hát ez van

Hetekig tartott, mire rájöttem, hogy az a rettenetesség, ami lehorzsolja a napjaimat, és utána kifordítja őket, mint egy átizzadt frottírzoknit, valójában egész klasszikus szorongás. Az alattomos testi tünetek (biztos sok volt a kávé, biztos valami roszat ettem) után már átléptem a bosszantó kis balesetek fázisába, a héten a vécéajtóval sikerült hosszabb sebet faragnom az ujjamra, remélem, a nagyobb figyelmetlenségek és balesetek szintjére nem jutok el, mert a fene sem akarja gipszben tölteni a karácsonyt, pláne kórházban. Sajnos megfigyelés és tapasztalat, hogy az ember ilyenkor elkezdi nagyon magára húzni a maradandó károkkal járó dolgokat, úgyhogy most mindent lassan csinálok, és nagyon figyelek.

Igyekszem aludni is: pontatlan, de azért nagyjából reális tippelésekkel írom, mennyit sikerül egy nap – fogalmazzunk úgy, hogy nem eleget. Januártól sokkal tudatosabban odafigyelek majd rá, hogy meglegyen a heti ötvenhat óra (igazából már most is igyekszem figyelni, de még nem sikerült kialakítanom a megfelelő stratégiát), mert egyelőre úgy tűnik, hetente majdnem egy napi alvást eldobok, az pedig erősen pazarló és egészségtelen.