Volt egy pont, amikor örültem, hogy mennyi mindent fogok csinálni és milyen jó dolgok várnak rám, csupa olyan emberrel, akit nagyon szeretek!!!
Később kiderült, hogy napi egy programtól úgy kifáradok, hogy négykézláb vonszolom magam haza.
Mindegy, azért az az egy-egy program, amire eljutottam, jó volt, és talán majd egyszer olyan is lesz, hogy nem nyomaszt, hány másikról maradtam le.
karácsonyi szokásos
Idén csinálok ilyet utoljára, legalábbis úgy tervezem - jövő tavasszal leállítom a rendszeres tumblr-posztokat is, négy év bőven elég volt, kicsit több is a kelleténél. Igazából már az idei naptárak is az ötlettelenség jegyében születtek, nem mintha bárkit érdekelne, csak szólok.
Van színes és fekete-fehér (ízlés szerint ki lehet színezni, indák és virágok és csomók vannak rajta). A képre kattintva át lehet jutni a Google Photos albumba, ahonnan egyenként le lehet tölteni a hónapokat nagyobb méretben, és aztán ki lehet nyomtatni ügyesen. Tudom, hogy létezik olyan formátum is, hogy pdf, de kicsit lusta vagyok nekilátni megkeresni, hová tölthetek fel belőle pár tucatnyit.
Van színes és fekete-fehér (ízlés szerint ki lehet színezni, indák és virágok és csomók vannak rajta). A képre kattintva át lehet jutni a Google Photos albumba, ahonnan egyenként le lehet tölteni a hónapokat nagyobb méretben, és aztán ki lehet nyomtatni ügyesen. Tudom, hogy létezik olyan formátum is, hogy pdf, de kicsit lusta vagyok nekilátni megkeresni, hová tölthetek fel belőle pár tucatnyit.
az év meg a vége
És akkor most elvonulok szabadságra, és idén már nem fogok többé egyszerre tesztelni két telefonon, egy tableten, egy bankkártyás terminálon és legalább három különböző webes alkalmazáson egyszerre úgy mindent. Fárasztó volt nagyon az év vége, érzelmileg, szellemileg, fizikailag - tegnap este kilenckor az ágyon feküdve azon morfondíroztam, mi lesz a legjobb elkövetkezendő két hétben, a helyzet két hét helyett nyilván ma délelőttig tartott, sóhaj, sóhaj, hatalmas nagy sóhaj.
De most akkor már tényleg másfél hétig csak egészen másfajta idegbajokkal vagyok hajlandó foglalkozni, most majd például azzal, hogy nincs énnekem már lelkierőm bevásárolni többet, de otthon csak egy erősen megszikkadt fél mákos beigli van és egy zacskó gyorsrizs.
Szerencsére kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy vacsora nélkül is elaludjak.
De most akkor már tényleg másfél hétig csak egészen másfajta idegbajokkal vagyok hajlandó foglalkozni, most majd például azzal, hogy nincs énnekem már lelkierőm bevásárolni többet, de otthon csak egy erősen megszikkadt fél mákos beigli van és egy zacskó gyorsrizs.
Szerencsére kellően fáradt vagyok ahhoz, hogy vacsora nélkül is elaludjak.
hurrá. optimizmus.
Jól van, megpróbálok pozitív dolgokról írni, vettem nagyon kényelmes kapucnis pulóvert, elvben jógázáshoz ajánlják, de én csak simán tespedek benne. És az egyik ifjú angol nem csak megdicsérte, de meg is kérdezte, hol lehet ilyet venni, mert ez lenne az igazi karácsonyi ajándék a barátnőjének, akivel amúgy azóta találkoztam, és hú, de éktelenül szép lány, kicsit igazságtalan, hogy olyan okos és vicces is!
Vettem korcsolyát is, majd egyszer el kell menni kipóbálni, és vettem kesztyűt, ami meleg, valamint hátizsákot, ami elvben csak két literrel nagyobb az ideális hétvégézős táskámnál (szegénykém sajnos kezd nagyon elkopni), de gyakorlatban szerintem inkább kétszer akkora. Ezzel annyi a baj, hogy bármekkora táskám van, azt pont telepakolom, és utána cipelni kell. De amúgy az új táska nagyon szép és belefér a laptop és sok a zsebe és vannak ilyen gumik és csatok és ráaggathatós mindenek, és még esővédő ponyva is, szóval csodálatos.
Maradjunk továbbra is a fogyasztói énemnél, vettem egy elegáns ruhát, hogy az előírásoknak megfelelően kiöltözzek a karácsonyi ünnepségen, ez körülbelül három órán át sikerült is, aztán a vadonatúj ruhám elszakadt, de legalább visszavihettem, és kaptam érte pénzt. Amit azóta elköltöttem, mert a közelebbi és távolabbi barátaimnak mindenféle könyvei jelennek meg, és volt, amiből nem felejtettem el rendelni, és könyveket rendelni drága, ráadásul fölösleges, mert még mindig nem szoktam vissza az olvasásra.
Voltunk írni a wrimókkal, és cukik, és a barátaimmal is, és ők is cukik, bár persze egészen máshogy, és egészen másról szoktak sírni az írás kapcsán. Például sokkal kevésbé félnek a szerkesztőktől, meg attól is, hogy netán fölöslegesen írták meg azt a hatszáz oldalas fejezetet.
Ha már itt tartunk, volt egy hét, amikor sokat írtam, de azóta ez már elmúlt.
Tudom, mit akarok majd karácsonykor rajzolni, de annak még nincs itt az ideje.
Idén vettem ajándékokat, nem mindenkinek, szóval még nem megy ez a karácsony dolog sem teljesen tökéletesen, de haladok. Valamerre.
Volt céges karácsony, vicces volt, hajóval mentünk, nem rúgtam be rettenetesen, mindenki kapott cuki gumikacsát, sokat táncoltunk, készültek vicces fényképek, csak a végére éreztem úgy, hogy menjünk már, mert elsírom magam, hogy mindenki fiatal, csak én nem.
Voltam Die Hard-ot nézni, ha már annál karácsonyibb film nincs is, idén sokkal többen jöttek el, mint tavaly, volt kétféle vegaburger.- Itt sem rúgtam be rettenetesen, és csak kicsit éreztem úgy, hogy bár fontos emberek közé járni, tulajdonképp most sokkal szívesebben vinnyognék otthon egy sarokban.
Továbbra is szorongok és fáj mindenem és hahaha, aludni, ugyan, azt hogy kell, de legalább amikor éjjel háromkor felriadok valami rémálomból, először dühös vagyok, csak utána rettegek. És már csak egy hetet kell kibírni a karácsonyi szabadságig, és hátha az használ.
Vettem korcsolyát is, majd egyszer el kell menni kipóbálni, és vettem kesztyűt, ami meleg, valamint hátizsákot, ami elvben csak két literrel nagyobb az ideális hétvégézős táskámnál (szegénykém sajnos kezd nagyon elkopni), de gyakorlatban szerintem inkább kétszer akkora. Ezzel annyi a baj, hogy bármekkora táskám van, azt pont telepakolom, és utána cipelni kell. De amúgy az új táska nagyon szép és belefér a laptop és sok a zsebe és vannak ilyen gumik és csatok és ráaggathatós mindenek, és még esővédő ponyva is, szóval csodálatos.
Maradjunk továbbra is a fogyasztói énemnél, vettem egy elegáns ruhát, hogy az előírásoknak megfelelően kiöltözzek a karácsonyi ünnepségen, ez körülbelül három órán át sikerült is, aztán a vadonatúj ruhám elszakadt, de legalább visszavihettem, és kaptam érte pénzt. Amit azóta elköltöttem, mert a közelebbi és távolabbi barátaimnak mindenféle könyvei jelennek meg, és volt, amiből nem felejtettem el rendelni, és könyveket rendelni drága, ráadásul fölösleges, mert még mindig nem szoktam vissza az olvasásra.
Voltunk írni a wrimókkal, és cukik, és a barátaimmal is, és ők is cukik, bár persze egészen máshogy, és egészen másról szoktak sírni az írás kapcsán. Például sokkal kevésbé félnek a szerkesztőktől, meg attól is, hogy netán fölöslegesen írták meg azt a hatszáz oldalas fejezetet.
Ha már itt tartunk, volt egy hét, amikor sokat írtam, de azóta ez már elmúlt.
Tudom, mit akarok majd karácsonykor rajzolni, de annak még nincs itt az ideje.
Idén vettem ajándékokat, nem mindenkinek, szóval még nem megy ez a karácsony dolog sem teljesen tökéletesen, de haladok. Valamerre.
Volt céges karácsony, vicces volt, hajóval mentünk, nem rúgtam be rettenetesen, mindenki kapott cuki gumikacsát, sokat táncoltunk, készültek vicces fényképek, csak a végére éreztem úgy, hogy menjünk már, mert elsírom magam, hogy mindenki fiatal, csak én nem.
Voltam Die Hard-ot nézni, ha már annál karácsonyibb film nincs is, idén sokkal többen jöttek el, mint tavaly, volt kétféle vegaburger.- Itt sem rúgtam be rettenetesen, és csak kicsit éreztem úgy, hogy bár fontos emberek közé járni, tulajdonképp most sokkal szívesebben vinnyognék otthon egy sarokban.
Továbbra is szorongok és fáj mindenem és hahaha, aludni, ugyan, azt hogy kell, de legalább amikor éjjel háromkor felriadok valami rémálomból, először dühös vagyok, csak utána rettegek. És már csak egy hetet kell kibírni a karácsonyi szabadságig, és hátha az használ.
hát ez van
Hetekig tartott, mire rájöttem, hogy az a rettenetesség, ami lehorzsolja a napjaimat, és utána kifordítja őket, mint egy átizzadt frottírzoknit, valójában egész klasszikus szorongás. Az alattomos testi tünetek (biztos sok volt a kávé, biztos valami roszat ettem) után már átléptem a bosszantó kis balesetek fázisába, a héten a vécéajtóval sikerült hosszabb sebet faragnom az ujjamra, remélem, a nagyobb figyelmetlenségek és balesetek szintjére nem jutok el, mert a fene sem akarja gipszben tölteni a karácsonyt, pláne kórházban. Sajnos megfigyelés és tapasztalat, hogy az ember ilyenkor elkezdi nagyon magára húzni a maradandó károkkal járó dolgokat, úgyhogy most mindent lassan csinálok, és nagyon figyelek.
Igyekszem aludni is: pontatlan, de azért nagyjából reális tippelésekkel írom, mennyit sikerül egy nap – fogalmazzunk úgy, hogy nem eleget. Januártól sokkal tudatosabban odafigyelek majd rá, hogy meglegyen a heti ötvenhat óra (igazából már most is igyekszem figyelni, de még nem sikerült kialakítanom a megfelelő stratégiát), mert egyelőre úgy tűnik, hetente majdnem egy napi alvást eldobok, az pedig erősen pazarló és egészségtelen.
Igyekszem aludni is: pontatlan, de azért nagyjából reális tippelésekkel írom, mennyit sikerül egy nap – fogalmazzunk úgy, hogy nem eleget. Januártól sokkal tudatosabban odafigyelek majd rá, hogy meglegyen a heti ötvenhat óra (igazából már most is igyekszem figyelni, de még nem sikerült kialakítanom a megfelelő stratégiát), mert egyelőre úgy tűnik, hetente majdnem egy napi alvást eldobok, az pedig erősen pazarló és egészségtelen.
lokális lehűlés
Az irodában valaki esténként és hétvégenként rendszeresen kikapcsolja a fűtést a szobánkban, vagy leveszi 15 fok alá. Ilyenkor általában délután kettőre lesz elviselhető hőmérséklet odabenn, addig didergünk - a legtöbben makacs megfázással küzdünk, és megint van, aki betegállományba került.
Nem tudjuk, ki az, aki sajnálja tűlünk a fűtést. De mások szobájában állítgatni a hőmérsékletet azok után, hogy
Nem tudjuk, ki az, aki sajnálja tűlünk a fűtést. De mások szobájában állítgatni a hőmérsékletet azok után, hogy
- tettünk egy post-itet a termosztátra, hogy légyszi, ne
- leragasztottuk celluxszal a kapcsolót (semmit sem ért, átkapcsolták úgy is)
- letakartuk az egész termosztátot egy A4-es papírral (nagy, piros betűk, kérünk, ne kapcsold le hétvégére se, kihűl a szoba)
semmi
Néha nekiülök írni dolgokat, de többnyire nem lesz belőle semmi. A világ nem érdektelenebb, mint bármikor máskor, és én is csak kicsit vagyok fáradtabb, nem tudom, mi a baj, azt hiszem, csak nem érdekel, hogy elmondjak dolgokat.
gyömbéres menta
Nem segít a világ dolgain, hogy délután hat és este nyolc között vagyok a legfáradtabb, utána átesek a holtponton, és nem tudok elaludni éjfél előtt. Nem segít, mert háromnegyed hétkor nyilván nem fogok lefeküdni, vagy ha igen, akkor felébredek két óra múlva. Gyalázatosan szét van esve a bioritmusom, sokkal lassabban állok át a korai fekvésre, mint ahogy a korai kelést rám kényszerítik a hétköznapok.
Az sem segít, hogy megint iszonyatosan be vagyok taknyosodva, úgy eszem a nyers gyömbért, mintha sárgarépa lenne (ha éreznék ízeket vagy bármit, nyilván nem lennék rá képes), de nem akarok már megint betegállományba menni. Nem mintha nem élvezném, de néha dolgozni sem ártana. Még mielőtt végképp elszokom tőle.
Jól van, már megint nyafogok, én is unom, ez van.
Az elmúlt hetekben megpróbáltam felvenni pár fonalat, amit kicsit elejtettem mostanában, és elmentem az expat írótársaságba, sőt, a nanowrimo záróbulira is. Egyik helyen sem éreztem, hogy ó, hát ide tartozom (pedig mindkét helyen volt már ilyen), de legalább azt sem, hogy ó, mikor léphetek már le (pedig mindkét helyen volt már ilyen), hanem kellemesen eltámasztgattam a fejemet, és röhögtem a többiekkel.
Talán egyszer még működőképes is leszek, nem adom fel teljesen a reményt.
Az sem segít, hogy megint iszonyatosan be vagyok taknyosodva, úgy eszem a nyers gyömbért, mintha sárgarépa lenne (ha éreznék ízeket vagy bármit, nyilván nem lennék rá képes), de nem akarok már megint betegállományba menni. Nem mintha nem élvezném, de néha dolgozni sem ártana. Még mielőtt végképp elszokom tőle.
Jól van, már megint nyafogok, én is unom, ez van.
Az elmúlt hetekben megpróbáltam felvenni pár fonalat, amit kicsit elejtettem mostanában, és elmentem az expat írótársaságba, sőt, a nanowrimo záróbulira is. Egyik helyen sem éreztem, hogy ó, hát ide tartozom (pedig mindkét helyen volt már ilyen), de legalább azt sem, hogy ó, mikor léphetek már le (pedig mindkét helyen volt már ilyen), hanem kellemesen eltámasztgattam a fejemet, és röhögtem a többiekkel.
Talán egyszer még működőképes is leszek, nem adom fel teljesen a reményt.
senki nem tud úgy lakótelepet építeni, mint a franciák
Végignéztem ezt a galériát, és azzal együtt lenyűgözőnek és a maga komor és mértani és embertelen módján még megkopottságában is gyönyörűnek találom ezeket az épülethalmazokat, hogy még vendégségbe sem mennék ide szívesen, nemhogy lakni.
néha én sem értem
Azért az jelent valamit, hogy egy ponton a Crestfallenről inkább átváltottam a Heartworkre. Mármint még soha életemben, legdurvább korszakomban, a fanzine-írás legkísérletibb fázisában sem hallgattam önszántamból Carcasst*.
Oké, nem hallgatnám mindennap, de most pontosan ez kell.
Oké, nem hallgatnám mindennap, de most pontosan ez kell.
*önszántamból sosem hallgattam, de azért az nem teljesen önszántamból volt, hogy nem hallgattam. Hú, de bonyolult ez.
majdnem azt írtam, hogy hasznosan töltöm az időmet
...pedig csak arról van szó, hogy beszkenneltettem végre az inktoberes rajzokat. Még három-négy hét utómunka, és kész is lesznek (hát nem volt valami pixeldús a szkennelés, azt kell, hogy mondjam, és ugyan elég sok mindent meglepően jól korrigált egy sima nagyítás, itt-ott recések a kontúrok. Arról nem is szólva, hogy a digitalizálás előtt már a rajzolásba is csúsztak annak idején hibák, amiket nem átallok hazug mód kijavítani). A rajzok egy része egész jó, egy része kicsit az ööö ezt is meg kéne mutatnom? kategória, majd meglátom, mi lesz velük.*
Nanowrimóval viszont életemben nem álltam még ilyen rosszul, eltelt már a fele hónap, és még mindig tízezer szó alatt vagyok. Egyetlen egyszer sem sikerült teljesítenem a napi penzumot. Hogy lesz így bármi is? Főleg vége? Motivációnak kitűztem, hogy addig nem vehetem meg az Inquisitiont, amíg nincs meg az ötvenezer szó - ha februárig nem hozom össze ezt a nyomorult féldisznót regényt, akkor februárig nem játszom. Ez van.
Nanowrimóval viszont életemben nem álltam még ilyen rosszul, eltelt már a fele hónap, és még mindig tízezer szó alatt vagyok. Egyetlen egyszer sem sikerült teljesítenem a napi penzumot. Hogy lesz így bármi is? Főleg vége? Motivációnak kitűztem, hogy addig nem vehetem meg az Inquisitiont, amíg nincs meg az ötvenezer szó - ha februárig nem hozom össze ezt a nyomorult fél
*félúton elfelejtem az egészet, és valamikor két év múlva eszembe jut, de akkor már kínos lesz vele bármit is kezdeni.
mielőtt úgy tűnne, hogy már örökké csak morgok és nyafogok
Azért persze a mérleg valójában egyáltalán nem billen el a rossz irányba: a szombati koncert kellemes volt, vasárnap apámmal és öcsémmel ebédeltem, utána a barátaimmal írtam (perverz hobbijaink vannak, na), a hétfőt átaludtam, az új Order of the Stick rész hosszas nyűglődések után végre megint zseniális, és a fényképek alapján a vietnami kolléganőm és anyukám a terveknek megfelelően együtt ebédeltek ma Párizsban.
Most veszek magamnak pár liter narancslevet, és folytatom az alvást.
Most veszek magamnak pár liter narancslevet, és folytatom az alvást.
betegállomány
Szombaton nagyjából nyolc órát voltam ébren, egyszer felébredtem ebédelni, aztán hatkor felkeltem, szembesültem vele, hogy aznap estére én valami koncertre ígérkeztem? Lerobbant a villamos, lekéstem az első öt számot, ha jól emlékszem, fél kettőre otthon is voltam, egy telefonhívást leszámítva aludtam fél tizenegyig.
Jó, van valamicske lázam is (nem magas, de mérhető), kapar a torkom, taknyos vagyok és köhögök, fáj a fejem és a szemem, de az igazán durva az a hirtelen és letaglózó fáradtság, ami időnként rám szakad, és olyankor tényleg úgy alszom el, ahogy az angol mondja: belezuhanok, belezuhanok a semmibe.
Jó, van valamicske lázam is (nem magas, de mérhető), kapar a torkom, taknyos vagyok és köhögök, fáj a fejem és a szemem, de az igazán durva az a hirtelen és letaglózó fáradtság, ami időnként rám szakad, és olyankor tényleg úgy alszom el, ahogy az angol mondja: belezuhanok, belezuhanok a semmibe.
helló péntek
Láttam már szimpatikusabb hétfőket.
Kibaszott szürke takony folyik az égből, tegnap ugyan legyűrtem a hányadék évvégi önértékelést, de még ki kéne tűznöm a jövő évi céljaimat (szeretném megőrizni az ép elmémet, ebben mi nem elég ambíciózus?), aludni akarok és írni, továbbá dolgokat megrugdalni nagyon-nagyon-nagyon-nagyon picsamód elbaszott frusztrált vagyok.
Kibaszott szürke takony folyik az égből, tegnap ugyan legyűrtem a hányadék évvégi önértékelést, de még ki kéne tűznöm a jövő évi céljaimat (szeretném megőrizni az ép elmémet, ebben mi nem elég ambíciózus?), aludni akarok és írni, továbbá dolgokat megrugdalni nagyon-nagyon-nagyon-nagyon picsamód elbaszott frusztrált vagyok.
tudni sem akarom, freud erre mit mondana
Az álmok alapvetően befolyásolják a hangulatomat.
Azt hiszem, sok mindent elmond a mai napomról, ha elárulom, a mai körülbelül hatszáz munkaórányi álom legfelemelőbb pontja az volt, amikor rántott hússal töltött rántott húst ettem olajtól szétázott papírtányérról. Értem én, hogy Inception meg nyakig tiszta fraktál (esetleg rántott hús), de hát a jó mindenit már a tudatalattimnak, tényleg.
Azt hiszem, sok mindent elmond a mai napomról, ha elárulom, a mai körülbelül hatszáz munkaórányi álom legfelemelőbb pontja az volt, amikor rántott hússal töltött rántott húst ettem olajtól szétázott papírtányérról. Értem én, hogy Inception meg nyakig tiszta fraktál (esetleg rántott hús), de hát a jó mindenit már a tudatalattimnak, tényleg.
ennyire ne legyen már péntek
Nemnemnemnemnemakarok pont hétvégére megbetegedni, de úgy tűnik, mégis ez lesz. Az iszonyatos kimerültség mellé megérkezett a torokfájás és a takonykór is, enyhe köhögéssel kísérve, és én haladni akartam dolgokkal a hétvégén.
De legalább a Blade Runner 2049 jó volt.
De legalább a Blade Runner 2049 jó volt.
szabadszerda
Délután fél négyig aludtam. Azt hiszem, kicsit fáradt lehettem.
Befejeztem az inktobert (az utolsó rajznál már nem működött a bal vállam; sosem tudtam, hogy a rajzoláshoz szükség van a bal vállamra), rögtön nekikezdhettem volna a nanowrimónak, de ehelyett azóta sem tettem - és még most sem fogom nagy hirtelen, mert először alaposan ki kéne találnom, mit írjak. Az előkészületeim pedig kimerültek abban, hogy nyomtattam egy nagyon szép munkafüzetet, hátha az motivál. A gond csak az, hogy a motiváció önmagában nem elég, agy is kéne, és ébren töltött órák, azokkal pedig nem állok jól.
De ha valóban és igazán és tényleg igaza van az alábbi képnek...
...decembertől agy nélkül se lesz soha többé egy perc szabadidőm sem!!! Alig várom már. Meg fogom próbálni kivárni a karácsonyi szabadnapokat, de szerintem már az is jellemóriásság, hogy nem vettem meg azonnal, és bármi egyébre tudok gondolni helyette.
Befejeztem az inktobert (az utolsó rajznál már nem működött a bal vállam; sosem tudtam, hogy a rajzoláshoz szükség van a bal vállamra), rögtön nekikezdhettem volna a nanowrimónak, de ehelyett azóta sem tettem - és még most sem fogom nagy hirtelen, mert először alaposan ki kéne találnom, mit írjak. Az előkészületeim pedig kimerültek abban, hogy nyomtattam egy nagyon szép munkafüzetet, hátha az motivál. A gond csak az, hogy a motiváció önmagában nem elég, agy is kéne, és ébren töltött órák, azokkal pedig nem állok jól.
De ha valóban és igazán és tényleg igaza van az alábbi képnek...
...decembertől agy nélkül se lesz soha többé egy perc szabadidőm sem!!! Alig várom már. Meg fogom próbálni kivárni a karácsonyi szabadnapokat, de szerintem már az is jellemóriásság, hogy nem vettem meg azonnal, és bármi egyébre tudok gondolni helyette.
nagyon péntek
Reggel a villamosmegállótól az irodáig először csak szemerkélni, aztán rendesen esni kezd az eső. A kedvem is ilyen ütemben romlik, és a szellemi képességeim sem javulnak, legalábbis kávézás közben már a tagolt beszéddel is gondjaim vannak (ehhez persze hozzájárul az is, hogy a mondat közepén emberek csörtetnek át a konyhán, és hirtelen több felé kell figyelnem; bár tudnám, miért kell*). Később ugyan jól tudok valamit, de ez még nem elég ahhoz, hogy méltósággal viseljem a nap hihetetlen nyűgjét: semmivel sem haladok, a neontól szédülök, annyi mindent kéne csinálnom, ha működne az agyam.
Laptop tokokat nézek, nem találok, miért csak táskákat gyártanak? Nem tudom értelmezni a házhoz szállítási feltételeket. Így ne is szállítsanak nekem sehova. Katalónia kikiáltja a függetlenségét, az amerikaiak tanulgatják a kleptokrácia szépségeit, fajok halnak ki, és Madagaszkárban dúl a pestis. Már négy nap lemaradást gyűjtöttem inktoberből így a hónap végére, de ennyi neonfény után nem látok rendesen, és aludnom is kéne.
Igazából már a jövő hétvégét várom, mert ez a mostani nem lesz elég semmire.
Laptop tokokat nézek, nem találok, miért csak táskákat gyártanak? Nem tudom értelmezni a házhoz szállítási feltételeket. Így ne is szállítsanak nekem sehova. Katalónia kikiáltja a függetlenségét, az amerikaiak tanulgatják a kleptokrácia szépségeit, fajok halnak ki, és Madagaszkárban dúl a pestis. Már négy nap lemaradást gyűjtöttem inktoberből így a hónap végére, de ennyi neonfény után nem látok rendesen, és aludnom is kéne.
Igazából már a jövő hétvégét várom, mert ez a mostani nem lesz elég semmire.
* A legutóbbi nagy céges bulin volt egy pont, amikor körülbelül tízen-tizenöten X szórakozóhelyről átvonultunk Y szórakozóhelyre: a rövid gyalogutat én nagyjából azzal töltöttem, hogy a legelöl sietők és a leghátul andalgók között rohangáltam, hogy "várjuk meg a többieket a piros lámpánál, nem, nem, vannak még hárman, akik lemaradtak", majd vissza a leghátsókhoz, hogy tudják-e még, merre vagyunk. A történet egyetlen pontján sem értettem, miért kell ezt csinálnom, hát mindenki felnőtt ember és elboldogul magában, de egyszerűen. muszáj. volt. Előző életemben szerintem border collie voltam, más magyarázatot nem találok.
új dolgok jönnek, régiek mennek
Laptop küldetés teljesítve. Megkérdeztem öcsémet, aki velem ellentétben ért a számítógépekhez, és ezt a választ kaptam: "nagyon jó gép, még így is hogy 6 hó garancia van rá. A másik mellett csupán a 3 év gari szólt" szóval újra Lenovo (és végül 9 hónap garanciát kaptam rá). Bár a mezítlábasnál valamivel jobb videókártya miatt akadt meg rajta a
tekintetem, sárkányvadászattal egybekötött világmegmentésre nem lesz elég (nem baj, legalább nem fog hirtelen átesni az életemből másfél hónap mindenféle pixel alapú valóságokba).
Holnap lesz Anathema koncert, és miután áprilistól szeptemberig mindenféle átlátszó kifogásokkal nem vettem meg a jegyet, egy ponton be kellett ismernem, hogy én valójában nem akarok elmenni megnézni őket. Igen, húsz éve megváltoztatták az életemet, katalizáltak egy csomó céltalan és elfojtott hülyeséget bennünk és körülöttünk, és igen, tudom, hogy minden más és egyértelműen sokkal unalmasabb (ám nem feltétlenül rosszabb) lenne, ha az a koncert ott és akkor kimarad - de ez itt és most nem kell, nem kell, nem érdekel. Az elmúlt három lemez egyikét sem sikerült egyben végighallgatnom, az utolsóról konkrétan egy számból sem bírtam negyven másodpercet fegyelmezetten végigülni. Reakcióim az arclekarmolástól a heves káromkodáson át a hitetlenkedő röhögésig terjedtek: biztos jó ez, de nem nekem. Ettől persze még mehetnék koncertre, legalább öt-hat koncertjükön voltam már azóta, hogy számomra értelmezhetetlen zenét játszanak, de azt hiszem, most ráuntam végleg. Ráuntam tényleg. Szeretem őket, cukorborsók és aranyosak, de ha csak zoknit teregetek odahaza péntek este, már akkor is hasznosabban és szórakoztatóbban töltöm el az időmet.
Amúgy pedig három nap lemaradásban vagyok az inktoberrel, ajjaj, durva lesz az az október 31. éjjel, amikor megpróbálom majd (ezt is) behozni.
Holnap lesz Anathema koncert, és miután áprilistól szeptemberig mindenféle átlátszó kifogásokkal nem vettem meg a jegyet, egy ponton be kellett ismernem, hogy én valójában nem akarok elmenni megnézni őket. Igen, húsz éve megváltoztatták az életemet, katalizáltak egy csomó céltalan és elfojtott hülyeséget bennünk és körülöttünk, és igen, tudom, hogy minden más és egyértelműen sokkal unalmasabb (ám nem feltétlenül rosszabb) lenne, ha az a koncert ott és akkor kimarad - de ez itt és most nem kell, nem kell, nem érdekel. Az elmúlt három lemez egyikét sem sikerült egyben végighallgatnom, az utolsóról konkrétan egy számból sem bírtam negyven másodpercet fegyelmezetten végigülni. Reakcióim az arclekarmolástól a heves káromkodáson át a hitetlenkedő röhögésig terjedtek: biztos jó ez, de nem nekem. Ettől persze még mehetnék koncertre, legalább öt-hat koncertjükön voltam már azóta, hogy számomra értelmezhetetlen zenét játszanak, de azt hiszem, most ráuntam végleg. Ráuntam tényleg. Szeretem őket, cukorborsók és aranyosak, de ha csak zoknit teregetek odahaza péntek este, már akkor is hasznosabban és szórakoztatóbban töltöm el az időmet.
Amúgy pedig három nap lemaradásban vagyok az inktoberrel, ajjaj, durva lesz az az október 31. éjjel, amikor megpróbálom majd (ezt is) behozni.
nem túl határozott életjel
Mondanám, hogy ó, a rengeteg félkész poszt, amit nincs időm befejezni, de az igazság az, hogy többnyire elkezdeni sincs időm őket. Sok a minden, kevés az idő, álmos vagyok és nagyon, ráadásul az a kevéske gondolat, ami a fejemben kóvályog, nem áll össze mondandóvá sehogy sem.
Itt a végtelenül cuki vietnámi kolléganőnk, hétvégén voltunk libegőzni és Tatán, esett az eső, bezzeg a munkahét kezdetére kisütött a nap. Most már tényleg lépnem kéne valamit laptop ügyben (csak ahhoz egyszer korán el kéne mennem munkából, és akarok rá Office-t? Vagy nem akarok? És mi van, ha mégis inkább egy nagyobb gépet kéne vennem, amin elfut majd egyszer az Inquisition (amit amúgy soha nem lenne időm végigjátszani, szóval)? Vagy egy butábbat, ami olcsóbb?) valaki adjon döntésképességet, előre is köszönöm.
Itt a végtelenül cuki vietnámi kolléganőnk, hétvégén voltunk libegőzni és Tatán, esett az eső, bezzeg a munkahét kezdetére kisütött a nap. Most már tényleg lépnem kéne valamit laptop ügyben (csak ahhoz egyszer korán el kéne mennem munkából, és akarok rá Office-t? Vagy nem akarok? És mi van, ha mégis inkább egy nagyobb gépet kéne vennem, amin elfut majd egyszer az Inquisition (amit amúgy soha nem lenne időm végigjátszani, szóval)? Vagy egy butábbat, ami olcsóbb?) valaki adjon döntésképességet, előre is köszönöm.
sóhaj, sóhaj, sóhaj
Nagyon lehangol a világ mostanában, fontos témákról sincs kedvem írni, mert még a haragnál is erősebb bennem az undor. Végtelenül fáradt vagyok, szombaton már a földön fekve hisztiztem, hogy neeeeeem akarok elmenni sehova sem, de esküvői koccintásokat akkor sem illik kihagyni, ha amúgy sírni tudnék a kimerültségtől. Ennek örömére nem aludtam sokat azóta sem, csak ennek a hétnek legyen vége, csak a következő hétnek legyen vége, nyilván teljesen értelmetlen ilyenekre várni.
ember tervez
Az egynapos csúszást végül csak szinten tartottam, arról pedig nagyjából gondolkozni sem gondolkoztam, hogy mit írok majd novemberben. De sokkal többet tudok a szuverén állam kialakulásáról és még emberekkel is találkoztam.
És a nap felfedezése: a stresszlabdánál idegesítőbb dolog a világon nincs. Valaki vegye el tőlem, mielőtt teljesen idegbeteg leszek!
És a nap felfedezése: a stresszlabdánál idegesítőbb dolog a világon nincs. Valaki vegye el tőlem, mielőtt teljesen idegbeteg leszek!
döntések és tervek
Végül úgy döntöttem, megtartom a táskát. Egyértelműen kezdek becsavarodni, eleinte azt hittem, csak túl sok a forró csokis kávé, és attól pörgök túl megállás nélkül, de nem, ma már túlzott cukorbevitel nélkül is produkálom a tüneteket. Meg vagyok hibbanva, pedig ősz van, nem tavasz.
Vagy csak aludnom kéne? Nem kizárt.
Kifogytam a The Fall of Rome epizódokból, nekiláttam a Tides of History-nak, ha már Patrick Wyman az új titkos szerelmem (senki nem tudja olyan szépen mondani azt, hogy a ˈrɪvər ˈtiːʃə a mai Magyarország észak-keleti határán; gondolkoztam már rajta, hogy egyszer írok neki, hogy azt valójában Tisza, úgyis mint ˈtɪsə, hát nem vagyunk mi lengyelek, az sz az sz). Azt még nem tudom, ki az új történelmi szerelmem, mert hát Nagy Theodorik nyilvánvalóan, de Justinianus már azóta, hogy megtudtam, hogy a The Sarantine Mosaic Valeriusát róla mintázták. Ó, ezek a nehéz érzelmi döntések.
Ma már mindenképp be kell ülnöm valahova, hogy 1) pótoljam az egy teljes napos lemaradásomat így inktoberben (nem, az ötletlistát nem követem, de igyekszem minden nap rajzolni valamit) 2) nekilássak valami részletesebb tervnek a nanowrimo-ra, hátha akkor úgy esetleg véletlenül majd sikerül, mert most már évek óta mindig elbukom. Dicséretes eredménnyel, 35-40 ezer szavakkal, de elbukom.
Írhatnék még a breton palacsintázóról (nagyon jó és tökéletesen autentikus - pont ilyen galette-eket ettünk Saint Malo-ban, Lannionban vagy Quimperben is (Penmarc'h-ban nem, ott tettek élesztőt is a palacsintatésztába, mert perverzek)), de kicsit lusta vagyok hozzá, és nagyon éhes.
Nagyon-nagyon-nagyon éhes!!!
Vagy csak aludnom kéne? Nem kizárt.
Kifogytam a The Fall of Rome epizódokból, nekiláttam a Tides of History-nak, ha már Patrick Wyman az új titkos szerelmem (senki nem tudja olyan szépen mondani azt, hogy a ˈrɪvər ˈtiːʃə a mai Magyarország észak-keleti határán; gondolkoztam már rajta, hogy egyszer írok neki, hogy azt valójában Tisza, úgyis mint ˈtɪsə, hát nem vagyunk mi lengyelek, az sz az sz). Azt még nem tudom, ki az új történelmi szerelmem, mert hát Nagy Theodorik nyilvánvalóan, de Justinianus már azóta, hogy megtudtam, hogy a The Sarantine Mosaic Valeriusát róla mintázták. Ó, ezek a nehéz érzelmi döntések.
Ma már mindenképp be kell ülnöm valahova, hogy 1) pótoljam az egy teljes napos lemaradásomat így inktoberben (nem, az ötletlistát nem követem, de igyekszem minden nap rajzolni valamit) 2) nekilássak valami részletesebb tervnek a nanowrimo-ra, hátha akkor úgy esetleg véletlenül majd sikerül, mert most már évek óta mindig elbukom. Dicséretes eredménnyel, 35-40 ezer szavakkal, de elbukom.
Írhatnék még a breton palacsintázóról (nagyon jó és tökéletesen autentikus - pont ilyen galette-eket ettünk Saint Malo-ban, Lannionban vagy Quimperben is (Penmarc'h-ban nem, ott tettek élesztőt is a palacsintatésztába, mert perverzek)), de kicsit lusta vagyok hozzá, és nagyon éhes.
Nagyon-nagyon-nagyon éhes!!!
minden sokkal jobb
Csak mérhetetlenül álmos vagyok még mindig. Túléltem a fogorvost, az állásbörzét, a várakozáson felül is marha jól sikerült céges vacsorát (pedig alapból elég magasak már az ilyen eseményekkel kapcsolatban az elvárásaim) és másnap a korai kelést. A legnagyobb hülyeség, amit elkövettem mindezek után, az volt, hogy rossz pénznemben néztem meg egy elegánsabb kis hátizsák árát, pedig a vonatkozó HUF-ért nem biztos, hogy megvettem volna - de legfeljebb majd visszaviszem, van még három napom eldönteni, szóval ez sem akkora baj. Vettem egy kék bokacsizmát. Azt nem viszem vissza, az tökéletes.
További és bővebb beszámolókat vagy lesz erőm írni valamikor, vagy nem. Szerintem inkább nem.
További és bővebb beszámolókat vagy lesz erőm írni valamikor, vagy nem. Szerintem inkább nem.
nincsenek csodák
Ellenben van időpontom gyökérkezelésre.
A holnapi napom izgalmas lesz, éjszaka vinnyogva fetrengés, reggel egy kis munka, délben gyökérkezelés, utána elvben ki kéne mennem az állásbörzére a újoncokat fogni a cégnek (előfordulhat, hogy nem leszek meggyőzőerőm teljében - például a beszéddel úgy általában lesznek szerintem gondjaim - de nem biztos, hogy be tudnak helyettem rántani valakit), majd céges vacsora. Most azért el tudnám kicsit sírni magam, bár gyaníthatóan ebben nagy szerepe van a fültől torokig parázsló fájdalomnak.
A holnapi napom izgalmas lesz, éjszaka vinnyogva fetrengés, reggel egy kis munka, délben gyökérkezelés, utána elvben ki kéne mennem az állásbörzére a újoncokat fogni a cégnek (előfordulhat, hogy nem leszek meggyőzőerőm teljében - például a beszéddel úgy általában lesznek szerintem gondjaim - de nem biztos, hogy be tudnak helyettem rántani valakit), majd céges vacsora. Most azért el tudnám kicsit sírni magam, bár gyaníthatóan ebben nagy szerepe van a fültől torokig parázsló fájdalomnak.
hazaértem
Most akkor még várunk pár napot, hátha valami csoda folytán elkerülhető a gyökérkezelés. Őszintén, nem is tudtam, mi hiányzik (de ha rákérdeztek volna, a rettenetes fogfájás nem lett volna benne az első tízmillióban).
ez volt, ez van
Megkésve bár, de beszámolnék róla, hogy 1) tényleg borzalmas bénaság félig lezsibbadt fejjel sört inni 2) nem öntöttem le magam. A terveknek megfelelően berúgtam, de nem nagyon, táncoltam mindenféle dark zenékre a gyerekkoromból, valamint bónusz megáztam még a hideg őszi esőben is, most pedig csomagolnom kell, mert szokás szerint nemsokára elérkezik az a pont, amikor előzetes bejelentés nélkül hazaérek valahonnan.
önközponti nyilvántartás
Mostanában annyira összeszedetten posztolok, hogy rendszeresen vissza kell olvasnom, hogy mit írtam egyáltalán, és mikor, mert nem igazán tiszták az emlékeim.
Naplót még mindig nem írok, csak valamiféle excelben vezetett kimutatást (cigiztem-e a héten, sportoltam? (haha, ugyan), mennyit költöttem, hány fényképet szerkesztettem netre is feltölthető állapotúra (mostanában nullát), rajzoltam, hány leütést és hány szót írtam, csináltam-e a héten bármi új dolgot, volt-e családi/barátos/egyéb programom, öt jó dolog, mit álmodtam és milyen érdekes linkeket találtam). A számokat viszonylag rendesen követem (te jó ég, tavaly már szintén nyolc órás, irodai munka mellett mennyivel többet rajzoltam! És írtam! És mennyivel kevesebbet kocsmáztam...), a betűket kevésbé, de elég hasznos, hogy nem kell kerek és értelmes mondatokban fogalmaznom, amit azért egy naplónál elvárnék magamtól.
Néha azért beleolvasok, és olyanok vannak benne, hogy "a három király és a királynőik, akik vagy bántani akarnak minket, vagy nem, vagy nem tudom?", hát erre azóta sem jöttem rá, de most eszembe jutott, hogy mindjárt október 31. és nekem addigra kísértettörténetet kell írnom!!! Ne már.
Mostanában mindössze ennyit rajzoltam, és lássuk be, ez nem sok. Elő kéne szednem a ceruzámat, és nekiállni a vázlatnak, amit részint nagyon szeretnék már megcsinálni, részint meg olyan érzés, mintha hirtelen macskává változnék, és visszafelé simogatnának (mondjuk akkor nem kellene rajzolnom és szerintem alapvetően sokkal egyszerűbb lenne az életem) (hadd tépjem le a karját annak a rohadéknak, aki visszafelé simogat). Legfeljebb majdelégetem kiradírozom csendben, és senki más nem látja meg soha, igazán nem értem, miért nyavalygok ennyit.
Irtózatosan fáradt vagyok, nem testben, nem fejben, leginkább szívben, ha van olyan: egyrészről nagy igényem lenne olyan emberek közelében vegetálni egy kicsit, akik mellett biztonságban érzem magam, másrészről nagyon szeretném, ha egyáltalán nem kéne emberekkel bonyolítanom az életem. Hülyeségeket álmodok, a fél napot megmérgezi a bennük rejlő igazság, de néha még így is jobbak a valóságnál.
Naplót még mindig nem írok, csak valamiféle excelben vezetett kimutatást (cigiztem-e a héten, sportoltam? (haha, ugyan), mennyit költöttem, hány fényképet szerkesztettem netre is feltölthető állapotúra (mostanában nullát), rajzoltam, hány leütést és hány szót írtam, csináltam-e a héten bármi új dolgot, volt-e családi/barátos/egyéb programom, öt jó dolog, mit álmodtam és milyen érdekes linkeket találtam). A számokat viszonylag rendesen követem (te jó ég, tavaly már szintén nyolc órás, irodai munka mellett mennyivel többet rajzoltam! És írtam! És mennyivel kevesebbet kocsmáztam...), a betűket kevésbé, de elég hasznos, hogy nem kell kerek és értelmes mondatokban fogalmaznom, amit azért egy naplónál elvárnék magamtól.
Néha azért beleolvasok, és olyanok vannak benne, hogy "a három király és a királynőik, akik vagy bántani akarnak minket, vagy nem, vagy nem tudom?", hát erre azóta sem jöttem rá, de most eszembe jutott, hogy mindjárt október 31. és nekem addigra kísértettörténetet kell írnom!!! Ne már.
Mostanában mindössze ennyit rajzoltam, és lássuk be, ez nem sok. Elő kéne szednem a ceruzámat, és nekiállni a vázlatnak, amit részint nagyon szeretnék már megcsinálni, részint meg olyan érzés, mintha hirtelen macskává változnék, és visszafelé simogatnának (mondjuk akkor nem kellene rajzolnom és szerintem alapvetően sokkal egyszerűbb lenne az életem) (hadd tépjem le a karját annak a rohadéknak, aki visszafelé simogat). Legfeljebb majd
Irtózatosan fáradt vagyok, nem testben, nem fejben, leginkább szívben, ha van olyan: egyrészről nagy igényem lenne olyan emberek közelében vegetálni egy kicsit, akik mellett biztonságban érzem magam, másrészről nagyon szeretném, ha egyáltalán nem kéne emberekkel bonyolítanom az életem. Hülyeségeket álmodok, a fél napot megmérgezi a bennük rejlő igazság, de néha még így is jobbak a valóságnál.
korai november
A kollégáim egy részét megismerem már hangról is, tudom, kik vannak kinn a konyhában, bár csak a halk, egyenletes duruzsolás hallatszik be. Majd kimegyek teáért, ha csend lett; nem akarok beszélgetések közepén áttrappolni magassarkú csizmában, márpedig a mai időjáráshoz az kellett.
Jó lesz egy kis pihenés.
Jó lesz egy kis pihenés.
további morgás
Szerda van, három napja szédülök. A durva kettősfront mára állítólag már elmúlt, az undorító idő maradt, amivel a legnagyobb baj, hogy ilyenkor az irodában egész nap ég a neon, meg a neontól ki a szemem. Most már kezd kicsit elegem lenni úgy mindenből általában (magamból nagyon), a laptop problémával is inkább csak egy helyben toporgok és körözök, mert úristen, a hirtelen döntések ijesztőek és nem mennek nekem (különösen, ha sok pénzről van szó). Egyelőre megszereltettem a régi monitorhibás óriásgépet, hazavittem, bekapcsoltam, és eszembe jutott, hogy a monitorhiba tulajdonképp csak kellemes kifogás volt rá, hogy ne használjam, mert nagyjából minden idegesít benne.
Az estém érdekes lesz, először fogorvoshoz megyek, utána koncertre, az eddigi tapasztalatok alapján az érzéstelenítés nagyjából addigra múlik el, mire majd hazaérek, már csak az érdekel, hogy félig lebénult arccal tudok-e sört inni? És anélkül, hogy bokáig leönteném magam?
Az estém érdekes lesz, először fogorvoshoz megyek, utána koncertre, az eddigi tapasztalatok alapján az érzéstelenítés nagyjából addigra múlik el, mire majd hazaérek, már csak az érdekel, hogy félig lebénult arccal tudok-e sört inni? És anélkül, hogy bokáig leönteném magam?
jobb eredmények érdekében használjon ibuprofent a blogíráshoz
Írok valami vidámat is (vagy nem, attól függ, hogy elmúlik-e a fejfájásom, mire befejezem ezt a mondatot), voltunk Westiválon, és rengeteg cuki kutyát láttunk és a kávé is jó volt. Sütött a nap, vettem magamnak pólót, másoknak mézeskalácsot, simogattam és sétáltattam kiskutyákat, és még Kavics is szokatlanul szeretgetős volt, hazafelé az ölembe hajtotta a fejét, úgy aludt, pedig ő alapvetően rocksztár kutya, és nem szereti az ilyen közvetlenkedést.
(Ide kéne rengeteg cuki kép, de hát nem igazán működik a laptopom, ugye.) (És nem is fényképeztem annyit, mert tele volt a kezem kutyákkal.)
(Ide kéne rengeteg cuki kép, de hát nem igazán működik a laptopom, ugye.) (És nem is fényképeztem annyit, mert tele volt a kezem kutyákkal.)
na jó, mégis vészes a helyzet
Aztán tegnap este inkább elromlott a laptopom, nem hiányzott, hogy még ezt is el kelljen intéznem, de laptop nélkül szörnyű és sivár az életem (nekem mindig írnom kell dolgokat, akkor is, ha nem összefüggőek vagy értelmesek, és analóg már a kézműtétem előtt sem ment). És akkor azt még végig sem gondoltam, hogy egy vagyon lesz... és a tetejébe az általam kedvelt, max. 12"-es méret eléggé lekorlátoz egyéb paramétereket. szóval nem lesz az, hogy de bezzeg majd ha le kell cserélnem a gépem, legalább futni fog rajta az Inquisition. Soha nem fogok én már romantikusan szerencsétlenkedni szegény Cullennel, pedig már az Originsben is a legszívesebben őt vittem volna magammal a toronyból Wynne helyett, hát még a digitális szerelmi életem is csupa csalódás (az analóg rosszabb).
Ezen kívül szigszalagot kéne vennem. Az legalább nem lesz egy vagyon.
Ezen kívül szigszalagot kéne vennem. Az legalább nem lesz egy vagyon.
nem olyan vészes a helyzet
Amúgy persze nem ezen múlik a jókedvem, hanem a fogamról a fülemre, a fülemről a torkomra vándorló fájdalmon, az emberi csalódásokon, a kevés alváson.
És azon, hogy most egy billegős, felemás sarkú cipőben mehetek a délutáni programomra és haza.
És azon, hogy most egy billegős, felemás sarkú cipőben mehetek a délutáni programomra és haza.
ma csinos leszek
Mire beértem az irodába, a szép lánycipőm egyik sarkáról leesett a talprész. Úgy fél centivel rövidebb lett a másiknál, kis szögek állnak ki belőle, és billeg, mintha az élete múlna rajta.
Ennyit arról, hogy másfél hét nadrág-póló-edzőcipő után megint ruhában jöttem.
Ennyit arról, hogy másfél hét nadrág-póló-edzőcipő után megint ruhában jöttem.
én nem introvertált vagyok, én félek az emberektől
Igazából az egész hét borzalmas, nyilván legfőképp a hirtelen pánikreakció szerda délután, mert valaki váratlanul kérdezett tőlem valamit és nem volt rá helyes válasz, és mérhetetlenül elegem van ebből az egészből, leginkább saját magamból, abból, hogy ilyenkor lefagyok és rettegek, elegem van ám nagyon nagyon nagyonnagyonnagyonnagyonnagyon.
Az azért mindenképp érdekes volt, hogy abból, hogy valaki váratlanul kérdezett tőlem valamit és pánikba estem, mindenki feltételezte, munkáról van szó, számon kérhető kötelességről, holott a mit rontottam el már megint és a mennyire megbocsáthatatlanul rontottam el mindent és mindörökre tetszőleges váratlan kérdéstől beüthet, attól is, hogy hány óra van (pedig arra többnyire van helyes válasz, és többnyire tudom is) (és nem is ez volt a kérdés, de még csak nem is munka).
Az azért mindenképp érdekes volt, hogy abból, hogy valaki váratlanul kérdezett tőlem valamit és pánikba estem, mindenki feltételezte, munkáról van szó, számon kérhető kötelességről, holott a mit rontottam el már megint és a mennyire megbocsáthatatlanul rontottam el mindent és mindörökre tetszőleges váratlan kérdéstől beüthet, attól is, hogy hány óra van (pedig arra többnyire van helyes válasz, és többnyire tudom is) (és nem is ez volt a kérdés, de még csak nem is munka).
nyárutó
Majd írok arról is, hogy honnan jöttem haza úgy két és fél hete, de először a múlt hétvégéről, mert az rövidebb volt sokkal. A hétvégék eleve mindig rövidek, túl rövidek, akkor is, ha kellően ingerdúsak ahhoz, hogy egy hosszabb munkahéttel is felérjenek.
A dolog még júliusban kezdődött, amikor a távolról indítás (még azzal a beszámolóval is adós vagyok) végén lenn maradtam Tihanyban, és erősen gondolkoztam rajta, hogy strandolni kéne, és fürdőruha is volt nálam, de annyira a csomag mélyén, és annyira nem tudtam, hová tehetném addig az összes holmimat, hogy végül is csak a mólón rajzolgattam és a therving gótokról okultam... valamint arra jutottam, hogy hát évtizedek óta nem fürödtem a Balatonban, most már lassan ideje lenne, lehetőleg még idén. És azt is kiszámoltam, hogy nagyjából egyetlen egy hétvége jöhet számításba, amikor rá is érek, és esetleg még strandidő lesz: szeptember első hétvégéje.
Hétfőn még hőséggel kecsegtetett az előrejelzés, a hidegfrontot is csak vasárnap estére, hétfő reggelre jósolta, gondoltam, az még jó is, legalább nem kozmálok oda a vonaton. Lefoglaltam a szállást, megkerestem a papucsomat (idén eddig két pár papucsot sikerült örökre eltennem), és elégedetten hátradőltem.
Aztán péntek este megérkezett a hideg.
Ezen a ponton úgy voltam vele, hogy a szállást már nem mondhatom le, mindenképp ki kéne fizetnem, a különbség az, hogy a helyszínen játékpénzzel is fizethetek (SZÉP kártya), amúgy meg igazi pénzt kéne utalnom. Szóval racionalizáljuk úgy az utat, hogy ha vonatjegyestül-mindenestül benne van a szállás árában, vagy nem lépi túl látványosan, akkor nem bukom többet azzal, ha lemegyek, mintha maradok. Elvégre a SZÉP kártyáról ezt az összeget úgyis csak szállásra költhetem, és annyit azért nem nyaralok belföldön, hogy lemeríteném a keretem. Különben is, mit nekem rossz idő, hát viharos tengerek viharos partvidékén voltam, húsz fok és pár felhő nem tántoríthat el! Legfeljebb strandolás helyett kirándulok. Különben is, szombat délre Budapesten már verőfényes napsütés volt.
Balatonfüreden nem.
Az eső udvariasan megvárta, hogy leballagjak a szállásra, de amint elindultam sétálni egyet, szakadni kezdett. Sebaj, gondoltam, van nálam esernyő, kendő, kardigán, és nagyjából ebben a sorrendben elő is szedtem mindet. Találtam egy pizzériát, ahol végre ebédelhettem, sőt, egyúttal megoldottam a vacsora kérdését is - igaz, onnantól kezdve még egy pizzásdobozt is hurcolhattam. Elsétáltam a borfesztivál mellett, fontolgattam egy megfázás elleni pálinkát, de végül inkább fagyiztam. Az eső kitartóan esett. Megnéztem a nagy kikötőt, a szomszédos marinát, a csendesen ázó hipszter-etetőket, szomorúan konstatáltam, hogy nem kívánom a kávét, és visszamentem a szobámba, hogy legalább a pizzásdobozt letegyem. Négy órával később anyám telefonja ébresztett. Hallgattam egy ideig az eső kopogását, fontolgattam, hogy még lenézhetnék a szomszédos kocsmafélébe, ahová jazz-blues koncertet ígért aznapra az ajtó mellé támasztott tábla, aztán inkább csak aludtam tovább.
Vasárnap reggel már nem esett, ellenben irtózatos szél volt. És rohadt hideg. Tisztára, mint a viharos tengerek viharos partvidékén, csak itt nem ordítottak folyamatosan a sirályok, és a világítótornyok is sokkal kevésbé voltak festőiek. Kiballagtam a mólóra, hátha hajózni támad kedvem, és hosszan elmerengtem azon, van-e bármi Siófokon, amit netán meg akarnék nézni, mert a következő hajók mind odamentek. Néztem, ahogy gyerekek borulnak a vízbe a vitorlásukkal, fontolóra vettem, hogy inkább felbuszozom Veszprémbe, de végül szokás szerint Tihanyba mentem át. Leginkább, mert hét percen belül jött a busz, és mert ott legalább gondolkozás nélkül bárhonnan bárhova elszórakoztatom magam (például azzal, hogy most akkor melyik házban volt is a dollárbolt? Dollárbolt. Istenem. Hogy utáltuk a tihanyi barátnőnket, amikor kapott annyi nyugatnémet márkát, hogy vehetett rajta igazi Barbie-t a dollárboltban!).
Először megnéztem a helyi turistapiac aktuális kínálatát, aztán a helyi Kogart aktuális kínálatát, arra jutottam, hogy Egry József nem a kedvenc festőm, de néha álmodok olyanokat, amilyeneket festett. A fények. Azok mindig pont ott vannak. A róla írt versek nyilvánvalóan sokkal jobban tetszettek, hülye bölcsész vagyok, ennyi. Odakinn még mindig nagyon fújt a szél, de már kevésbé lógott az eső lába, és rengeteg időm volt, úgyhogy kirándultam egyet.
Először is felmentem egy kopár hegytetőre, ahol még sokkal jobban fújt a szél, aztán elindultam a rossz irányba. Egy idő után rájöttem, hogy rossz irányba megyek, úgyhogy megfordultam, és tovább sétáltam az orkánban, ezúttal a jó irányban, és idővel leértem az erdőbe, ahol már csak bokáig érő sár volt. Később megtaláltam a barátlakásokat (friend's flat, ahogy valaki piros festékkel ráfordította az információs táblára), majd a kikötőt is, ahol kivételesen nem álltam meg kávézni. A terv ugyanis az volt, hogy visszakutyagolok az apátsághoz, és a Kecskeköröm csárdában ebédelek egyet, mert a Kecskeköröm csárdára emlékszem hétéves koromból, és hátha azóta nem lett belőle a fehérribiszkés szuvidált csirkerétes fellegvára, mint a Visszhangból - na, hát az nem is, de szeptember harmadikán ők már túlvoltak a szezonon, és nem adtak nekem enni semmi rendesch magyaroscht. Bánatomban kiültem a Rege cukrászda teraszára, ott szerencsére alig fújt a szél, és adtak piros takarót, és rajzoltam tájképet, miközben ezúttal nem okultam a Római Birodalom bukásának újabb indokairól. Azt a buszútra tartogattam: Almáditól Érdig nagyon sok érdekességet megtudtam a hunokról... és egy keveset a hsziungnukról is, például, hogy egyáltalán léteztek, és lehet, hogy ők voltak a hunok!!! (Ez az elmélet csak két-háromszáz éves, szóval egyáltalán nem vagyok fáziskésésben.) Mire Pestre értünk, már szakadt az eső, és rohadt éhes is voltam, de minden jó, ha vége jó, mert esernyő is volt nálam, és vacsorát is hamar kerítettem.
A dolog még júliusban kezdődött, amikor a távolról indítás (még azzal a beszámolóval is adós vagyok) végén lenn maradtam Tihanyban, és erősen gondolkoztam rajta, hogy strandolni kéne, és fürdőruha is volt nálam, de annyira a csomag mélyén, és annyira nem tudtam, hová tehetném addig az összes holmimat, hogy végül is csak a mólón rajzolgattam és a therving gótokról okultam... valamint arra jutottam, hogy hát évtizedek óta nem fürödtem a Balatonban, most már lassan ideje lenne, lehetőleg még idén. És azt is kiszámoltam, hogy nagyjából egyetlen egy hétvége jöhet számításba, amikor rá is érek, és esetleg még strandidő lesz: szeptember első hétvégéje.
Hétfőn még hőséggel kecsegtetett az előrejelzés, a hidegfrontot is csak vasárnap estére, hétfő reggelre jósolta, gondoltam, az még jó is, legalább nem kozmálok oda a vonaton. Lefoglaltam a szállást, megkerestem a papucsomat (idén eddig két pár papucsot sikerült örökre eltennem), és elégedetten hátradőltem.
Aztán péntek este megérkezett a hideg.
Ezen a ponton úgy voltam vele, hogy a szállást már nem mondhatom le, mindenképp ki kéne fizetnem, a különbség az, hogy a helyszínen játékpénzzel is fizethetek (SZÉP kártya), amúgy meg igazi pénzt kéne utalnom. Szóval racionalizáljuk úgy az utat, hogy ha vonatjegyestül-mindenestül benne van a szállás árában, vagy nem lépi túl látványosan, akkor nem bukom többet azzal, ha lemegyek, mintha maradok. Elvégre a SZÉP kártyáról ezt az összeget úgyis csak szállásra költhetem, és annyit azért nem nyaralok belföldön, hogy lemeríteném a keretem. Különben is, mit nekem rossz idő, hát viharos tengerek viharos partvidékén voltam, húsz fok és pár felhő nem tántoríthat el! Legfeljebb strandolás helyett kirándulok. Különben is, szombat délre Budapesten már verőfényes napsütés volt.
Balatonfüreden nem.
Az eső udvariasan megvárta, hogy leballagjak a szállásra, de amint elindultam sétálni egyet, szakadni kezdett. Sebaj, gondoltam, van nálam esernyő, kendő, kardigán, és nagyjából ebben a sorrendben elő is szedtem mindet. Találtam egy pizzériát, ahol végre ebédelhettem, sőt, egyúttal megoldottam a vacsora kérdését is - igaz, onnantól kezdve még egy pizzásdobozt is hurcolhattam. Elsétáltam a borfesztivál mellett, fontolgattam egy megfázás elleni pálinkát, de végül inkább fagyiztam. Az eső kitartóan esett. Megnéztem a nagy kikötőt, a szomszédos marinát, a csendesen ázó hipszter-etetőket, szomorúan konstatáltam, hogy nem kívánom a kávét, és visszamentem a szobámba, hogy legalább a pizzásdobozt letegyem. Négy órával később anyám telefonja ébresztett. Hallgattam egy ideig az eső kopogását, fontolgattam, hogy még lenézhetnék a szomszédos kocsmafélébe, ahová jazz-blues koncertet ígért aznapra az ajtó mellé támasztott tábla, aztán inkább csak aludtam tovább.
Vasárnap reggel már nem esett, ellenben irtózatos szél volt. És rohadt hideg. Tisztára, mint a viharos tengerek viharos partvidékén, csak itt nem ordítottak folyamatosan a sirályok, és a világítótornyok is sokkal kevésbé voltak festőiek. Kiballagtam a mólóra, hátha hajózni támad kedvem, és hosszan elmerengtem azon, van-e bármi Siófokon, amit netán meg akarnék nézni, mert a következő hajók mind odamentek. Néztem, ahogy gyerekek borulnak a vízbe a vitorlásukkal, fontolóra vettem, hogy inkább felbuszozom Veszprémbe, de végül szokás szerint Tihanyba mentem át. Leginkább, mert hét percen belül jött a busz, és mert ott legalább gondolkozás nélkül bárhonnan bárhova elszórakoztatom magam (például azzal, hogy most akkor melyik házban volt is a dollárbolt? Dollárbolt. Istenem. Hogy utáltuk a tihanyi barátnőnket, amikor kapott annyi nyugatnémet márkát, hogy vehetett rajta igazi Barbie-t a dollárboltban!).
Először megnéztem a helyi turistapiac aktuális kínálatát, aztán a helyi Kogart aktuális kínálatát, arra jutottam, hogy Egry József nem a kedvenc festőm, de néha álmodok olyanokat, amilyeneket festett. A fények. Azok mindig pont ott vannak. A róla írt versek nyilvánvalóan sokkal jobban tetszettek, hülye bölcsész vagyok, ennyi. Odakinn még mindig nagyon fújt a szél, de már kevésbé lógott az eső lába, és rengeteg időm volt, úgyhogy kirándultam egyet.
Először is felmentem egy kopár hegytetőre, ahol még sokkal jobban fújt a szél, aztán elindultam a rossz irányba. Egy idő után rájöttem, hogy rossz irányba megyek, úgyhogy megfordultam, és tovább sétáltam az orkánban, ezúttal a jó irányban, és idővel leértem az erdőbe, ahol már csak bokáig érő sár volt. Később megtaláltam a barátlakásokat (friend's flat, ahogy valaki piros festékkel ráfordította az információs táblára), majd a kikötőt is, ahol kivételesen nem álltam meg kávézni. A terv ugyanis az volt, hogy visszakutyagolok az apátsághoz, és a Kecskeköröm csárdában ebédelek egyet, mert a Kecskeköröm csárdára emlékszem hétéves koromból, és hátha azóta nem lett belőle a fehérribiszkés szuvidált csirkerétes fellegvára, mint a Visszhangból - na, hát az nem is, de szeptember harmadikán ők már túlvoltak a szezonon, és nem adtak nekem enni semmi rendesch magyaroscht. Bánatomban kiültem a Rege cukrászda teraszára, ott szerencsére alig fújt a szél, és adtak piros takarót, és rajzoltam tájképet, miközben ezúttal nem okultam a Római Birodalom bukásának újabb indokairól. Azt a buszútra tartogattam: Almáditól Érdig nagyon sok érdekességet megtudtam a hunokról... és egy keveset a hsziungnukról is, például, hogy egyáltalán léteztek, és lehet, hogy ők voltak a hunok!!! (Ez az elmélet csak két-háromszáz éves, szóval egyáltalán nem vagyok fáziskésésben.) Mire Pestre értünk, már szakadt az eső, és rohadt éhes is voltam, de minden jó, ha vége jó, mert esernyő is volt nálam, és vacsorát is hamar kerítettem.
hétközép
Eszeveszett mód ideges vagyok és nyűgös, ez most vagy a kettősfront, vagy a fülfájás. Gyanús volt ám vasárnap, hogy baj lesz abból, ha a jeges orkánban billegek egy kopár hegytetőn, de csak fürdőruha volt nálam és strandpapucs, bélelt sapka egy szál sem.
És a torkom is fáj. És megégettem a nyelvem az irodai konyhában talált hányásizű gyógyteával.
És a torkom is fáj. És megégettem a nyelvem az irodai konyhában talált hányásizű gyógyteával.
tragédia
Kénytelen voltam meghozni felnőtt életem egyik legkeserűbb kompromisszumát.
Miután nem volt semmi más fazon az egész tetves üzletben, és évek óta nincs más fazon egyetlen tetves üzletben sem, és az utolsó rendes bő szárú farmerem a múlt héten elszakadt, legkevésbé sem skinny termetem dacára vettem egy skinny farmert.
Elmondhatatlanul idétlennek érzem magam benne, de hátha egyszer megszokom.
Miután nem volt semmi más fazon az egész tetves üzletben, és évek óta nincs más fazon egyetlen tetves üzletben sem, és az utolsó rendes bő szárú farmerem a múlt héten elszakadt, legkevésbé sem skinny termetem dacára vettem egy skinny farmert.
Elmondhatatlanul idétlennek érzem magam benne, de hátha egyszer megszokom.
napi gótika
Kezd szőkülni az ablak előtt a nyárfa. Nemsokára látni lehet az elhagyott varjúfészket is.
így jár, aki mindig ugyanazt a három cipőt hordja
Kedd reggel nem találtam a lánycipőmet, szóval belekotortam a szekrénybe, hogy mi van még, amit ruhához is felvehetek. Találtam egy pár fekete magassarkút, amiről csak annyi emlékem van, hogy egyszer már megtaláltam, és akkor is meglepődtem. De hogy hol vettem? Mikor? Miért? Hány éve állhat egyáltalán a szekrényben? Négy? Hét? Tíz? Biztos, hogy vettem, és nem örököltem, mert 38-as cipő csak az én lábamra jön fel a családban. És a jelek szerint párszor már hordtam is, mert poros a talpa. Épp csak a sarok formája nem jellemző rám, és az, hogy ennyire semmi emlékem ne legyen róla, hogy került hozzám, még annyira sem.
Azért felvettem és kibírta a munkanapot, szóval lehet, hogy néha még hordom majd.
Azért felvettem és kibírta a munkanapot, szóval lehet, hogy néha még hordom majd.
már megint csak úgy hazaértem
Kezdjük a végén. Lassan már éjjel egy volt, és a reptéri transzfer sofőrje úgy szólt a telefonba, mint aki csak félig ébredt fel, esetleg frissen tépett be. Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ő visz át Óbudára. Bekötni is csak kilométerekkel indulás után kötötte be magát, addig hallgattuk a kocsi ütemes pittyegését, és arra gondoltam, ez az a fajta ember, akire jobb nem rászólni, mert akkor még ideges is lesz, márpedig az ekkora sebességnél nem jó ötlet. Később átmentünk néhány piroson, párszor megfordultunk és előztünk záróvonalon, és úgy voltam vele, közel tizenhét órája utazom hazafelé, nem lehetne, hogy ne az utolsó néhány kilométeren haljak meg? Ettől eltekintve kedves volt, és legalább nagyon gyorsan hazaértem. A lift felé menet még gondoltam rá, hogy megnézem a postát, de a bolond néni a postaládák előtt állt, és motyogva válogatta épp egy kibelezett szemeteszsák tartalmát. Odafenn zuhany, pizsama, eszeveszett-fáradt-vagyok-de-még-kattog-az-agyam, mit-vegyek-fel-holnap, ellazulni kéne, nem beáju
miért ébredtem fel fél négykor?
Negyed ötkor?
Háromnegyed hatkor?
miért ébredtem fel fél négykor?
Negyed ötkor?
Háromnegyed hatkor?
és igen
Megvan az ISTQB vizsga!
Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!
Nem hiába keseredtem el úgy az összes borzalmas fényképen, hogy inkább próbavizsgákat oldottam meg, csak gondolnom se kelljen rájuk!
a jelenidő viszonylagos hiányáról
Az úgy van, hogy elkezdek megírni dolgokat, aztán csinálok valami egészen mást, aztán a vázlat valahol máshol marad, aztán sosem jutok el odáig, hogy ne hetekkel később posztoljam, de az félrevezető, mert a dolgok nem hetekkel később történtek, és amúgy tudom, hogy nem is látszik a dátum, de mégis, na. Lehet, hogy kéne ebédelnem.
erős kezdés
A hétfő elég erősen indított, ötkor elkezdett riasztani egy kocsi, aztán elaludtam, majd amikor kapkodva beálltam a zuhany alá, nagyon hirtelen és nagyon élesen jutott eszembe, hogy ki volt ám írva a liftajtóra, hogy hétfő-kedd nem lesz melegvíz. De akkor már vizes volt a hajam. A szakadó esőben elrohantam a fogorvoshoz, nem volt jó a kapucsengő, és persze ahogy a telefonnal, a táskámmal és az esernyővel szerencsétlenkedtem, bőrig harisnyáig áztam. Aztán pedig az érzéstelenítéstől még a szemhéjam is elzsibbadt, de legalább egy lyukas foggal kevesebb! És még reggelit is vettem! És beértem időben az irodába!
jól átsülve
Vége az eszeveszett hőségnek, mondanám, hogy olyan boldog vagyok, de sajnos a viharral együtt az agyműködéssel összeegyeztethetetlen fejfájás is megérkezett. Na jó, azért boldog vagyok, akkor is, ha S. már válaszolt, hogy városon kívül lesz, amikor feléjük járok – végül is mi a fenét vártam, eddig három látogatásból egyszer sikerült találkoznom vele, kétszer pedig az utolsó pillanatban mondta le. Ráadásul akkor még sokkal rosszabbul viseltem, hogy nem találkozunk, csodálatos dolog ám a facebook, olyan emberekben segít csalódni, akikről tényleg kizárólag csak jókat gondoltam*.
A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.
Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.
A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.
Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.
Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.
Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.
A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.
Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.
Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.
** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.
***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának.
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.
*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.
hőség! barbárok! regény!
A közel tökéletes hétvégéről nincsenek még kész képeim, és nem választottunk még címet sem a távolról indítások esetén kötelező kör-poszthoz, szóval a péntek estétől vasárnap kora délutánig történteket egyelőre kihagynám. Ami előtte volt, és ami utána, az már csak az én dolgom, és nem kell olyan, a beszámolómba fonható kifejezéseket keresnem, mint egy tanyasi tyúkudvar minden zamata.
Előtte történetesen egy ISTQB vizsga volt, ez ilyen tesztelőknek való dolog, két hét múlva kiderül, hogy sikerült. Annyira agyhalott kérdések voltak, hogy megérzésem sincs a dologról - azért persze örülnék, ha átmentem volna, például elégethetném az összes jegyzetemet és próbavizsgámat, és nem kéne októberig őrizgetnem őket.
A vizsgáról kiszabadulva (majdnem) egyenesen a vonathoz siettem (jó, közben betértem egy plázába hűsölni). Eddig nem tudtam, hogy vannak két kocsiból álló IC-k is, nagyon nyomorultul nézett ki szegény, és nagyon tömött volt. Ilyen idilli körülmények közt (a menetiránynak háttal, a délutáni napnak és egy roppant idegesítő yuppie párocskának szemben) végre elkezdhettem olvasni a vágyott regényt. Csak egy évet vártam rá, és utána még két napot, mert hiába töltöttem le a megjelenés napján, nyilván tanulnom kellett, ah, az áldozatok! Amiket a rohadék vizsgáért hoztam! És még csak nem is biztos, hogy sikerült! Szóval miközben átkattogott Budafokon a vonat, teljesen véletlenül elkezdődött az Aida*, és végre nekiláthattam a Kate Elliott ifjúsági trilógia harmadik részének. Egész héten ezt a pillanatot vártam!
Mire Veszprémbe értem, erősen gyülekeztek már a viharfelhők a történetben és a valóságban is, de szerencsére az idei távolról indítást nem mosta el az eső. Amit kellett, azt megettük, megittuk és megmásztuk. Engem még egy papagáj is megcsípett, szóval azt hiszem, mindent kihoztam a dologból, amit csak lehetett. Vasárnap déltájban váltam el a többiektől: a hőségre való tekintettel úgy döntöttem, én nem egy kora délutáni vonattal megyek haza Veszprémből, hanem majd egy estivel Balatonfüredről, és addig legalább a Balaton partján halok meg hőgutában, mégis szebb az úgy, mint Budapesten.
Fürdőruhát bölcsen nem csomagoltam (borospincékbe készültünk, nem strandra), de a tihanyi kikötőben így is át lehet lustálkodni egy forró nyári napot. Először kipróbáltam a levendulás sört, annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Aztán kiballagtam a mólóra, beültem az árnyékba, okosakat hallgattam arról, hogyan is kerültek a gótok a Római Birodalomba, és közben rajzoltam: ezzel a képpel már majdnem elégedett vagyok, de legközelebb nem ártana, ha a tollam nem kezdene el kifogyni féltávon.
Persze nem csak azért voltam ám a kikötőben, mert ott a legjobb henyélni, hanem mert hajóval terveztem átmenni Füredre. A tervet tett követte, és Füreden még azt az álmomat is megvalósíthattam, hogy a vízbe lógatom a lábamat - az már csak hab a tortán, hogy miközben kis híján leestem a stégről, hogy egyszerre mindkét lábam a vízbe érjen, alig egy méterre tőlem pár napos kiskacsák úszkáltak.
Innen már csak a vasútállomásig kellett felkapaszkodnom. Kemény küzdelem volt abban a hőségben, azzal a csomaggal, de az igazi nyűglődés nyilván a jegypénztárnál kezdődött, ahol is épp akkor állt le a számítógépes rendszer. Teljesen. Végleg. Húsz perc kétségbeesett kapkodás után az egyik pénztárosnő közölte, hogy "kész, vége, nem szórakozom ezzel tovább, elszámolják majd magukat a vonaton", és így is lett, ráadásul nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek hangzott**. Tömeg sem volt: ez nagyon meglepett, hát vasárnap késő délután!, és Balaton!, de nem bántam, hogy Gárdonyig senki sem ült mellettem.
Egy ponton egy westie is benézett a fülkénkbe, nagyon örültem neki, bár rendes westie-hez méltóan csak szemügyre vett minket, aztán megpróbálta kiásni a gazdi szatyrából a plüssállatát. Közben persze olvastam, mert nagyon izgalmas volt a könyv, egy ponton például attól féltem, hogy nem úgy lesz jó vége, ahogy én szeretném. Végül aztán három perccel a vonat érkezése előtt befejeztem a könyvet, és pont úgy lett vége, ahogy szerettem volna! Vagy még jobban! És nem kellett megállnom a Déli pályaudvar közepén, hogy zsákkal a hátamon, szatyorral a kezemben befejezzem a könyvet, hanem még kényelmesen össze is pakolhattam leszállás előtt! Hát undorítóan tökéletes volt a dolgok időzítése.
Most már csak aludnom kéne valamikor, mert azt sem a hétvégén, sem azóta nem sikerült.
Előtte történetesen egy ISTQB vizsga volt, ez ilyen tesztelőknek való dolog, két hét múlva kiderül, hogy sikerült. Annyira agyhalott kérdések voltak, hogy megérzésem sincs a dologról - azért persze örülnék, ha átmentem volna, például elégethetném az összes jegyzetemet és próbavizsgámat, és nem kéne októberig őrizgetnem őket.
A vizsgáról kiszabadulva (majdnem) egyenesen a vonathoz siettem (jó, közben betértem egy plázába hűsölni). Eddig nem tudtam, hogy vannak két kocsiból álló IC-k is, nagyon nyomorultul nézett ki szegény, és nagyon tömött volt. Ilyen idilli körülmények közt (a menetiránynak háttal, a délutáni napnak és egy roppant idegesítő yuppie párocskának szemben) végre elkezdhettem olvasni a vágyott regényt. Csak egy évet vártam rá, és utána még két napot, mert hiába töltöttem le a megjelenés napján, nyilván tanulnom kellett, ah, az áldozatok! Amiket a rohadék vizsgáért hoztam! És még csak nem is biztos, hogy sikerült! Szóval miközben átkattogott Budafokon a vonat, teljesen véletlenül elkezdődött az Aida*, és végre nekiláthattam a Kate Elliott ifjúsági trilógia harmadik részének. Egész héten ezt a pillanatot vártam!
Mire Veszprémbe értem, erősen gyülekeztek már a viharfelhők a történetben és a valóságban is, de szerencsére az idei távolról indítást nem mosta el az eső. Amit kellett, azt megettük, megittuk és megmásztuk. Engem még egy papagáj is megcsípett, szóval azt hiszem, mindent kihoztam a dologból, amit csak lehetett. Vasárnap déltájban váltam el a többiektől: a hőségre való tekintettel úgy döntöttem, én nem egy kora délutáni vonattal megyek haza Veszprémből, hanem majd egy estivel Balatonfüredről, és addig legalább a Balaton partján halok meg hőgutában, mégis szebb az úgy, mint Budapesten.
Fürdőruhát bölcsen nem csomagoltam (borospincékbe készültünk, nem strandra), de a tihanyi kikötőben így is át lehet lustálkodni egy forró nyári napot. Először kipróbáltam a levendulás sört, annál is sokkal rosszabb, mint amilyennek hangzik. Aztán kiballagtam a mólóra, beültem az árnyékba, okosakat hallgattam arról, hogyan is kerültek a gótok a Római Birodalomba, és közben rajzoltam: ezzel a képpel már majdnem elégedett vagyok, de legközelebb nem ártana, ha a tollam nem kezdene el kifogyni féltávon.
Persze nem csak azért voltam ám a kikötőben, mert ott a legjobb henyélni, hanem mert hajóval terveztem átmenni Füredre. A tervet tett követte, és Füreden még azt az álmomat is megvalósíthattam, hogy a vízbe lógatom a lábamat - az már csak hab a tortán, hogy miközben kis híján leestem a stégről, hogy egyszerre mindkét lábam a vízbe érjen, alig egy méterre tőlem pár napos kiskacsák úszkáltak.
Innen már csak a vasútállomásig kellett felkapaszkodnom. Kemény küzdelem volt abban a hőségben, azzal a csomaggal, de az igazi nyűglődés nyilván a jegypénztárnál kezdődött, ahol is épp akkor állt le a számítógépes rendszer. Teljesen. Végleg. Húsz perc kétségbeesett kapkodás után az egyik pénztárosnő közölte, hogy "kész, vége, nem szórakozom ezzel tovább, elszámolják majd magukat a vonaton", és így is lett, ráadásul nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek hangzott**. Tömeg sem volt: ez nagyon meglepett, hát vasárnap késő délután!, és Balaton!, de nem bántam, hogy Gárdonyig senki sem ült mellettem.
Egy ponton egy westie is benézett a fülkénkbe, nagyon örültem neki, bár rendes westie-hez méltóan csak szemügyre vett minket, aztán megpróbálta kiásni a gazdi szatyrából a plüssállatát. Közben persze olvastam, mert nagyon izgalmas volt a könyv, egy ponton például attól féltem, hogy nem úgy lesz jó vége, ahogy én szeretném. Végül aztán három perccel a vonat érkezése előtt befejeztem a könyvet, és pont úgy lett vége, ahogy szerettem volna! Vagy még jobban! És nem kellett megállnom a Déli pályaudvar közepén, hogy zsákkal a hátamon, szatyorral a kezemben befejezzem a könyvet, hanem még kényelmesen össze is pakolhattam leszállás előtt! Hát undorítóan tökéletes volt a dolgok időzítése.
Most már csak aludnom kéne valamikor, mert azt sem a hétvégén, sem azóta nem sikerült.
*csak azért vicces, mert én nagyon úgy értelmezem, hogy a könyv egy hellenisztikus Egyiptom-féleségben játszódik, és hát Egyiptom; és van benne tiltott szerelem és faji különbségek, sőt, királyok és hadvezérek is! Persze Jess lényegesen határozottabb Aidánál, és verekedni is többet verekszik, de azért szerintem valahol igenis kapcsolódik a két történet.
**én nagyjából Belzebubot vártam valami vasvillával, amint elkazlazza az igazakat a hamisaktól, de nem bánom, hogy egy kedves kalauznő jött helyette.
viharvert
Az utolsó próbavizsgát mondjuk másfeles betűmérettel sikerült kinyomtatnom, és a végére kis híján kifolyt a szemem, szóval erős fejfájással és korgó gyomorral indultam neki a kedd estének. Menet közben szereztem egy szelet olcsó, de pocsék pizzát, majdnem visszamentem még egyért, de végül csak megérkeztem a célállomásra. A. kivételesen nem piszkált, hogy miért nem sütöttem muffint (mégis van benne életösztön???), kiöntöttem a boromat (....! Az a drága jó cabernet sauvignon...!), vicces feladatokat csináltunk és történeteket meséltünk, könyvekről beszélgettünk és filmekről, és valahogy megint nagyon hamar eltelt az idő. Amikor félálomban letámolyogtam az éjszaki buszról, arra gondoltam, az én koromban ezt már igazán nem kéne (rendszeresen), de tulajdonképp jól éreztem magam, szóval lehet, hogy mégis igen.
Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.
És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.
A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.
Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.
Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.
És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.
A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.
Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.
inkább nem alkotok szavakat
Most volt pár nap igen erős fenn, ami után szinte törvényszerű, hogy pocsékul érzem magam, és sajnos a tény, hogy valaha mostanában fényképek készültek rólam, valamint léteznek tükrök is, erősen rásegít a dologra. Eh. Szerintem mondjuk inkább megyek, és próbavizsgákat oldok meg,
egy
két
három
és fél
órával későbbaz a durva, hogy tényleg inkább próbavizsgákat oldottam meg, ha nem bukom meg pénteken, azt részint annak köszönhetem majd, hogy rám tört a szokásos öreg-vagyok-hülye-és-csúnya (ezentúl majd csak annyit írok, övhécs).
pihenős
Eljöttünk Velembe, elfelejtettem, hogy itt nincs internet, egy nap után már elvonási tüneteim vannak. Tegnap épphogy megérkeztünk, leszakadt az ég, vacsora után jött a következő vihar, igazi párás hőség van. A többiek alszanak ebéd után, én kiültem a ház elé a gépemmel, hogy előválogassam a mai fényképeket (fehér kutya a patakban; másik fehér kutya a patakban; két fehér kutya a patakban; két fehér kutya az avarban). Kirándulás közben sikerült belelépnem a patakba, erőteljesen vaddisznónak érzem magam, és nem tudom, hogy a cipőm megszárad-e, mire holnap hazaindulok. A fülhallgatóm egyik szárát ebben a pillanatban sikerült belelódítanom egy pohár fantába, lehet, hogy mégis inkább házimalac vagyok.
Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)
Próbálok tanulni a jövő pénteki vizsgára, egyelőre addig jutottam, hogy két próbavizsgát is megcsináltam, és mind a kettőn átmentem. Nem valami fölényesen, szóval ennél azért többet kell beletenni a dologba, de elég nehéz a tesztelési alapelveken gondolkoznom, miközben süt a nap és susog a szél a fák között. (Rendben, megcsináltam még egy próbavizsgát, ez is meglett volna, de rosszabb pontszámmal: a tendencia tehát nem jó. Vagy csak a vizsga volt nehezebb.)
egyébként
Kaptam tortát és csokit és fagyit és köszöntéseket a születésnapomra, mert a kollégáim a legjobbak és a legaranyosabbak és a legkedvesebbek, és csak azért nem teljesen tökéletesek, mert az nyomasztó lenne.
idióta rocksztárok
Kamasz voltam, kockás inget hordtam, a fülem hegyéig ki volt borotválva a hajam, és számított még, hogy az ember a grunge melyik árnyalatát hallgatja. Tavasz volt, én a magam részéről életemben először (nagyjából) viszonzottan szerelmes, emlékeim szerint mindig sütött a nap, és még ebből az éktelenül komor zenei irányzatból is nehéz volt a depressziót kihallani, nem az erőt. Aztán Kurt Cobain kómába esett, majd szétlőtte a fejét, Layne Staley-ről tudni lehetett, hogy vécére sem engedik ki egyedül, nehogy felkösse magát a láncra, a Pearl Jam tagjai pedig annyira nem akartak becsavarodni, hogy ebbe csavarodtak be; a grunge magába roskadt, mi pedig elkezdtünk New Model Army-t hallgatni, mert az mégis jobban bejött, mint a Green Day. És különben is, akkor épp túlságosan öregek voltunk ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk elfogadni, még jöhetnek új divathullámok.
Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.
Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)
És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.
Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.
És valahol annyira értem.
Nyugodjanak békében mind a ketten.
Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.
Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)
És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.
Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.
És valahol annyira értem.
Nyugodjanak békében mind a ketten.
majdnem csak a szokásos, de mégsem egészen
Hétfő reggel óta szédülök, kedd óta tart a háromnapos kötelező tanfolyam, ideális kombináció. Mondjuk kapunk reggelit, ebédet, kávét és jégkrémet, szóval igazán nem panaszkodom, csak mennyivel jobb lenne, ha közben nem akarnék nekifejelni minden ajtófélfának és szimpatikus falfelületnek (illetve ha nem lenne az az érzésem, hogy én ezen a vizsgán nagyon meg fogok bukni).
Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.
Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.
Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.
Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.
legit
Éjjel negyed kettő van, állunk a kerthelység előtt az úttesten, én kis híján sírok a nevetéstől, két kolléga a vádliját hasonlíttatja össze, a kolléganő még meg is tapogatja a lábukat, hogy kellően izmos-e.
Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.
Így teljesüljön minden kívánságom. Esetleg kevésbé bizarrul.
májusi adósság: tatai hétvége, 2. rész
Tatai kirándulásom második napján sikerült egész korán felkelnem. Olyan korán azért nem, mint előző este terveztem, még félálomban sikerült megmagyaráznom magamnak, hogy számos okból nem lenne jó ötlet reggel kipróbálni a mini-wellnesst: 1) annyival korábban kéne kelni 2) de sokkal-sokkal-sokkal korábban, ha még reggelizni is akarok 3) utána mit csinálok egész nap a vizes fürdőruhámmal? Ennek megfelelően a helyi szauna kimaradt, de legalább nem volt hányingerem a fáradtságtól, csak szédelegtem, amikor kitántorogtam reggelizni. A reggeli pompás volt, rettentően be is laktam, bár ezúttal nem feküdtem még vissza egy órára aludni, mint Egerben. Alaposan bekentem magam naptejjel (én már csak ilyen előrelátó turista vagyok, tudom, hogy a napsütésnek városhatáron belül is van UV-tartalma), és nekivágtam a városnak.
Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.
Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.
A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.
Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.
Nos.
A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!
És most visszatértek.
A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.
Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.
A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.
Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.
Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.
A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.
Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.
Nos.
A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!
És most visszatértek.
A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.
Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.
A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.
májusi adósság: tatai hétvége, 1. rész
Ülök a tóparton, a lábamat elegánsan felteszem a vaskorlátra, miközben a kendőmbe burkolódzva hátradőlök a karosszékben, és lassan kortyolgatom a második pohár cabernet sauvignont. A reflektor fénye egyre szélesebb kévében terül szét a vízen, ahogy erősödik a szél; gyémánthíd, gondolom, aztán szomorkásan elmélázom rajta, hogy a hagyományos ezüsthíd mégis szebb - de az már eszembe sem jut, hogy odaképzeljem az estébe a teliholdat, így is a giccshatárt súrolja az élmény. A hátam mögött már csak sötét sziluett a "hattyúpihenő" mesterséges sziklácskáján Keresztelő Szent János szobra, és valahol a tó túlpartján aprócska fénypettyek aranylanak. Étteremnek gondolnám, szórakozóhelynek, de a szél nem hoz zenefoszlányokat. Egyszer majd el kell mennem oda is, hogy megnézzem, mi az. Nem ma, és nem is holnap - ma már csak az ágyig botorkálok el innen, az pedig kicsit meg is rémít, mennyi néznivalót hagytam holnapra - de majd egyszer. Úgyis vissza akarok még jönni.
Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.
A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.
A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.
A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.
Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.
Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.
A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.
A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.
A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.
Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.
csak úgy nyafog
Közben elutaztam, már haza is értem, egyre több a képanyagra váró poszt, egyre kevesebb az idő és a kedv. Vagy csak több mindent kéne beleszorítanom az időbe és a kedvbe is: rendbe kell szedni a nyaralás képeit (van pár, amire kifejezetten büszke vagyok), írnom kéne (nem csak blogot), rajzolnom kéne (elmondhatatlanul rég dolgoztam új ötleten), olvasnom kéne (rengeteg olvasatlan könyv gyűlt össze), énekelnem kéne (megnyugtat), utána kéne néznem dolgoknak (nem érzem magam nagyon butának, de egyes témákban azért mégis) és végre komolyabban kéne venni a sportot, a franciát, a németet, ó, és aludni sem ártana. És rendet rakni, mert most már tényleg embertelen kupleráj van odahaza. Közben felületes ismerősök piszkálnak, hogy micsoda trógerség, hogy nem főzök magamra; tisztára, mintha közük lenne hozzá. Jut eszembe, emberekkel is kéne találkoznom néha.
Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.
Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.
Az első ősz hajszálak óta nem ért ilyen sokk, mint ma reggel: belenéztem a tükörbe, és életemben először határozottan láttam a szemem sarkában a szarkalábakat*. Egészen hisztérikusan szánalmas dolog ez az öregedés, most azon gondolkozom, milyen szemránckrémet kéne vennem, az ára sem érdekel, csak ezeket tüntesse el innen! Most! Már! És tudom, hogy lehetetlen, és utálom magam, mert biztos lehetne több méltósággal viselni a dolgot. De azt is tudom, hogy ezt nem lehet komolyan elvárni senkitől sem, amikor a csapból is az folyik, hogy a szép az fiatal, a jó az fiatal; és utálom magam, hogy nem tudok szabadulni ezeknek a hülyeségeknek a hatása alól.
Ráadásul mióta levágattam a hajam, néha baloldalt választom el, és mindig elfelejtem, reggel épp melyik irányba fésültem. Mondanám, hogy az életem egy katasztrófa, de inkább csak egy unalmas Mr. Bean epizód.
*tisztázzunk valamit. A szarkalábat csak akkor szeretem, ha igazi szarka tartozik hozzá.
ennyit a pihenésről
Már egy hete szabadságon vagyok, de álmomban minden éjszaka dolgoznom kell, és azt hiszem, nem számolhatom el túlórának.
leolvadás közeli állapot
Megfejtettem a rejtélyt, viszonylag kevés olyan helyzet van, ahol feltűnés nélkül lehet emberek lábát stírölni, feltűnően meg ciki, szóval azt talán mégsem. Utálom ezt a rohadt kánikulát, különösen, mivel sikerült csúnyán megfáznom, napok óta úgy fáj a torkom, hogy kell rá a kendő légkondicionált és huzatos helyeken, közben pedig csorog rólam a víz. Én már csak aludni szeretnék, és azt most a közeljövőben nem nagyon fogok - őszinte rettegéssel nézek az elkövetkezendő másfél nap elé, de holnap este legalább nyugodt lelkiismerettel leihatom magamat.
az élet nagy dolgai
Egyik reggel mentem munkába, valamelyik fiatal kolléga előttem ballagott, és hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem néztem meg a fiúk lábát, pedig már hetek óta rövidnadrágos idő van.
Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.
Aztán eltelt másfél hét, és még mindig ugyanitt tartok. Úgy érzem, valamit rosszul csinálok.
P.S.: Az hagyján, de tavaly sem ellenőriztem a céges vádlikat. Hát milyen nő vagyok? Még azt sem tudnám megmondani, kinek milyen feneke van!
fáradtan is hülye
Mire eljutok odáig, hogy írjak is valamiről, sőt, hogy akár képeket is szerezzek róla, sőt, hogy a kettőt valahogy összhangba hozzam, már olyan rég elmúlt az egész, hogy magam sem emlékszem rá. Szóval a beszámolómra tatai kirándulásról még várni kell, még csak egy bő hete értem vissza, és azóta nem volt sem időm, sem agyam semmihez. Utóbbi különösen nem.
Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.
Sűrű hét volt, sok programmal, némelyikre el is mentem. Hétfőn békésen fröccsözgettünk Fleóval, Sulemiával és Nimandival és összehasonlítottuk a céges és a bölcsis fényképezéseket. Kedd este egyszerűen olyan fáradt voltam, hogy inkább vinnyogva hazavonszoltam magam, csütörtökön pedig egyszerre akartam menni két helyre, és utólag nyilván úgy érzem, hogy a másik jobb lett volna. De legalább a pénteki rohanás lefeleződött menet közben, és csak a kellemes whiskyzgetés maradt meg belőle. Szombaton végre-végre-végre rajzoltam, úgy egy évvel azután, hogy kitaláltam a következő projektet, és bő öt hónappal azután, hogy el akartam kezdeni, végre nekiláttam az első darabnak. A macskás rajzokhoz képest unalmas és egyszerű sorozat, nem kell rajta gondolkozni, és még így sem ment egész eddig. Úgy belemelegedtem a munkába, hogy amikor aztán befejeztem és felálltam, őszintén megijedtem, hogy mi történt az éggel, mert ilyen színe még teliholdkor sem lehetne... aztán rájöttem, hogy világosodik. Okos is vagyok, nem csak ügyes.
mese a lányról az üvegfal mögött
Mindig nagyon értékelem, amikor a vegyesen nem túl közeli barátok és barétnék előrehajolnak, és cinkosan rám hunyorogva megkérdezik, hogy na és a pasizással mi a helyzet, ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Mintha úgy éreznék, égek a vágytól, hogy Nagy és Fontos Újdonságokról számoljak be nekik, csak hát külön rákérdezés nélkül nem merem elkezdeni. Istenem, ahhoz túlságosan is szégyenlős és szemérmes vagyok.
Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.
Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.
Ilyenkor udvariasan el szoktam magyarázni, hogy ha bármi jelentős változás áll be a szerelmi életemben (hirtelen lesz ilyenem, vagy valami), okvetlenül tájékoztatom őket. De a legutóbbi eset óta hajlok rá, hogy ezentúl majd visszakéredzek. Na és a válással mi a helyzet, hát ennyi idő után már igazán, mi a helyzet? Statisztikailag rég megérett volna már a válásra ez a helyzet, nem? De. Na, akkor inkább beszéljünk erről, engem ez sokkal jobban érdekel.
Egyébként nem, nem érdekel mások válása, a válások borzalmasak, és ha nem muszáj, nem vájkálok mások szenvedésében. De annyira örülnék, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört. Biztosan szívesebben találkoznék ezekkel az emberekkel, ha nem kéne mindig lefutnom ezt a kört.
rövid és úgyis átalszom, mi az?
Nem volt akkora ötlet fél délután olyan videókat nézni a youtube-on, amikben különféle pályatársak emlékeznek meg Chris Cornellről, némelyikük egész meglepő, mások elsírják magukat (mindig is szerelmes voltam Corey Gloverbe, ez van). Én pedig egész éjszaka nyomorultul szomorú dolgokat álmodtam, hatalmas üvegablak mögül néztem a szürke, deres téli hajnalt, nem voltam ott, csak tehetetlenül figyeltem. Vidám dolog így ébredni hétfő reggel.
A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.
A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.
Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.
Az alvásigényem alapján nem csak fejben.
Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.
Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.
A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.
Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.
Az alvásigényem alapján nem csak fejben.
Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.
Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.
say hello to heaven
Nem igazán tudom elhinni, hogy Chris Cornell meghalt, ötvenkét éves volt, csupa lelkesedés, és persze a kamaszkorom. Soundgarden, Temple of the Dog, Audioslave... Nyugodj békében, Chris. Hiányozni fogsz.
I never wanted to write these words down for you.
I never wanted to write these words down for you.
szó se róla, frissítő élmény
Bármilyen fáradt vagyok, nem kéne a mentaolajas üveg kupakját rágcsálnom.
soktételes élménybeszámoló
Lassan kisebb időutazás lesz felvenni a fonalat, ez van, ha az ember nem is tudom, nem blogol rendszeresen, vagy mi. Volt háromnapos hétvége, jó volt, lehetne gyakrabban, nagyjából a harmadik napra voltam olyan állapotban, hogy ne csak bután nézzek magam elé. Ennek örömére elmentem végre libegőzni, végül is csak tavaly október eleje óta tervezem.
Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.
A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).
Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).
A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.
Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!
Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".
Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.
Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.
Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.
Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)
Persze ez sem volt egyszerű: fogalmam sem volt róla, épp melyik busz visz ki a Libegőhöz, annyit változott az elmúlt években. Gondoltam, kicselezem a rendszert, és felmegyek busszal a Normafához, onnan átsétálok a Libegőhöz, és minden rendben. Halványan ugyan eszembe jutott, hogy egy napfényes május elsején akár tömeg is lehet, de arra azért nem számítottam, hogy nagyjából olyan lesz, mint a Szigeten délután három-négy körül, amikor már elég sokan ébren vannak, de még meg lehet mozdulni. Ami oké, csak nem épp kirándulóbarát; ráadásul az Anna-réten mindenki nyílt tűzön sütögetett, úgyhogy még meg is éheztem. A közelben valami egyházi gazember csepegtette a gyűlöletet a hívek szívébe, fontos ám a napi intolerancia.
A szentbeszéd elől menekülve kicsit eltévedtem, aztán visszatértem a szélesebb és zsúfoltabb útra (bár ez ellentmond vallásos neveltetésemnek, mely szerint a jó helyre bizony a szűk és kényelmetlen ösvény visz el; ennyit a vallási oktatás gyakorlati hasznáról!), és idővel megérkeztem a Libegőhöz. Ott nagyjából végtelen sorok álltak: leültem, betoltam az út közben vett spagetti maradékát, figyeltem a sor tempóját, és arra jutottam, hogy ez most így nem fog menni. Felballagtam inkább a kilátóhoz, láttam, hogy nyitva a kávézó, sőt, asztalok is vannak kitéve szépen, rendben a teraszra, úgyhogy ittam egy sört és rajzoltam (nem sokat. Inkább keveset). Mire visszaértem a Libegőhöz, már kezelhetőnek tűnt a sor, én meg kicsit fáradt voltam ahhoz, hogy visszabandukoljak a Normafáig, és megpróbáljam felverekedni magam egy dugig tömött 21-esre, szóval inkább a sorbanállást választottam. Én voltam az egyedüli egyedül libegőző, de szeretetteljesen magamhoz öleltem a táskámat, és arra gondoltam, legalább nem hisztizik visítva a fáradtságtól, mint a mögöttem álló kisiskolás kölök (és nem sérteget, mint a kettővel előttem álló párocska tette boldogtalan kölcsönösségben).
Az alsó végállomáson sokadszorra is megbeszéltem magammal, hogy én abban a kempingben egyszer meg akarok szállni, mert érdekel (ahhoz képest, hogy soha többé nem akarok sátorban aludni, és épp tervezem, hogy a két (feltehetően már szétrohadt, 21, illetve 28 éves) sátramat eladományozom) (a másik nagy álmom, hogy egyszer lakni akarok a Margitszigeten abban az erősen lekattant hostelben, ami előtt olyan idillit söröztünk tavaly májusban) (szerintem egyik esetben sem néznének hülyén, amikor kitölteném a kötelező adatlapot, és látnák a budapesti címem). Tudom, furcsa álmaim vannak. És az igazi álmaim még sokkal furcsábbak (de most mindenkit megkímélek tőlük).
A négynapos munkahetet túléltem, csütörtökön a kollégákkal söröztünk, és bár terveztem, hogy később csatlakozom a kreatív írókhoz, végül maradtam az illetlenül aranyos munkatársakkal (tényleg, hát nem is értem, ennél a cégnél mindenki eszeveszett cuki, komolyan már). Ettünk rántott tintahal karikákat, kellett is ahhoz, hogy pénteken ne négykézláb és másnaposan vonszoljam be magam az irodába. Hétvégén írtunk együtt, majd részt vettem évadzáró keltuláson is, és szembesültem vele, hogy mióta péntekre tették az ószirmi meséket, és sosem jutok el (péntek! Ha nincs más dolgom, akkor álmon halok), rengeteg új dal és új mese lett, és áááá, kimaradtam mindenből. Illetve a koncert alatt a terem üresen tátongó hátsó traktusában a sötétben lelkes párok ropták kényszer és irányítás nélkül bonyolult ír társastáncokra, még figuráztak is, hát ilyet sem láttam még, irigyeltem őket. Bennem még élénken él, amikor másfél évvel ezelőtt berángattak egy egyszerű körtáncra, és mindenkinek nekimentem az alap emberi mozgáskultúrával összeegyeztethetetlen irányokban és módokon (néha azóta is vannak rémálmaim, Cthulhu ehhez képest semmi), erre mások könnyedén szökdécselnek egyik bonyolult kombinációból a másikba. Rémes.
Vasárnap apám látott vendégül házi breton palacsintára, nagyon finom volt - mondanám, hogy csak a cidre hiányzott mellőle, de igazság szerint épp megfázás elleni gyógyszereken éltem, azokkal pedig még a legkönnyedebb alkoholokat sem érdemes kombinálni. Tervezgettük, hogyan juthatnánk vissza a palacsinták földjére, hah, nemsokára nyár és utazások, alig várom már!
Kedden filmklubba mentem, megnéztük a Neon démont. Mondanám, hogy nem értem azt a filmet, de azóta olvastam egy interjút a rendezővel, ami alapján az érthetetlen, bizarr, irreális és undorító részeket is megtörténtnek kell tekinteni, szóval azt hiszem, értem a filmet. És ez nem jó senkinek. Nagyon esztétikus, nagyon szép, de a nekrofíliánál úgy elvesztettek, hogy mire a kannibalizmusig értünk, már a vállamat sem vonogattam. Nagyon kisplogár vagyok én ahhoz, hogy ne érezzem öncélúnak ezeket a tabudöntögetéseket, hát érteni lehetett volna a DRÁMÁT (a modell-lét megesz! Salátakörettel!) anélkül is, hogy vérben kell fürdeni és tengerárként menstruálni a telihold fényében. Hiába volt szép, hiába volt gyönyörűséges képileg, az összbenyomásom nagyjából az volt, hogy "öreg, értem én, hogy akarsz magadnak forgatni egy saját Mulholland Drive-ot, de ezt így inkább ne".
Persze lehet, hogy ebbe a nagy szigorba már belejátszott a hirtelen időjárásváltozással érkező migrénféleség is, amitől a szerdát nagyjából négykézláb vészeltem át. Szerda reggel még kesztyű-sál idő volt, pénteken már harminc fok, nem bírom én ezt, kérem. Alighanem az sem volt jó ötlet, hogy az időjárás erős sújtására csütörtökön még három korsó sört is rátoltam, bár a szombat reggelig tartó másnapban szerintem az is benne volt, hogy amilyen retek helyre járunk mostanában a kreatívan írókkal (én mostanában kreatívan nem írok, de szívesen hallgatom a többiek sztorijait), a sör is lehetett enyhén hibbant, meg a pohár is lehetett ótvar mocskos. Követni kellett volna a pálinkázók példáját és fertőtleníteni.
Maga a sörözés amúgy elég vicces volt, egyrészt M. úgy másfél hónapja feladta, hogy tiltakozzon E. elmélete ellen, mely szerint ő bizony nyugalmazott MI6 ügynök, és azóta príma történeteket mesél a különféle bevetésekről (amik vagy igazak, vagy csak nagyon szórakoztatóak). E. ugyan saját bevallása szerint nem volt ügynök, de dolgozott nagy multiknak szovjet utódállamokban, és remek sztorikat tud arról, amikor felgyulladt az üdítőgyár, vagy amikor feltörekvő amatőrök úgy döntöttek, megpróbálnak védelmi pénzt beszedni egy nemzetközi cégtől (később a cég az ex-KGB-s partnere intézkedett, és néhányan elhagyták a bolygót). Egy idő után hétköznapibb dolgokról esett szó, és épp elmagyaráztam volna, miért nem lesz Fields of the Nephilim koncert Budapesten, amikor a kocsma törzsközönsége betántorgott a mi kis hátsó termünkbe, és tört angolsággal előadta nemzetközi nézeteit az asztalnál ülő britnek (they're all a bit fascist and very racist, foglalta utána össze a célközönség). Mindenki más le volt ejtve, de egy brit, egy igazi BRIT, hát szóval na, a derék Orbán-hívő egy ponton karon fogta, és kivonszolta a pulthoz pálinkát inni. Még nem sikerült megfejtenem, hogy pontosan mi ez a viszonzatlan szerelem, amit az iskolázottabb magyar jobboldaliak éreznek a britek (és kizárólag a britek) iránt, de már többször láttam, és nagyon vicces. A dicsfényből valami halvány derengés ránk is vetült, például egy ponton az egész asztalt meghívták egy tál rágcsálnivalóra (szalonna, töpörtyű, ecetes almapaprika; szigorúan kenyér nélkül). Ez nem feltétlenül volt jó ötlet, de összességében még mindig túlélhetőbb, mint amikor pár hete egy ilyen alkalommal a tulajdon társaságunk egy tagja egy tálca szilvapálinkával jelent meg.
Pénteken ezek után dolgoztam (de tényleg!) és munka után még sütiztünk is egyet Orsie-val (sőt, láttunk SIX terminálokat természetes élőhelyükön; a SIX terminál egy bankkártyát és egyéb fizetési módokat támogató eszköz, amivel mi egyéb fizetési módokat tesztelünk). Később én elmentem Arthur királyos filmet nézni. Azzal vigasztalom magam, hogy nekem mindenképp meg kellett néznem, kötelező, nincs mese - amúgy kínosan ostoba és rossz film, nem is értem, Guy Ritchie hogy adhatta hozzá a nevét. No nem baj. Az új Titánok harcáná... ööö... szóval igazából nem jobb annál sem.
Szombat este teraszparti, grill és barátok, hamar haza, alvás, alvás. Vasárnapi csúcsteljesítményem, hogy átvergődtem a boltba vacsoráért. A nyakamat a memóriahabos csodapárnán is tökéletesen tönkre tudom aludni, és sajnos erre nem találtam olyan kiváló gyakorlatokat, mint annak idején a derékfájásra. De jövő héttől kéthetente lesz céges masszázs! Nem ingyen, de legalább házhoz jön! Hátha az segít. (Jövő héten lesz fogorvos is, az még annyira sem lesz ingyen, házhoz sem jön, de legalább nem is lelkesedem érte. Ellenben muszáj.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)