Fordítom ezt a hihetetlenül depresszív könyvet, és sajnos ami olvasóként egyik szememen be, másikon ki, az azért fordítóként sokkal tovább ellep, és két-három oldal után mindig fel kell kelnem és csak úgy ráznom egy kicsit a fejemet, hogy "hú, bazdmeg" vagy esetleg "bazdmeg, hú" . Ez egyrészt nem túl produktív, másrészt pedig ez a "lerázom magamról" módszer nagyjából csak a kutyák szőrébe tapadt sárral működik, frissen takarított szobában. Én viszont most úgy érzem magam, mintha napi hat órában brutálisan és traumatikusan megaláznának, pedig csak a könyv szereplői egymást, megállás nélkül (a jelenetek legalább 95%-ában, és kivételesen tényleg nem túlzok).Múlt hét csütörtökön elmentem ártatlanul sörözni, reggel hatkor értem haza, közben beszéltem emberekkel, akikkel sokszor, és beszéltem emberekkel, akikkel soha, és mivel már folyamatosan a depresszív könyvben voltam elmerülve akkor is, épp nem azzal küzdöttem, hogy csak tűzmadár alakú dolgokat tudok mondani, hanem kényszeresen hatványoztam a fejemben. Ettől azt hiszem, elég furcsa lehettem. És amúgy is. Elég furcsa volt mindenki más is, különösen, amikor már kocsmázásból házibulivá alakultunk, és az ennek örömére vett tömények erősen fogyni kezdtek - bár szórakozni azért kiválóan szórakoztunk. Búvárzenekar egyre hangosabban követelte a forradalmat (csak a magyar fantasy életben, nem kell még mozgósítani a karhatalmat), a Világ Legnagyobb Sznobja Nagy Igazságokat mondott (egy részük azért inkább Nagy Butaságnak hangzott), Moniseur Renier-ről pedig kiderült, hogy Robert Jordan rajongó, így hosszan elemeztük a tényt, hogy az aes sedai-ok szoknyájának szegélye mindig hímzett, bár ő arra azért már nem emlékezett, hogy legtöbbször a hímzés konkrét mintáját is megadják (fordítóként azért én többször kaptam sokkot, hogy "mi a fészkes fene lehet EZ" ).
A húsvétból idén annyit éreztem, hogy volt családi ebéd sonkával és keménytojással, de főleg Jack Danielsszel és vörösborral, úgyhogy utána össze is kellett roskadnom pár órára. Egyébként a családba újabb kicsi, fehér kutya érkezett, bár nem szorosan az eddigivel egy háztartásba. Póló még csak hat hetes, és amikor bementem a szobába, láttam egy kosárban két fehér plüssállatot: a kisebbik felébredt, és jóindulatúan pislogni kezdett, a nagyobbik az alvóbirkája volt. Póló még bőven belefér a két tenyerembe, hihetetlenül élénk, és leginkább hanyattfekve rágcsálta a kisujjamat (épp jön a foga), vagy körbe-körbe rohangált egy teniszlabda után (nem volt sokkal kisebb a kutyánál) és lelkesedésében mindent lefejelt.
Aztán este szamócapálinkát és tejeskávét ittunk, és hátbozongatóan női témákról beszélgettünk, majd hazaindultunk a szakadó esőben, és az eső tényleg szakadt, például átázott a a kabátom... könyöke. Miért pont épp. Az eső befolyt az éjszakai buszba, és épp igyekeztem elkerülni a hideg zuhanyt, amikor egy tüzes kötőtűúgy megjelent az állkapcsomban, később otthon körbetapogattam a helyzetet, és úgy tűnik, hogy megindult a bal felső alien. Pedig én tökéletesen boldog voltam bölcsességfog nélkül is, komolyan.
Hétfőn barátilag spagettiztünk, kergettünk macskákat és heverésztünk gyertyafényes félhomályban, aztán megpróbáltam mély levegőt venni, és úgy fordítani, hogy ne öljön meg apró kis darabonként a történet, de egyelőre nem megy. Két-három oldalanként fel kell kelnem, és túlélnem egy kisebb világvégét.
Soha többé nem fordítok depresszív könyvet.
