Mármint igen, különösen B. B. Kinggel megfűszerezve, de akkor adjatok mellé százas papírzsepit is, meg egy különösen vízálló vállat. Itt ültem és éppen azon gondolkoztam, hogy miért énekel egymásnak két öreg blues zenész szerelmességeket, de egyébként csak csinálják, mert jól megy nekik, aztán Clapton egyedül maradt, engem meg egyszerre orrba vágott az Old Love szövege. És úgy voltam vele, hogy hé, hagyd békén a gondolataimat, igen, dühít, hát persze, de. Neked ehhez semmi közöd.Bár minden jel arra mutat, hogy közben a sok napsütéstől tavasz lett a szívemben is, és sárgarigók, és közben folyamatosan gondolkozom rajta, hogy ezt hogyan is kellene kiterjesztenem az egész életemre, és azt hiszem, rá fogok jönni. És akkor majd szerelmes is leszek, boldogan, és addig élek, amíg meg nem halok, bár ez feltehetően amúgy is elkerülhetetlen.
Mindemellett azzal vagyok elfoglalva, hogy naphajú leányokat rajzolgatok, néha a munkám rovására is, és a naphajú leányok legalább mennek nekem, ellentétben a vihararcú férfiakkal és az erdőbe oltott szarvastehenekkel. És lett francia magántanárnénim, és ha nem vigyázok, tényleg megtanulom valamennyire azt a nyelvet, a múltkor már sikerült dolgokat elmagyaráznom (közel húsz perc gondolkodás után és sok fransziásított ángliussal), ez azért már durva.
Aztán meg sétálni is szoktam, mert az elvben egészséges, gyakorlatban nem, eddig például mindig megfáztam közben. De legalább szép és érdekes dolgokat láttam, például a Lánchídnál reflektorfényben rajzó sirályokat; eddig nem tudtam, hogy a sirály éjszakai állat és ráadásul bogár (elvégre gyűlik a fényre), de most kénytelen leszek felülvizsgálni az ornitológiai ismereteimet. Ennyit egy helyen nem láttam még soha. És szép a Parlament is éjszaka, bár a megvilágítása kissé furcsa, de épp ettől a tükörképe a Dunában még sokkal érdekesebb; és egyszer majd szeretnék egy olyan gépet, amivel lehet tisztességes éjszakai képeket csinálni, és akkor le tudnám fényképezni ügyesen.
És megnéztem végre azt is, hogy A mások élete , és olyan nagy hatással volt rám, hogy a Kálvin tértől egészen a Margit hídig csendben gyalogoltam, és csak a menyétként vetődő árnyékokat néztem a járdaszegélyen, valamint úgy tettem nagy általánosságban, mintha nem lennének gondolataim. Egyrészt mert nem is voltak, másrészt pedig az a kevés, ami akadt, általában három eltérő irányba ágazott, és az agyamnak nem akaródzott egyikbe sem elindulnia.
Egyrészt ez a film még nekem is ismerős világot mutatott be; sok mindenre emlékszem még belőle - a félelemre, legalábbis az árnyékára, például igen. És erről rögtön eszembe jutott az is, amikor tavaly Dublinban egy sör erejéig elviselt Nemtheanga, és valahogy szóba került ez a film, és a félelem, és tudom, hogy ő is csak utána látta, és azt is, hogy nagy hatással volt rá, mert nekik Írországban egészen más nyomoruk volt, de láthatóan meg akarja érteni ezt is, ha már a borongós lázadásra tették fel az együttesüket, és ez mind-mind benne is van az új lemezben, és részint ezért nem tudom sokat hallgatni egyvégtében.
Másrészt ugye ott van ez a "szembenézés a múlttal" dolog, amiért annyian és annyit dicsérték, és nekem valahogy ez furcsa. Egyfelől mindenki tudja (vagy ha nem, ebből sem fogja megérteni), hogy a múlt ezen szeletkéje ilyen volt. Ilyen is volt. Másfelől pedig ez egy egyetemes történet az elnyomásról (félreértések elkerülése végett, ez most épp dicséret), és még ezzel a háttérrel sem éreztem annyira sajátosan németnek, hogy feltétlenül szembenézés lenne, és feltétlenül a múlttal. És nem valami egyetemesen emberivel. De ebben valószínűleg benne van az is, hogy nehéz leképeznem agyilag, hogy a németek szembenéztek a mi múltunkkal is.
Harmadrészt pedig ugye nézhetjük önmagában a filmet, mint egyetemesen emberit, anélkül, hogy éreznénk az agyonkarcolt menzás kanál ízét a fogtöméseinken (én az ebédjelenetnél konkrétan éreztem, és rossz volt; és amikor előkerült a tubus Piros Arany... a közönség még jobban felhördült, mint amikor emlegették a magyar öngyilkossági statisztikákat); és működik, úgy is működik. Rettentően szomorú, és nincs igazi feloldozás a végén sem, épp talán csak a tudat, hogy ott és ez a fajta rettenet oldódott. De szép. Tragédiának szép.
