Még pár napig talán le lehet tölteni Gaiman mester Harlequin Valentine -jét, sosem fogom elfelejteni, ültem a repülőn, azzal a jellegzetes kis döccenéssel elhagytuk a földet, és Írország lesüllyedt mögém, és komolyan mondom, fizikai fájdalmat éreztem. Aztán csak olvastam, és minden második mondat után az ablaknak nyomtam az orromat, úgy bámultam a tengert, mint egy kisgyerek. Aztán mire Közép-Európa fölé és a Monarch of the Glen -ig jutottunk, kitört a vihar is, és azóta is mind a tíz ujjam nyoma meglátszik a könyvön, úgy szorítottam halálfélelmemben.Múltkor megfogadtam Drew Barrymore 3. boldogságtippjét a tízből, hogy "órákon át csókolózni - leírhatatlan érzés. A csókolózás igazi kábítószer" , és emelhetünk neki is köztéri aranytemplomot, mert ez így igaz. Persze kevesen csókolnak igazán jól, vagy igazán úgy, ahogy azt én szeretem, de ez valami tökéletes volt, kár, hogy az udvariasság kedvéért beszélgetni és bemutatkozni is kellett, az már nem sikerült ennyire lehengerlőre. De agy is megérte. A sárgarigók sajnos átmenetileg befagytak és különben is, akiknek énekeltem őket annak idején álmomban, az nem szeret, csak néha küld véletlenül üres sms-eket, az meg a törődés szöges ellenéte és annyira nem villanyoz fel.
És a világ amúgy is olyan bizarr, még a pattogatott kukoricámnak is karalábéíze van.
