Nem segít a világ dolgain, hogy délután hat és este nyolc között vagyok a legfáradtabb, utána átesek a holtponton, és nem tudok elaludni éjfél előtt. Nem segít, mert háromnegyed hétkor nyilván nem fogok lefeküdni, vagy ha igen, akkor felébredek két óra múlva. Gyalázatosan szét van esve a bioritmusom, sokkal lassabban állok át a korai fekvésre, mint ahogy a korai kelést rám kényszerítik a hétköznapok.
Az sem segít, hogy megint iszonyatosan be vagyok taknyosodva, úgy eszem a nyers gyömbért, mintha sárgarépa lenne (ha éreznék ízeket vagy bármit, nyilván nem lennék rá képes), de nem akarok már megint betegállományba menni. Nem mintha nem élvezném, de néha dolgozni sem ártana. Még mielőtt végképp elszokom tőle.
Jól van, már megint nyafogok, én is unom, ez van.
Az elmúlt hetekben megpróbáltam felvenni pár fonalat, amit kicsit elejtettem mostanában, és elmentem az expat írótársaságba, sőt, a nanowrimo záróbulira is. Egyik helyen sem éreztem, hogy ó, hát ide tartozom (pedig mindkét helyen volt már ilyen), de legalább azt sem, hogy ó, mikor léphetek már le (pedig mindkét helyen volt már ilyen), hanem kellemesen eltámasztgattam a fejemet, és röhögtem a többiekkel.
Talán egyszer még működőképes is leszek, nem adom fel teljesen a reményt.
