azért dühös voltam az elővigyázatlan fejemre. Úgyhogy onnantól fogva csak távolról kerülgettem az oldalt elhanyatlott és fejjel leborult fákat.

Az időjárás amúgy fantasztikus volt, például tudtam egész sorozat koromsötét napnyugtát fényképezni, majd húsz lépéssel és fél perccel később aranyló délutánt - és nem, nem hinném, hogy időhurokba kerültem, vagy akkor ez az egész március az. Kicsit el is hevertem a tölgymagoncok között, és néztem szemközt a János-hegyet. Aztán amikor már tényleg lement a nap, úgy szakadt rám a sötét, mintha lehúzták volna a rolót; a napsütésben is csepergő eső felerősödött, és rájöttem, hogy igazából az erdőnek csak a szélén, de a viharnak kellős közepén állok, mit csinál ilyenkor az okos nyúl? Végiggondolja, hogy toronyiránt a lejtőn nem jó ötlet, mert 1) már felfelé is sáros volt, azaz 2) lefelé még jobban csúszik 3) különösen esőben 4) és sötétben. De kerüljön, akinek kerülnivalója van, PLACCS, négykézláb, aztán beletörölköztem egy csinosabb fába, majd égnek tárt tenyérrel sétáltam tovább, hátha lemossa az eső a sarat. Le is mosta, esett rendesen. Könyékig feltöltötte a kabátujjamat is. Mert okos, az vagyok. Aztán ahogy ott botorkáltam a nagy kidőlt fenyők között, a sötét erdő köze... szélén, esőben és sárban, hirtelen megint kivilágosodott, és szépen leszökdécseltem a buszig...

...és akkor még nem sejtettem, hogy éjszaka azért lámpafénynél fogok aludni, hátha akkor nem kísértenek álmomban a halott fenyők.

tavasz, hát persze...

Két napja van március - két napja szakad az eső és fúj a szél, süt a nap és még jobban fúj a szél, majd újra elölről, még sokszor-sokszor. Szombaton olyan mennydörgős-villámlós jégeső volt, hogy olyat én még nem, vagy csak ritkán; azóta pedig nehezen tudom leküzdeni a késztetést, hogy nekem most szél-és-viharban kell mászkálnom, mikor egyébként meg vagyok afázva, és különben is, vissza kellett adnom a gót-igazolványomat.

Mert hogy.

Nagyjából nem nézek Tim Burton filmeket, mert mindig ott bujkál bennem az a kósza gyanú, hogy az Álmosvölgy legendája   valamiféle furcsa kivétel volt, és az én lelkemben honoló sötét sajnos nem felel meg az ISO szabványoknak, nekem nem fognak tetszeni; sajnos a Sweeney Todd   igazolta a félelmeimet. Túlzás lenne persze azt mondani, hogy nem tetszett, az már szinte véleményszámba menne; ez a film pedig egyszerűen odáig sem jutott el, hogy ne tetsszen. A híres XIX. századi londoni ködön-szmogon kívül csak a szörnyűséges Alan Rickman életrajz jutott közben az eszembe, amit ősszel fordítottunk, és amit amúgy a főhős maga nem hajlandó dedikálni; valamint, hogy ha már London és musical, a My Fair Lady , az aztán.

Úgyhogy elmentem és visszaadtam a gót-igazolványomat (most aztán nem tudok mit felmutatni, ha megkérdezik, ugyan, miért sétálok én az ítéletidőben) (úgy döntöttem, hogy megújítom a jogosítványomat kockás ingre, Layne Staley-re és térdben szaggatott farmerre, és azt).

Mindeközben azzal szenvedek, hogy - ha már az Eld-hegy varázslókastélya és Vadág zord erdei után hirtelen a nyolcvanas évek Wales-ébe szólít a kötelesség - a ráérős és szellős, nemesen fennkölt fantasy stílről átálljak egy sokkal tömörebb, sokkal köznapibb nyelvezetre. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz. De az. Különösen, mert McKillip még fantasy-ben is gyertyalángnézegetősen-hidegszélbelobogós volt, ez pedig a brit lepusztultság mellett az indiai bevándorlók kulturális zavarát is érzékeltetni akarja.

Én már kulturálisan tökéletesen zavarodott is vagyok tőle.

ezen kívül

Ezen kívül nagyon be akartam fejezni egy munkát, de rám szakadt a világ összes idegessége, és írtam helyette közel tíz könyvoldalnyi izét, amiből se könyv nem lesz soha, se novella, se bármi más. Persze legalább elfáradtam tőle, és amúgy nem lett rossz sem, gyakorlásnak például kiváló volt; és a tetejébe meg is nyugtatott. Aztán idővel azért a munkát is befejeztem, de idővel.

Ezen kívül kitörtem a második legkedvencebb csizmám sarkát, és kis híján a bokámat is, mert sikerült akkor indulnom otthonról, amikor épp valami ritka csúszóssal mosták fel a folyosót (záporozó káromkodás és gyors cipőváltás után túrabakancsban is majdnem elhasaltam); most kicsit vigasztalhatatlan vagyok, mert a második legkedvencebb csizmám azért még mindig a legkedvencebb holmijaim közé tartozik. És el is késtem miatta a kávézásról, pedig. Kávézni jó dolog.

Ezen kívül megérkezett a Twenty Major könyv, és hozza a blogja átlagát, de inkább csak az átlagát - persze ettől még szórakoztató, és néhol vicces is. És persze nem tudok én ahhoz kellően dubliniasan gondolkozni, hogy ennek a rejtőiségét teljesen átérezzem, de valahol arrafelé kellene keresni a dolog, izé, a dolgot az irományok térképén, vagy valami. Csak kicsit trágárabb. Sokkal.

Ezen kívül néha megint fájnak az ujjaim össze és vissza, tényleg a gépelés tehet róla, pedig az itthoni billentyűzetem akár a vaj, nem úgy, mint az irodai volt, amitől a vége felé komolyan kis híján sírtam - olyan tudományosan megalkották, hogy erősen vissza kell rúgnia, hogy néha kis híján beletört a kezem.

Ezen kívül (mert ezúttal tényleg minden bekezdést ezzel kezdek) újra hallgatgatom a The Lord of the Rings   rádiójátékot, néha összekeverve a The Hobbit   hangoskönyvvel, és mindig felvidít, megállás nélkül.

dolgok meg ilyenek

Még pár napig talán le lehet tölteni Gaiman mester Harlequin Valentine -jét, sosem fogom elfelejteni, ültem a repülőn, azzal a jellegzetes kis döccenéssel elhagytuk a földet, és Írország lesüllyedt mögém, és komolyan mondom, fizikai fájdalmat éreztem. Aztán csak olvastam, és minden második mondat után az ablaknak nyomtam az orromat, úgy bámultam a tengert, mint egy kisgyerek. Aztán mire Közép-Európa fölé és a Monarch of the Glen -ig jutottunk, kitört a vihar is, és azóta is mind a tíz ujjam nyoma meglátszik a könyvön, úgy szorítottam halálfélelmemben.

Múltkor megfogadtam Drew Barrymore 3. boldogságtippjét a tízből, hogy "órákon át csókolózni - leírhatatlan érzés. A csókolózás igazi kábítószer" , és emelhetünk neki is köztéri aranytemplomot, mert ez így igaz. Persze kevesen csókolnak igazán jól, vagy igazán úgy, ahogy azt én szeretem, de ez valami tökéletes volt, kár, hogy az udvariasság kedvéért beszélgetni és bemutatkozni is kellett, az már nem sikerült ennyire lehengerlőre. De agy is megérte. A sárgarigók sajnos átmenetileg befagytak és különben is, akiknek énekeltem őket annak idején álmomban, az nem szeret, csak néha küld véletlenül üres sms-eket, az meg a törődés szöges ellenéte és annyira nem villanyoz fel.

És a világ amúgy is olyan bizarr, még a pattogatott kukoricámnak is karalábéíze van.

ezmegaz

A szomszéd épp akkor kezdett el fúrni, amikor én CD-t írtam, a lejátszó pedig valami agresszívabb zenére váltott, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy 1) ennyire ipari effektekre nem emlékszem 2) de ha ezt a hangot a CD-író adja ki, akkor nagy bajban vagyok. Aztán ráébredtem, hogy csak a lakótelep hegedűjét hallom, mindenesetre új mélységet kölcsönzött a korai Nine Inch Nails-nek.

Voltam nemValentin-bulin és végigpróbáltam a Kis Erkel pálinkakínálatának jelentős részét (cseresznye-barack-törköly-szilva-körte) (valamint egy kis Fritmann ÉvBora-rozé), és mind igen jók voltak, persze ünnepnapokon eddig is Zsindelyest szoktak kapni a rokonok, úgyhogy a különféle fekete- és vörösribizlik, fürtös meggyek és bodzák már régebben be lettek vizsgálva. A mások kollégájával kölcsönös oda-vissza fizetési manőverekbe bonyolódtunk, és megbeszéltük, hogy támogatjuk a pálinka-kultúrát, mert ez magyar, kultúra, és finom; szóval ha már a pálinka a barátunk, mi is a pálinka barátai lehetünk, vagy valami. Úgyhogy most már deklaráltan is tovább távolodtam attól, hogy Lou Koller példáján felbuzdulva én is straight edge legyek, és negyven fölött is úgy tudjak zúzni, hogy óránként negyven percet legalább a levegőben töltök, jaj, jaj, nehéz az élet. És nem fog mostanában az agyam sem, de legalább elhoztam a következő leadandó könyvemet a kiadótól, és a főhőse feleolyan idős sincs, mint én vagyok, de bőven van kétszer annyi gondja, szóval. Mit panaszkodom.

Csatolom továbbá a bizonyítékot, hogy voltam Mételyéknél, és láttam tehetségesen négyszögesedő macskát, vörösben (Henry Rollins stand up comedy-t is, de azt bárki nézhet, míg Békafül egészen exkluzív).

kis hír, de színes (konkrétan skarlátvörös)

Csodálatos, hogy egyetlen skarlátvörös kendő hogyan meg tudja változtatni az ember hangulatát!!!

Különösen, ha a fehér mosásba keveredik.

Persze legalább most már egy ideig nem lesz sok fehérem, amit mosni kellene... De nem lesz kedvenc világoskék Order of the Stick pólóm sem soha többé, és a többi áldozattal ellentétben annak már az sem használ sokat, ha befestem skarlátvörösre.

Mellesleg eszembe jutott, hogy következő életemet annak fogom szentelni, hogy pinty méretű törpehollót tenyésszek a gótoknak. Még azt is megtanulhatnák, hogy sohamár , de lehet, hogy ahhoz ébenfekete papagájok kellenének, nem tudom; érzésem szerint ez kiaknázatlan területe a kisállatkereskedésnek.

Ilyenek történnek velem.

a világ zaja

Mostanában minden furcsán zajos; a villamos hazafelé konkrétan károgott (egykor blackmetal vokalista volt, de leszólta az Odin kegyében álló gitáros legújabb riffjét, és büntetésből sárga-fehér villamos lett, ellenőrök paripája; ne adjatok nekem gondolatokat, mindig ez a vége). Reggel pedig arra ébredtem, hogy akkorát szuszogtam, hogy ledobtam a takarót, és úgy kerestem, hogy jó, jó, hol a medve? Annál kisebb állat nem adhat ki ilyen hangot. Összességében nem bántam, hogy nem nézett vissza egy panzerbjörn a párna túlvégéről, de mégis. A végén még horkolni fogok?

Egyébként biztos az zavart meg, hogy már egy hete nem álmodtam, hogy hosszabb ideje halott sarkkutató vagyok, az ilyesmi mindig felborítja a lelki egyensúlyomat. Semmi várakozás, éhezés és fagy, nem lebegek tulajdon jégbe zárt hajóm fölött sem, nem látom a mentőexpedíció későn érkező, imbolygó fényeit a másfél hónapos alkony végén... pedig az a kép például egészen iszonyatos volt. Biztos túl sokat nézegettem Caspar David Friedrich festményeket (egykor régen, úgy másfél évvel ezelőtt) (de CDF mindig és mindig maradandó élmény).

Az a terv, hogy visszaszorítom az alvásigényemet, mert ha nem állnak az utamba olyan fizikai korlátok, mint kötelező program (például másoktól rám szabott munkaidő), akkor az egészséges óvodások adagját alszom egészséges óvodás korom óta. Csak ettől nem marad olyan sok időm úgy általában ébren, például lustálkodni vagy semmit tenni; esetleg dolgozni is, néha, mert kellene. Úgyhogy vettem koffeintablettát, lényegesen felmérhetőbb egységekből áll, mint hogy nagyon elgondolkozva hányszor és hány kanál nescafét lapátolok a bögrémbe. Nagyon elgondolkozva nagyon furcsa dolgokra vagyok képes. Például megtorpanás nélkül fordítani tizen-oldalakat (ritkás és lóbetűs, de mégis csak tizen-oldalakat).

Ezen kívül az élet egyszerűbb lenne, ha a sajtos pattogatott kukoricán a sajtot jelölő izé nem a kisgyerekek füléből pálcikával kikotort koszra emlékeztetne úgy színében, mint állagában.

csütörtök-péntek-szombat

Történt egyébként rengeteg minden, nem olyan nagyon fontos dolgok, inkább kis színesek, de persze az újságban is azok a legjobbak; elvégre színesek, de nincs tétjük. Annyira. Voltam például J.-vel Screen és Nomad koncerten, és igen kiválóak voltak a fellépők mind egy szálig, és még Crowe kisfiáról is nézhettünk képet, nagyon helyes kiskölyök. Mondjuk a Merlin kávézója nem különösebben alkalmas rockkoncertek hangulatos lebonyolítására, például világos van és a közönség ül, a helyieknek pedig konkrétan a jó kurva anyjukat, mert miért is nem lehet a Hello Kitty epizódokat pörgető kivetítőt lekapcsolni, amikor fellépő van? Illúzióromboló. Meglehetősen. Persze ettől még a zene jó volt, csak a fenébe is, ennél az iskolafarsangon tisztességesebb körülmények között szoktak fellépni, nálunk legalábbis tisztességesebb körülmények között léptek fel annak idején.

Aztán volt nagy családi születésnap, rengeteg spagettivel, tortával és diavetítéssel nagyszüleim és nagybátyáim 34-38 évvel ezelőtti, algériai kalandjairól; és nagyon szép volt, illetve nagyon finom, vagy fordítva. Előkerültek mindenféle családi legendák, Budapest ostroma, és nagymamám bátyja úgy hatvanöt év távlatából megtudta, hogy a lány, akinek '42-'43 között a tánciskolában udvarolt, később rettenetes házisárkány lett - érdemes volt látni az arcán az őszinte megkönnyebbülést (persze nem rá várt azóta is; hat gyermeke és közel negyven unokája van).

Később segítettem költözni, aztán elmentük írülni is, körülbelül úgy, hogy az utolsó csomagok felcipelése után járó pezsgőt már az utcán ittuk meg, üvegből (és aztán túl álmosak voltunk hozzá, hogy összetörjük az üveget, pedig terveztük, feszültséglevezetőnek meg minden), és így is lekéstük a Brigitta-kereszt fonást, de hát amúgy is mit csinálnék én itt Brigitta-keresztekkel, és különben is háromágút akartam volna fonni (hé, hát az embernek legyenek elvei, de legalábbis mániái) és itt csak négyágút csináltak, és a többiek sem lelkesedtek, valamint elkezdődött az előadás. És a Bran rengeteg régi dalt játszott, és ilyenkor mindig nehéz ám elfogadnom, hogy az régen és tizensok éve volt, és nem az a Nap süt az égen, stb stb stb, ilyenek. Később aztán zavarba is jöttem, és ez egészen hazáig kitartott, az ilyet onnan lehet felismerni, hogy az átlagosnál is összefüggéstelenebbül beszélek még több ostobaságot, de persze nehéz felismerni, mert általában elég összefüggéstelenül beszélek, és sok ostobaságot, ugye.

És továbbra is tele van sárgarigókkal a szívem, bár kicsit félek attól, hogy ha ez így megy tovább, nem elég, hogy rendet kell raknom a lakásomban, de emberszabásúvá is kell tennem, márpedig az valami földöntúli erőfeszítést fog igényelni; de tulajdonképp hajlandó vagyok rá, tökéletesen hajlandó vagyok rá. Persze azt hiszem, szívesebben küzdenék meg hétfejű sárkányokkal; de hol van már manapság hétfejű sárkány, és az amúgy is a férfi dolga volna. Nekem marad a saját rendetlenségem. És egy kiterjedtebb erdőségre való sárgarigó a gondolataim helyén (mert ahogy már azt Fan Csen is tudta: "ha a szív beteg, akkor a gondolkodás is zavaros, ebből tudjuk, hogy a szív az elmélkedés alapja." ).

ne adjatok nekem eric claptont

Mármint igen, különösen B. B. Kinggel megfűszerezve, de akkor adjatok mellé százas papírzsepit is, meg egy különösen vízálló vállat. Itt ültem és éppen azon gondolkoztam, hogy miért énekel egymásnak két öreg blues zenész szerelmességeket, de egyébként csak csinálják, mert jól megy nekik, aztán Clapton egyedül maradt, engem meg egyszerre orrba vágott az Old Love   szövege. És úgy voltam vele, hogy hé, hagyd békén a gondolataimat, igen, dühít, hát persze, de. Neked ehhez semmi közöd.

Bár minden jel arra mutat, hogy közben a sok napsütéstől tavasz lett a szívemben is, és sárgarigók, és közben folyamatosan gondolkozom rajta, hogy ezt hogyan is kellene kiterjesztenem az egész életemre, és azt hiszem, rá fogok jönni. És akkor majd szerelmes is leszek, boldogan, és addig élek, amíg meg nem halok, bár ez feltehetően amúgy is elkerülhetetlen.

Mindemellett azzal vagyok elfoglalva, hogy naphajú leányokat rajzolgatok, néha a munkám rovására is, és a naphajú leányok legalább mennek nekem, ellentétben a vihararcú férfiakkal és az erdőbe oltott szarvastehenekkel. És lett francia magántanárnénim, és ha nem vigyázok, tényleg megtanulom valamennyire azt a nyelvet, a múltkor már sikerült dolgokat elmagyaráznom (közel húsz perc gondolkodás után és sok fransziásított ángliussal), ez azért már durva.

Aztán meg sétálni is szoktam, mert az elvben egészséges, gyakorlatban nem, eddig például mindig megfáztam közben. De legalább szép és érdekes dolgokat láttam, például a Lánchídnál reflektorfényben rajzó sirályokat; eddig nem tudtam, hogy a sirály éjszakai állat és ráadásul bogár (elvégre gyűlik a fényre), de most kénytelen leszek felülvizsgálni az ornitológiai ismereteimet. Ennyit egy helyen nem láttam még soha. És szép a Parlament is éjszaka, bár a megvilágítása kissé furcsa, de épp ettől a tükörképe a Dunában még sokkal érdekesebb; és egyszer majd szeretnék egy olyan gépet, amivel lehet tisztességes éjszakai képeket csinálni, és akkor le tudnám fényképezni ügyesen.

És megnéztem végre azt is, hogy A mások élete , és olyan nagy hatással volt rám, hogy a Kálvin tértől egészen a Margit hídig csendben gyalogoltam, és csak a menyétként vetődő árnyékokat néztem a járdaszegélyen, valamint úgy tettem nagy általánosságban, mintha nem lennének gondolataim. Egyrészt mert nem is voltak, másrészt pedig az a kevés, ami akadt, általában három eltérő irányba ágazott, és az agyamnak nem akaródzott egyikbe sem elindulnia.

Egyrészt ez a film még nekem is ismerős világot mutatott be; sok mindenre emlékszem még belőle - a félelemre, legalábbis az árnyékára, például igen. És erről rögtön eszembe jutott az is, amikor tavaly Dublinban egy sör erejéig elviselt Nemtheanga, és valahogy szóba került ez a film, és a félelem, és tudom, hogy ő is csak utána látta, és azt is, hogy nagy hatással volt rá, mert nekik Írországban egészen más nyomoruk volt, de láthatóan meg akarja érteni ezt is, ha már a borongós lázadásra tették fel az együttesüket, és ez mind-mind benne is van az új lemezben, és részint ezért nem tudom sokat hallgatni egyvégtében.

Másrészt ugye ott van ez a "szembenézés a múlttal"   dolog, amiért annyian és annyit dicsérték, és nekem valahogy ez furcsa. Egyfelől mindenki tudja (vagy ha nem, ebből sem fogja megérteni), hogy a múlt ezen szeletkéje ilyen volt. Ilyen is volt. Másfelől pedig ez egy egyetemes történet az elnyomásról (félreértések elkerülése végett, ez most épp dicséret), és még ezzel a háttérrel sem éreztem annyira sajátosan németnek, hogy feltétlenül szembenézés lenne, és feltétlenül a múlttal. És nem valami egyetemesen emberivel. De ebben valószínűleg benne van az is, hogy nehéz leképeznem agyilag, hogy a németek szembenéztek a mi múltunkkal is.

Harmadrészt pedig ugye nézhetjük önmagában a filmet, mint egyetemesen emberit, anélkül, hogy éreznénk az agyonkarcolt menzás kanál ízét a fogtöméseinken (én az ebédjelenetnél konkrétan éreztem, és rossz volt; és amikor előkerült a tubus Piros Arany... a közönség még jobban felhördült, mint amikor emlegették a magyar öngyilkossági statisztikákat); és működik, úgy is működik. Rettentően szomorú, és nincs igazi feloldozás a végén sem, épp talán csak a tudat, hogy ott   és ez a fajta   rettenet oldódott. De szép. Tragédiának szép.

2007/5 könyv

Van ez a "2007 öt legmeghatározóbb könyvélménye"   lánc-lánc-bloggerlánc, és mivel 2007-ben sikerült öt könyvet abszolválnom, gondoltam, csatlakoznék. Sőt, ha az újraolvasásokat nem számítom (akkor Móra Ferenc és az Ének a búzamezőkről   mindenkit lenyomna), még akkor is olyan sok könyv pottyant a küszöbömre, hogy a bőség zavarával küzdök azóta is; jó, olvasnivalóm már rég nincsen, de ha csak visszagondolok, hogy mi mindent olvastam, az olyan kellemesen zsúfolt, akár egy dublini kocsma, amikor a legszívesebben sörözök benne (ma ilyen költői vagyok, kérem).

Mivel az öt könyvből háromról is van ismertető az endless.hu-n, kettőt ráadásul én írtam, tehát jó esetben még a véleményemet is tükrözi, gondoltam, hogy most hosszas elemzésekkel nem fárasztom magamat. Inkább megyek vissza legelésző szarvastehenet rajzolni, bár az sem egyszerű (fotóreferencia alapján nem kivitelezhetetlen) (és fontos, hogy felismerhetetlen legyen, tehát akár ez a bejegyzés is megfelelne a célnak: "rajz a legelésző szarvastehénről" ).

1. Keith Donohue: The Stolen Child
Gyönyörűen felépített, rövid és feszes könyv, de épp eleget írtam róla itt.

2. Murakami Haruki: Kafka a tengerparton
Sosem vettem volna meg, ha Brainoiz nem írt volna róla ismertetőt; de írt.

3. Patricia A. McKillip: In the Forests of Serre
Igazán nem azért, mert én fordítottam magyarra, de ez a könyv nagyon szép. A The Forgotten Beasts of Eld   is gyönyörűs, de azt már 2008-ban kaptam meg (és csak félig fordítom).

4. J. K. Rowling: Harry Potter and the Deathly Hallows
Páratlan tömeghisztériával körített, meghatározó korszak zárult le, és ha nem is ez a legjobb rész a hétből, azért sokan vártuk.

5. Robert Holdstock: Lavondyss
Nem mondom, hogy bármikor olvasgatnám, mert kegyetlen... de hihetetlenül sűrű és erős; ismertettem, már amit értettem belőle.

És kimaradtak, bár azért szerettem őket (nagyjából az olvasás sorrendjében):

Neil Gaiman: American Gods
Biztos illett volna hamarabb és magyarul elolvasnom, ha már egész sortöredékeket én és a tulajdon két kezemmel ferdítettem bele, de angolul hamarabb jutott el hozzám.

Mohsin Hamid: The reluctant fundamentalist
Érdekes, aktuális és rövid könyv, csak zavar benne az a szertartásoskodó érzelmeskedés, ami annyira idegesített azokban a pakisztániakban, akikkel egyszer régen berúgtam. Ez persze a könyvet igazolja, elvégre egy pakisztáni monológja.

Guy Gavriel Kay: Ysobel
Egyszerű, irreális, de letehetetlen; kiváló ifjúsági ponyva fantasztikus és történelmi elemekkel és tizenöt éves, Pearl Jam rajongó kanadai kamaszfőhőssel.

Joolz Denby: Billie Morgan
Jó könyv ez, csak inkább lehangoló, hogy egyik szereplőnek sem volt életében egy jó napja sem, hiába motoroztak és drogoztak annyit a nagy angol iparvidéken.

Cecelia Ahern: P. S. I Love You
Ez a könyv valójában egyetlen barbie-rózsaszín, fröccsöntött szívfacsaró, de annak meglepően kellemes.

Kleinheinz Csilla: Ólomerdő
Kicsit túl komornak találom, és a szerkezeti arányok nekem valahogy nem állnak meg, de azért vannak benne nagy-nagy szépségek és gödöllői HÉV.

Liam O'Flaherty: Famine
Átfogó tabló a nagy burgonyavész összes szörnyűségéről, hardy-i vontatottsággal. Igaz, legalább tudom, mi okozta a példátlan népességnövekedést az éhínség előtt.

Juliet E. McKenna: Western Shore   és Eastern Tide
Az Aldabreshin Compass   sorozat előző köteteit Southern Fire + Northern Storm   még én fordítottam (a Déli Tűz I-II   még meg is jelent, de az Északi Vihar -t félúton leállíttatta a kiadó), de csak a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy azóta a teljes sorozatot készre kerekítette a szerző. A fantasy-re jellemző, eseti világmegmentés klisésségét nagyban tompítja a trópusi szigetvilág szokatlan, de élvezetesen kidolgozott helyszíne.

Brandon Sanderson: WarBreaker 3.5
Az ifjú fantasy titán honlapjáról ingyen letölthető, még nem véglegesre szerkesztett, de így is igen kellemes ponyvája. Szépen kitalált szimbólumok, emberfeletti világ, hősök és küzdelmek - sajnos egyelőre ezzel együtt sem lépi túl a nagyon szórakoztató ponyva kategóriáját, de egyrészt még sokat szerkeszthetnek rajta, másrészt ez is épp elég.

Max Brooks: Zombie Survival Guide
Első ránézésre nagyon vicces, aztán kiderül, hogy a szerző minden betűjét komolyan gondolta; onnantól viszont érdekes lesz.

Anna Dale: Boszorkányoknak suttogó
A címért bántalmaznám a fordítót, egyébként igen bájos ifjúsági könyvecske 8-12 éveseknek 8-12 éves, angol varázslók cselszövésekkel és csalánteával teli életéről.

És azt hiszem, hogy tulajdonképp a Csillagpor -t is szeretni tudnám egy másik fordításban vagy eredetiben (Tündeföld? Valakit nagyon szíven haraphatott Elrond vírustani okfejtése; magyarul az ilyen vidékeket hagyományosan Tündérországnak hívjuk... ...és azért akadt még pár olyan megoldás, hogy a tarkómig szaladt a szemöldököm); így inkább nem, és amúgy is, nekem a film az első és meghatározó, és mint ilyen, jobban tetszett.

És olvastam olyan könyveket is, amik olyan átütően nem tetszettek, például nem győzött meg a Hóvirág és a titkos legyező   (eddig is sejtettem, hogy lábzsugorított kínai családanyának lenni nem lehetett olyan feneketlen mámor) és a Washington útikönyv olyannyira nem, hogy határozottan fizetniük kellene, hogy én oda elutazzak. Las Vegas más kérdés, ott legalább közel a Grand Canyon, de azért oda is csak majd milliomos koromban nézek el, magángéppel és minden.

tavaszi programajánló és a szokásos nyűg (ezúttal sárgarigóval)

Állítólag márciusban jön Dannyfürtös, és (külön megrázza Brainoiz vállát, hogy tessék lelkesedni, még) hozza magával Anneke van Giersbergent is, hogy ketten énekeljenek együtt szólót. És nem az ex-MarcoPolo jelen-AfterMusic füstös alagsorában, hanem. Valahol másutt. Január elején már csináltak közös koncertet Hollandiában, ezek szerint mindkettőjüknek tetszett, feltehetően nekünk is fog.

Amúgy meg felébredtem reggel, és eszembe jutottak az álmaim, és komolyan mondom, azóta is agyat szeretnék mosni. Semmi izgalmasan mocskos, egyszerűen csak álmomban az összes létező rossz tulajdonságomnak utat engedtem, és úgy bántam emberekkel, ahogy sosem lenne szabad; még álmomban is csak olyankor, ha utána az agyam tapintatosan törli az emlékeket. Egyetlen bőrmaszkos, radiátorhoz bilincselős orgia sem lehet olyan ijesztő, mint hogy hé, hát ez mind ott lakik bennem. Még hozzá nem is olyan mélyen; a fenébe, nem is olyan mélyen. És miközben úgy bántam emberekkel, ahogy nem lenne szabad, nem tudtam, hogy hívják a sárgarigót angolul, és felébredtem, és rájöttem, hogy tényleg nem tudom, szóval ez az egész a jellembeli mellett a nyelvi hiányosságaimra is rámutatott. (Azóta persze megnéztem, és oriole , és ezt a szót én tényleg nem láttam még soha-soha-sohasem.) (Viszont milyen gyönyörű a régies neve: aranymálinkó!)

Egyébként amikor épp fontos kérdésként merült fel a sárgarigó dolga, azzal voltam elfoglalva, hogy tavaszt énekeljek valaki szívébe; nyilvánvalóan angolul, hiszen az a könnyűzene nyelve, és én csak olyat hallgatok, és ilyen sárgarigók hemzsegtek közben a tavaszban, tehát igenis szóvá kellett őket tennem. Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy tavaszt énekelni mindenféle emberek szívébe, akik nem igénylik, hogy épp én, épp tavaszt, és épp az ő szívükbe, hát nem vagyok róla meggyőződve, hogy olyat illik. És különben is, mit tudom én, hogy nincs réges-rég tavasz a szívükben, és amúgy meg hogy jövök én ehhez, a múltkor sem vonultam el őrülten az erdőbe a tűzmadár után, és ez csak azt jelentheti, hogy a saját szívemet leadtam valahol szocialista megőrzésre, abban nem hogy tavasz nincs, de konkrétan semmi sem. Ez persze nem igaz, de nagyon gót, és a múltkor rájöttem valami ritka viccesre a gótokkal kapcsolatban, de erre jól elfelejtettem.

Azért vannak pozitív fejlemények is, a múltkor találtam egy boltban aszalt meggyet, és bár mindenféle diétásságok voltak ráírva, ennél finomabb a világon nincsen. Ezenkívül rettentő szép csokrot kaptam a névnapomra, és rettentő szép fényképeket készítettem róla, és rettentő elégedett vagyok. Meg büszke.

cellux. igaz barát a táplálkozási zavarban.

p. s. i love a fekete lovasokat úgy általában

Tegnap betértem egy szelet pizzára a WestEndbe, és arra gondoltam, hogy ha 21:30 és 21:45 között játszanak filmet, megnézem, mert olyan fáradt vagyok, és takony helyett épp hülyeséggel van tele a fejem; egyik is idegesítő, másik is, de az egyiktől legalább csak fizikailag nem kapok levegőt.

Szóval játszották is a P. S. I Love You -t, és hosszú film volt, ez onnan is látszik, hogy a pattogatott kukoricám háromnegyedét elropogtattam. Pedig mozizós esték után rendszeresen a maradék kukorica a másnapi reggelim. A film maga egyébként kissé össze-vissza állt elviselhetetlenül rossz és sírós-női-vígjáték részekből, gondolom, ha lenne érzékem a jane austen-inél legalább pár évjárattal frissebb romantikára, még élveztem is volna. Vagy nem. Azt hiszem, nem feltétlenül voltak egymással jó arányban a részek (a nyitójelenet például egyértelműen túl hosszú volt), és amúgy a könyvvel tényleg csak "based on   viszonyban áll a film, bár nem mondom, hogy sokkal rosszabb. És Lisa Kudrow döbbenetesen öreg. Én, mint kora-harmincas, hadd reménykedjek benne, hogy nem meggyőző kora-harmincas.

Viszont után álmomban a tudatalattim csinált belőle egy olyan mixet az Álmosvölgy Legendája -val, hogy annál ütősebbet még sosem. Ahhoz képest három zombie koktél egymást után is csak halk csoszogás. Mondjuk a fej nélküli lovas itt kapott fejet, szép, fekete fürtös volt, és kapott mellé talpig fekete, dögös bőrruhát, és kard helyett éjfekete karikásostort, a csípése maga volt a halál, a hangja pedig kiválóan illett a lovast jellemzően kísérő villámláshoz. Például igazán szép jelenet volt, ahogy éjféltájt siettünk hazafelé egy kietlen mezőn, amikor is a semmiből előrúgatott egy lovas, és miközben kétségbeesetten belevágtatott a további semmibe, odakiáltott nekünk, hogy "Ne kövessetek, ha kedves az életetek" , mi pedig kórusban ordítottuk neki vissza, hogy "Követ téged a halál!" ; igaz, ezek után kiderült, hogy pontosan fogalmaztunk, mert némi villámlás közepette előkerült a pokol lovasa is. Később aztán minden tömény romantikába fulladt, még a lovasról is kiderült, hogy vannak érzései, bár persze ez előbb vagy utóbb minden dögös bőrszerkós pasiról úgyis kiderül, nem?