Az utolsó próbavizsgát mondjuk másfeles betűmérettel sikerült kinyomtatnom, és a végére kis híján kifolyt a szemem, szóval erős fejfájással és korgó gyomorral indultam neki a kedd estének. Menet közben szereztem egy szelet olcsó, de pocsék pizzát, majdnem visszamentem még egyért, de végül csak megérkeztem a célállomásra. A. kivételesen nem piszkált, hogy miért nem sütöttem muffint (mégis van benne életösztön???), kiöntöttem a boromat (....! Az a drága jó cabernet sauvignon...!), vicces feladatokat csináltunk és történeteket meséltünk, könyvekről beszélgettünk és filmekről, és valahogy megint nagyon hamar eltelt az idő. Amikor félálomban letámolyogtam az éjszaki buszról, arra gondoltam, az én koromban ezt már igazán nem kéne (rendszeresen), de tulajdonképp jól éreztem magam, szóval lehet, hogy mégis igen.
Szerdán aztán közösen tanultunk. Kinn tombolt a vihar, benn tomboltunk mi, hogy ez a kérdés rossz, ez a válasz hülyeség; ha nem lett volna közben az a pizza és utána egy-egy pohár rozé levezetőnek, még elnyűttebbek lettünk volna a végére. Oké, ez nem túl drámai, de az igazság szerint túl fáradtak voltunk már az igazi drámához.
És a bő nyolc óra alvás sem javított a helyzeten.
A törülközőt valamikor csütörtök délelőtt dobtam be, szerintem a kettősfront tehet róla, de egészen biztos vagyok benne, hogy az agyam soha többé nem fogja tudni értelmezni a test comparator kifejezést (eddig sem tudta, és ez többnyire nem aggasztott). A tegnapi kérdésáradat végén vannak még hibák, amiket át kéne néznem, és el kéne mennem emberekkel borozni, és be kéne pakolnom a hétvégére, és rá kéne jönnöm, melyik táskába, és egyáltalán mit, és nem kéne a töltőn felejtenem a telefonomat, és el kéne mennem virágot locsolni, és ebédet is kéne vennem, és nem kéne megbuknom a vizsgán, és nem kéne lekésnem a vonatot, és akkor azt hiszem, utána már rendben is leszek.
Az elolvasandó könyvet már tegnap letöltöttem, a helyszínen pedig lesz pálinka (és vaddisznópörkölt és juhtúrós sztrapacska), szóval utána már tényleg rendben leszek.
