Az óváros felé mentem, ha már számomra az Tata "új" része, az a környék, ahová nem fűznek gyerekkori emlékek. Rövid téblábolás után sikerült megtalálnom a református templomot, aztán a Kálvária-dombot is, természetesen pont nem arról, amerről fel lehetett menni rá. Kerültem egyet a bodzásban, találtam egy zsidó temetőt, holott azt nem is kerestem, és ismét szembesültem vele, hogy napszemüvegben nem látok. Konkrétan cseresznyefának néztem egy zöld-piros levelű díszcserjét, és egyfolytában neki akartam menni mindennek. Minden napszemüvegben ez van. Felteszem, és azonnal elvesztem azt a kevés kis térlátásomat, ami van, ráadásul a dolgok körvonalai is elég határozatlanok lesznek. De napszemüveg nélkül meg kiégette a nap a szemem, szörnyű, szörnyű, nyár és meleg és a többi. Feljutottam valahogy a Kálvária-domb tetejére, szanaszét vertem a térdemet egy kőfalon, megnéztem kívülről az egykori söréttoronyból kialakított kilátót, időben emlékeztettem magam, hogy klausztrofóbiám van és tériszonyom, fényképeztem az orgonabokrokba organikusan beépült padokat. Visszaértem az Öreg-tó partjára.
Ott leültem, hogy én most rajzolok, hát ezt még gyakorolnom kell. Nem lett annyira szánalmas, mint amikor két nappal később a Parlamentet próbáltam megörökíteni, de azért ez még messze van az igazitól, vagy bármitől... Viszont legalább tényleg motivál, ha képeslap méretű és állagú papíron garázdálkodom, mindenkinek bele kell törődnie, hogy egy ideig nagyon béna lapokat kapnak tőlem - aztán vagy megtanulok rajzolni, vagy feladom a próbálkozást.
A tópartról beballagtam a várba, rendesen körbefényképeztem, és bementem a múzeumba is. Az élmény már ott helyben teljesen összemosódott az egri kirándulással, bár sokban különbözik a két vár: az egri például háromszor akkora és egy dombon van, a tatai pedig sokkal szebb, és a fülesbástyái is felismerhetőbbek. Miután a mézeskalács ütőfákat is megnéztem, kiültem a teraszra egy pohár fehérborral és hosszasan ejtőztem a ragyogó későtavaszi fényben. Ekkor már bőven elmúlt az ebédidő, de reménykedtem benne, hogy valahol találok rendes éttermet, és nem jégkrémmel kell majd csillapítanom az éhségemet - igazam is lett, végül tölcséres fagylaltot ebédeltem, mert mindenhol máshol őrületes tömeg volt.
Ezen a ponton már erősen benne jártunk a délutánban, és kezdett fájni a lábam is. Időszerűnek láttam, hogy meginduljak a Fényes felé. Gyermekkoromban pompás, hatalmas strandkomplexum volt a Fényes-források körül, a várostól talán tíz-húsz percnyi sétára, és vannak róla halvány emlékeim, hogy kirándultunk is arrafelé, sáros rétek derengenek és göcsörtös, öreg fák. És persze olvastam arról is, hogy nyitottak ott mostanában valami tanösvényt, gondoltam, azt mindenképp érdemes lesz megnéznem.
Nos.
A strand nem volt nyitva, bár már jócskán benne jártunk a májusban, de titokban azért remélem, hogy nem szűnt meg (megnyugodtam, júniusban kinyit), a tanösvényhez viszont így is könnyedén el lehetett találni. És hát szembesültem vele, hogy ez a tanösvény nem azért nem volt, mert a kommunizmusban nem volt szükség ilyen úri huncutságokra... és nem azért lett, mert végre el tudtak valahova gyömöszölni egy kisebb halom EU-s pénzt, és legeslegfőképp: a forrásokra nem azért nem emlékszem, mert olyan kicsi voltam, netán olyan ostoba... hanem mert nem voltak! Amíg én rendszeresen Tatára jártam, nem voltak!
És most visszatértek.
A források a hetvenes évek elején apadtak el a Tatabánya környéki szénbányászatnak köszönhetően, és idővel mindenki beletörődött, hogy ez már csak így marad. Aztán a rendszerváltás után bezártak a bányák, és elkezdett újra összegyűlni a víz, és a kétezres években újra feltörtek a források a Fényes körül (és sajnos a város újonnan beépített részein is). Alig tizenpár év alatt elkezdett helyreállni a láp. Lenyűgöző látni, ahogy bugyog fel a víz a fák között, vagy egészen türkizkéken gomolyog a kis tavacskában. Az egyik részen, ahol már az égerfák sem bírták a víz sodrását, és egymás után dőltek be a sekély, langyos vízbe, egy kócsag pár méterre tőlünk szállt le vadászni. Mindenhol virított a vízililiom és a nőszirom. Varázslatos volt az egész: egészen biztos vagyok benne, hogy vissza akarok menni egyszer télen is, akkor még izgalmasabb lehet, mert a források sosem fagynak be és rengeteg állat húzódik oda a hidegben.
Ezek után már csak ki kellett vánszorognom az állomásra, útközben találtam egy éttermet, de be volt zárva, éhes voltam, minden lépés fájt. A vonat tömött volt és büdös (tündériek ezek az új Flirt-ök, de néha ki kéne takarítani a vécéjüket), ha nem lett volna olvasnivalóm, szerintem hazáig vinnyogok. Így hazáig olvastam, a főhős végre meghódította szíve szerelmét, szíve szerelme meghódította a Perzsa Birodalmat, de történelmi ismereteim azóta sem hagynak nyugodni, szomorú vége lesz ennek a történetnek.
A kirándulásnak ellenben jó vége lett, alig csíptek össze a szúnyogok, nem égtem le, és még a cipőm sem törte fel a lábamat - jól van, tudom, alacsonyra tettem ezt a happy end lécet, de legalább még vasárnap este és négykézlán is sikerült átmásznom fölötte.
