A hét amúgy remek volt, a negyven fokot leszámítva (bár nagyon nehéz leszámítani, a negyven fok mindent átitat és undorító és förtelmes), voltam meglepetés születésnapi vacsorán, egyszerűen az a kreatívan író expatok lenyűgözőek, az egyikük megemlítette, hogy születésnapja lesz, erre a másik nem csak megszervezte a vacsorát, de meg is főzte, mert tudta, hogy az ünnepelt ritkán kap igazi házi kosztot. (Igazi házi chicken fajitát három féle salsa szósszal még én sem nagyon kaptam, de nagyon rendben volt). Jó, hát A.-t rendszeresen sípcsonton kellett rúgnom, amikor evés közben bökdösött. Tisztára mint az óvodában. Pedig A. tudhatná jobban: elég jól ismerhet minket, vagy legalábbis a gondolkozásunkat, mert csúnyán és toronymagasan megvert minket Dixitben.
Orsie-tól én is kaptam még születésnapi ajándékot (igazi nyaralásos szuvenír), szóval nekem is jó, nem csak B.-nek. Később erre ittunk is, a hőség miatt viszont enni nem ettünk, rég csíptem be ennyire fél üveg bortól. Voltam kolléga búcsúbuliján is, olyan emberekkel is beszéltem, akikkel még soha, és viszonylag későn következett be az a pont, amikor egyértelműen én voltam a legöregebb az asztalnál. Beszélgettem a tényleg fiatal kollégával is****, és megtudtam, hogy a munka közben gazdát cserélt pelenkát mindenképp meg fogja tartani az új tulajdonosa*****, csodálatosan őrült emberekkel dolgozom.
A munkahetet zárni is születésnappal zártam, feledhetetlen élmény volt a kemencehőségben végiggyalogolni Wekerlén, aztán pedig az utolsó metróhoz vissza. Mire hazaértem, minden tagom sajgott a fáradtságtól, de olyan meleg volt, hogy nem tudtam aludni. Egy idő után bevittem egy üveg jéghideg vizet az ágyba, félóránként felébredtem, meglocsoltam egy kendőt (és ha nem csak a kendő ázott át, az sem zavart), és a vizes rongyot ölelgetve próbáltam legalább pár órát pihenni.
Kicsit aggaszt, hogy ez már feltehetően az emberiség kihalásáig egyre rosszabb lesz, kivéve, ha villámgyorsan sikerül valami akkora tudományos áttörést hoznunk, amiről egyelőre még pletykálni sem mer senki; de hát a globális kilátástalanságnak ezt a szintjét már viszonylag könnyedén megléptem tavasszal, amikor az Aleppó ostromáról érkező híreket sikerült azzal nyugtáznom, hogy nem baj, már nem lesz sokáig ilyen. Egybefüggő emberiség, úgy értem. Városok és a csecsemőket falhoz csapkodó főemlős-agresszió. Mondjuk azt nem bánnám, ha sikerülne az önpusztítást úgy levezényelnünk, hogy némi cuki állatvilág azért maradjon.
Addig viszont még tervezek többször is vidáman borozgatni vicces emberekkel, szóval nem kell aggódni, a körülöttem zajló apokalipszis nem rontja el teljesen a kedvemet.
*és akkor kiderül, hogy oltásellenesek. És én sok hülyeséget meg tudok ám bocsátani**, mert a hülyeségek nagy része csak az egyén életét vágja tönkre, de az oltásellenességet nem. Az az tudományellenesség legkártékonyabb fajtája, és el sem tudom képzelni, hogy lehet valaki annyira öntelt és vak, hogy ne fogja fel, mit támad.
** személy szerint elmondhatatlan áhítattal imádom a tudományt, de valahol el tudom fogadni, ha valakit olyan traumák értek tanulmányai során, hogy csak úgy tudja feldolgozni a matek bukás-pótvizsga csomag emlékét, ha onnantól a kétszer kettőről is lemond mindörökre. Egy izmosabb „a Föld márpedig lapos” videó láttán csak irtózatosan szomorú leszek, hogy valaki ennyire irtózik a tudástól, de az oltás az más. Az oltás az maga a csoda; az az összes XIX. századi és kora XX. századi regény és novella, amivel felnőttem, a Kincskereső kisködmöntől kezdve, amit nyilván nem az alsósoknak kéne olvasni***, hanem az ostoba szüleiknek, hogy ez volt az oltások előtt, te nyomorult, diftéria, és szerencsére az oltóanyag benne van a kölköd diperte oltásában, azért nem tudod, milyen az, amikor az egyik gyerek ellopja a másik játékát, és belehal, mert lenyalja róla a kórokozót.
***igazából nem tudom, én Móra és Gárdonyi meséken nőttem fel, és bár néha sírtam rajtuk, összességében szerettem őket. És egy dolgot megtanultam: az intézményesített szegénység elfogadhatatan és a társadalom szégyene. Iszonyú, hogy az ország nagy részében semmivel sem jobb a helyzet most, mint bő száz éve, amikor Móra Ferenc volt vidéki tanító, és a hétéves fiúcska kilopta az iskolatejet a húgának.
****az egy aranyos történet, és vitathatatlan, hogy tényleg fiatal, úgy önmagában is, hát még hozzánk képest.
*****most mit mondjak? Valaki egy ponton bepelenkázott egy teszttelefont. Délelőtt tizenegykor, józanul.
