A hétvége amúgy kellemesen telt (az az elenyésző kis része, amit ébren töltöttem), például életemben először megnéztem a Gourmet fesztivált. Ár-érték arányban nem volt meggyőző, de tapasztalatnak mindenképp kellemes, és most már azt is tudom, hogy az eper igenis értelmezhető (sőt, finom!!!) pizzafeltét. Ráadásul a megkóstolt halleveshez kaptam igazi lekoccolt zománcbögrét (igazából csak azért volt a leves is, mert nekem az a bögre kellett) (régi és romantikus vonzalom fűz a zománcbögrékhez, végtelen sátorozós ifjúságom fő kellékeihez, és nem emlékszem már rá, a régi útitársak hol lehetnek), az olivás mangalicakolbász mindent tudott, amit ebben a kategóriában tudni kell, és még haza is értem az esti vihar előtt.
A borecetes üdítőről viszont nem vagyok meggyőződve, kellemesen savanykás volt, de éktelenül büdös.
Vasárnap kávéztunk és írtunk, hosszú idő óta először én is értékelhető betűszámot hoztam, azért nincsenek illúzióim afelől, hogy ez a fellendülés sokáig tartana. Túlságosan is fáradt vagyok én ahhoz fejben.
Az alvásigényem alapján nem csak fejben.
Az elhagyatott fészek körül azóta sem láttuk a szülőket, szegény varjak, olyan lelkesek voltak, én pedig itt a civilizált városi létemben teljesen elszoktam ám attól, hogy az élet valójában ilyen. Jön másfél hét havaseső április közepén, és oda minden. Örülnöm kéne, hogy a mi világunk már nem dől össze ilyen könnyedén*, de most inkább csak szomorú vagyok.
Nagy, vaníliás-epres süteményre vágyom. Úgyis szezonja van.
*tudom, összedőlőben van, kevésbé könnyedén, ellenben sokkal alaposabban.
