Kezdjük a végén. Lassan már éjjel egy volt, és a reptéri transzfer sofőrje úgy szólt a telefonba, mint aki csak félig ébredt fel, esetleg frissen tépett be. Nem nyugtatott meg a gondolat, hogy ő visz át Óbudára. Bekötni is csak kilométerekkel indulás után kötötte be magát, addig hallgattuk a kocsi ütemes pittyegését, és arra gondoltam, ez az a fajta ember, akire jobb nem rászólni, mert akkor még ideges is lesz, márpedig az ekkora sebességnél nem jó ötlet. Később átmentünk néhány piroson, párszor megfordultunk és előztünk záróvonalon, és úgy voltam vele, közel tizenhét órája utazom hazafelé, nem lehetne, hogy ne az utolsó néhány kilométeren haljak meg? Ettől eltekintve kedves volt, és legalább nagyon gyorsan hazaértem. A lift felé menet még gondoltam rá, hogy megnézem a postát, de a bolond néni a postaládák előtt állt, és motyogva válogatta épp egy kibelezett szemeteszsák tartalmát. Odafenn zuhany, pizsama, eszeveszett-fáradt-vagyok-de-még-kattog-az-agyam, mit-vegyek-fel-holnap, ellazulni kéne, nem beáju
miért ébredtem fel fél négykor?
Negyed ötkor?
Háromnegyed hatkor?
