Két napja van március - két napja szakad az eső és fúj a szél, süt a nap és még jobban fúj a szél, majd újra elölről, még sokszor-sokszor. Szombaton olyan mennydörgős-villámlós jégeső volt, hogy olyat én még nem, vagy csak ritkán; azóta pedig nehezen tudom leküzdeni a késztetést, hogy nekem most szél-és-viharban kell mászkálnom, mikor egyébként meg vagyok afázva, és különben is, vissza kellett adnom a gót-igazolványomat.
Mert hogy.
Nagyjából nem nézek Tim Burton filmeket, mert mindig ott bujkál bennem az a kósza gyanú, hogy az Álmosvölgy legendája valamiféle furcsa kivétel volt, és az én lelkemben honoló sötét sajnos nem felel meg az ISO szabványoknak, nekem nem fognak tetszeni; sajnos a Sweeney Todd igazolta a félelmeimet. Túlzás lenne persze azt mondani, hogy nem tetszett, az már szinte véleményszámba menne; ez a film pedig egyszerűen odáig sem jutott el, hogy ne tetsszen. A híres XIX. századi londoni ködön-szmogon kívül csak a szörnyűséges Alan Rickman életrajz jutott közben az eszembe, amit ősszel fordítottunk, és amit amúgy a főhős maga nem hajlandó dedikálni; valamint, hogy ha már London és musical, a My Fair Lady , az aztán.
Úgyhogy elmentem és visszaadtam a gót-igazolványomat (most aztán nem tudok mit felmutatni, ha megkérdezik, ugyan, miért sétálok én az ítéletidőben) (úgy döntöttem, hogy megújítom a jogosítványomat kockás ingre, Layne Staley-re és térdben szaggatott farmerre, és azt).
Mindeközben azzal szenvedek, hogy - ha már az Eld-hegy varázslókastélya és Vadág zord erdei után hirtelen a nyolcvanas évek Wales-ébe szólít a kötelesség - a ráérős és szellős, nemesen fennkölt fantasy stílről átálljak egy sokkal tömörebb, sokkal köznapibb nyelvezetre. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz. De az. Különösen, mert McKillip még fantasy-ben is gyertyalángnézegetősen-hidegszélbelobogós volt, ez pedig a brit lepusztultság mellett az indiai bevándorlók kulturális zavarát is érzékeltetni akarja.
Én már kulturálisan tökéletesen zavarodott is vagyok tőle.