Hétfő reggel óta szédülök, kedd óta tart a háromnapos kötelező tanfolyam, ideális kombináció. Mondjuk kapunk reggelit, ebédet, kávét és jégkrémet, szóval igazán nem panaszkodom, csak mennyivel jobb lenne, ha közben nem akarnék nekifejelni minden ajtófélfának és szimpatikus falfelületnek (illetve ha nem lenne az az érzésem, hogy én ezen a vizsgán nagyon meg fogok bukni).
Megvolt az éves céges hétvége, nagyon kellemesre sikerült. Azt előre tudtuk, hogy olyan kirobbanóan és meglepően és döbbenetesen, már-már tűzijátékszerűen kiváló nem lehet, mint a tavalyi, de ehhez az alaphoz képest kiemelkedően teljesített. Jó, hát a Minták néha elkaptak, és befordítottak mindenféle sötét sarkokba, de azért sokkal-sokkal civilizáltabban tudom már ezt is kezelni, mint régen. Oké, azon a részén van még mit csiszolnom, hogy ha nyűgös vagyok, borzalmasan fáradt, és irtózatosan részeg, akkor nem azzal fogok elkezdeni sírósan kiabálni, aki idegesít, hanem az első emberrel, aki hülye témát hoz fel (például nehéz lenne saját magammal kiabálnom. Továbbá idétlen. A múlt csütörtöki deployt pedig senki soha többé ne is említse előttem). Másnap reggel az első dolgom volt bocsánatot kérni, de azóta is borzalmasan érzem magam, különösen, mert szegény puszta jóindulatból hozta fel az egészet, én meg leordítottam. Jaj.
Na, de igazából tényleg jó volt az egész. Ittunk és táncoltunk és fürödtünk és a jacuzziból néztük, ahogy odakinn leszakad az ég; az élménybirtokon ismét megcsodálhattuk Pedrót, a lámát, és idén többet lógtunk Orsie-ékkal is, és szépek voltak a fények és a színek, és finom volt a kaja, és megbeszéltük, hogy milyen lehet a magyaros gumimaci-pörkölt (piros-fehér-zöld, paprikás-tejfölös-spenótos, vagy csak simán málnás-kivis, nagyon ragacsos) és utána megint táncoltunk hajnalig. És úsztunk a kinti medencében és napoztunk, és hazafelé kipróbáltam a kókuszos Magnumot, és nagyon finom. Rettentően szeretem ezeket az embereket, komolyan, hát annyira kedvesek és lelkesek és vidámak, hogy az hihetetlen.
