Tata nagyon szép város, mindig meglepődöm rajta, ha emberek nem tudják, mennyire. Persze tisztességtelen előny, hogy gyermekkoromban rengeteget voltam itt a nagyszüleimnél (arra már nem emlékszem, amikor itt is laktunk, mire óvodás lettem, átköltöztünk Tatabányára), és vasárnap délutánonként a templom és a családi ebéd után gyakran átballagtunk a Várhoz, hogy fenn, a teraszon megigyunk egy üdítőt, mielőtt hazabuszozunk. Nyaranta egész napokat átpancsoltunk a Fényesen. és itt tanultam meg biciklizni egy tavaszi szünetben. Aztán nagyszüleim kénytelenek voltak elköltözni, és húsz-huszonöt évig én sem mentem vissza. Tavaly nyáron leruccantam egy délutánra, és azóta is vissza akarok menni legalább egy hétvégére... de most úgy gondolom, inkább többre is.
A robotpilóta gond nélkül elvitt a felismerhetetlenségig átépített régi házhoz: a kis, földszintes épületekre az utcában mindenhol ráhúztak még egy emeletet, kitoldották jobbra-balra, kert szinte már nem is maradt a legtöbbjük körül. Nem nagy kitérő errefelé menni a vasútállomásról az Öreg-tóhoz, a házak előtt mindenhol virág (ilyenkor, május végén pünkösdi rózsa és nőszirom) a koranyári délután álmosan hever az üres utcákon. Valami végtelen béke üli meg az egész várost: a tóparton és a várban visonganak a gyerekek, de senki sem kapkod, senki sem rohan.
A szállásra érve nagy a kísértés, hogy eldőljek aludni, de végül fél óra pakolgatás után rendbe szedem a terveimet, és nekivágok a városnézésnek. Veszek egy fagyit, elballagok a vízi vágóhíd felé, és ha már útba esik, lefényképezem azt a vízimalmot is, amiről csak egy napja tudom, hogy ott van. Rendes turista vagyok, alaposabban utánaolvastam a látnivalóknak a neten, nyomtattam térképet is, bár remélem, a Cseke-tavat anélkül is megtaláltam volna.
A Cseke-tó és az Angolpark egyáltalán semmiben nem hasonlít arra, amilyenre emlékszem a legutolsó látogatásom alapján, pedig húsz év alatt nem változhatott meg ennyire alapvetően. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, minden más viszonyítási pont a helyén volt abból a kirándulásból, azok is, amikről meg mertem volna esküdni, hogy csak álmodtam, és erre bumm, egy egész tó és egy egész tópart nem stimmel, nem úgy van, nem olyanok a színek, hol az a gyep, én nem ezeket a műromokat láttam.
Persze aztán beérem ezzel a változattal is, a műromoknál annyira Dragon Age: Origins utánérzésem van, hogy keresni kezdem a ködfalat, amin nyilvánvalóan átestem, illetve a lejáratot az ősi ööö... nem vagyok hajlandó leírni a magyar változatot. Dalish. Igenis Dalish kazamatákba. Kicsit aggódom, hogy nincs nálam elég gyógyital, továbbá erősen esteledik, és még vacsorázni is akarok, bele fog férni előtte egy ilyen hosszú pálya? Inkább visszabandukolok az Öreg-tóhoz, szerzek egy hipster sajtburgert, leülök vele a vízre eresztett kis fateraszra, és nézem a naplementét. Szép. Vadkacsák úszkálnak előttem, a vár sötét tömbje tükröződik a rezzenéstelen vízen, az ég lángol, a sajtburgerrel mindent összekenek. A felső teraszon három fiú ordítva szkájpol egyikük reménybeli barátnőjével, az Demjén Rózsi slágereket énekelget nekik a telefonjába, egy ponton inkább hagyom a naplementét, és elmenekülök. Átballagok a váron, kimegyek az egyik bástyára, és látom, hogy a várárkon túl kanyargó utcában nyitva van még a kisbolt. Elgondolkozom rajta, hogy veszek két sört, és elvonulok szobám csendes magányába, aztán a kispénzű bölcsészt legyőzi bennem a borsznob, és inkább a tóparti terasz és a cabernet sauvignon mellett döntök. Lassan besötétedik. Feltámad a szél. Felteszem a lábam a vaskorlátra, és hátradőlök a karosszéken. Élvezem a békét. Holnap még rengeteg mindent meg kell néznem, de mára már nincs más hátra, csak a pihenés.
