Kamasz voltam, kockás inget hordtam, a fülem hegyéig ki volt borotválva a hajam, és számított még, hogy az ember a grunge melyik árnyalatát hallgatja. Tavasz volt, én a magam részéről életemben először (nagyjából) viszonzottan szerelmes, emlékeim szerint mindig sütött a nap, és még ebből az éktelenül komor zenei irányzatból is nehéz volt a depressziót kihallani, nem az erőt. Aztán Kurt Cobain kómába esett, majd szétlőtte a fejét, Layne Staley-ről tudni lehetett, hogy vécére sem engedik ki egyedül, nehogy felkösse magát a láncra, a Pearl Jam tagjai pedig annyira nem akartak becsavarodni, hogy ebbe csavarodtak be; a grunge magába roskadt, mi pedig elkezdtünk New Model Army-t hallgatni, mert az mégis jobban bejött, mint a Green Day. És különben is, akkor épp túlságosan öregek voltunk ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk elfogadni, még jöhetnek új divathullámok.
Később aztán rengeteg minden történt, és tulajdonképp már nagyon benne voltunk a nu metal fénykorában, amikor jött a Linkin Park, és pláne, amikor elkezdtem hallgatni. Velejéig borzalmas időszak volt, életemben másodszorra voltam viszonzottan (nagyjából) szerelmes, minden megszokott zene fájt, mert a kudarcaimra emlékeztetett, ez új volt, és csak azért fájt, mert ijesztően sok mindennel egyet tudtam benne érteni. Így utólag azért néha elgondolkozom azon, hogy mivel és mikor és miért tudtam azonosulni, és ezek nagyon nem jó dolgok. Azt hiszem, teljesen megértem, hogy valaki, aki ilyeneket írt, bármelyik pillanatban széttörhet, de azért na. Hát mégis, ennyire nem kellett volna.
Aztán persze további rengeteg minden történt, és nem követtem sem őket, sem a megszokott zenéket, mert minden mindig a kudarcaimra emlékeztetett, Verdi csak azért nem, mert egy átlagos opera szereplőgárdájához képest még én is tudom kezelni az élet kihívásait. Idővel lemondtam arról, hogy legyen definiálható zenei ízlésem, és a Linkin Park is csak akkor jött vissza, amikor február végén rettenetesen nagyot ugráltunk a nu metal buliban, és még az ő számaikat ismertem a legjobban. (Annak idején valamiért kaptam egy piros baseball sapkát, arra hivatkozva, hogy Fred Durst is olyat hord; az indoklás további részére nem emlékszem, de érdekelne, mert összesen két Limp Bizkit számot szeretek. Talán mintha zsarnoki főnök lettem volna a második fanzinunkban?)
És aztán Chris Cornell váratlanul felakasztotta magát, és ezt azóta sem igazán tudom hová tenni, időnként látom a családtagok és zenésztársak visszaemlékezéseit, időnként megnézek mindenféle zenéket, és aztán tegnap este, amikor kellemesen becsípve épp leülök a villamoson, és ránézek a telefonomra, két dolgot látok. Chris Cornell születésnapja lenne. És Chester Bennington felakasztotta magát.
Annyira végtelenül, nagyon, nagyon sajnálom.
És valahol annyira értem.
Nyugodjanak békében mind a ketten.
