most már
Egy végighányt karácsony éjjel és egy szállítás közben, táskában félig szétzúzódott netbook képernyő után most már azt mondom, hogy ez kezd nevetséges lenni. (De tényleg. ez most már a szívem csücske meg a munkaeszközöm, ezt rohadékság tönkretenni, kedves Sors.)
hát még mindig nem kapott el a karácsonyi hangulat
Igazából vannak jó dolgok is, de közben annyira folyamatosan jön a rettenet, a kudarc és a rossz hírek, hogy összességében elfojtja még a jó pillanatokat is, mint pl. a Noizzal és a saját ex-Fonológusunkkal megejtett pizzázás, vagy a szilvásgombócozás Fleóéknál, vagy a sörözés a magyar fantasy írók legújabb generációjával (néha megpróbálta megenni a széket, de hathónapos korban ez még elfogadható), és utána a hajnalig mozizás-beszélgetés. (Csak aztán jön a következő nap, a következő eltakarítandó, és nincs erőm és nincs eszem és néha nem is emlékszem rá, hogy valaha lett volna.)
ez egy ilyen
Csütörtökre már jobban voltam, mondjuk ez abban nyilvánult meg, hogy az egész estét végigbőgtem egy üveg bor és egy zacskó gumimaci társaságában, hát pompás. De legalább nem írtam verset, és csak pár újabb lehangoló igazságra jöttem rá saját magammal kapcsolatban (például, hogy hasonlíthatok annyiban Írországra, hogy a romantikus énem nekem is „with O’Leary in the grave”, bár ha őszinte akarnék lenni, nekem Leary-k kapcsán a Denis volt a mintaképem, az pedig nem egy romantikus darab. Illetve nem szeretnék majd idővel elképedt gyászomban eljutni oda, hogy „a terrible beauty is born”) (bár ha a Nem még egyszer ellövi a „romantic Ireland’s dead and gone”-et, esküszöm, megírom neki KÜLÖN E-MAILBEN, hogy most akkor komolyan szeretne egy kisebb polgárháborút Dublin szép városában, hogy tovább lépjen a yeats-i gondolat? Mert az ilyesmit csak az akarja, aki még tévében sem látott hasonlót, szóval kivételesen jobban állna neki, ha nem beszélne. Hülyeséget.)
A gumimacikat amúgy a TGIO-ra vettem, mert valamiért a magyar wrimók főleg Haribo! csatakiáltással szokták üdvözölni egymást, de aztán a többi résztvevő isteni házi almáspitét és brownie-t hozott, úgyhogy a gumumacik és –békák és –kólák megmenekültek. A magyar wrimók egyébként tündérek mind egy szálig, egyszerűen fantasztikusan aranyosak és kedvesek, és a fő koordinátorunk csinált rengeteg kötött kis plot bunny-t is, és lehetett választani (bár végül tök kevesen mentünk el). Már tavaly is nagyon tetszett a társaság, bár akkor pont úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni egy rendezvényre sem (a TGIO időpontjában épp Mr. November kerekasztalkodott Hanna moderálásával), de idén bebizonyosodott, hogy tényleg nagyon szeretetreméltó, lelkes, és – tessék megkapaszkodni – tehetséges emberek.
Amúgy meg véghetetlen nekifancsalodás van, bár ha táblázatba kéne szednem, a dolgok nagyjából olyan baromi rondán néznének ki, hogy nem szedem táblázatba őket. Csak úgy felsorolom, mondjuk?
A gumimacikat amúgy a TGIO-ra vettem, mert valamiért a magyar wrimók főleg Haribo! csatakiáltással szokták üdvözölni egymást, de aztán a többi résztvevő isteni házi almáspitét és brownie-t hozott, úgyhogy a gumumacik és –békák és –kólák megmenekültek. A magyar wrimók egyébként tündérek mind egy szálig, egyszerűen fantasztikusan aranyosak és kedvesek, és a fő koordinátorunk csinált rengeteg kötött kis plot bunny-t is, és lehetett választani (bár végül tök kevesen mentünk el). Már tavaly is nagyon tetszett a társaság, bár akkor pont úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni egy rendezvényre sem (a TGIO időpontjában épp Mr. November kerekasztalkodott Hanna moderálásával), de idén bebizonyosodott, hogy tényleg nagyon szeretetreméltó, lelkes, és – tessék megkapaszkodni – tehetséges emberek.
Amúgy meg véghetetlen nekifancsalodás van, bár ha táblázatba kéne szednem, a dolgok nagyjából olyan baromi rondán néznének ki, hogy nem szedem táblázatba őket. Csak úgy felsorolom, mondjuk?
+
- vasárnapi gigaszendvics ebéd-uzsonna az ezer éve nem látott virtuális ikremmel (aki semmiben sem hasonlít rám, például fiú és nem is vagyunk egyidősek) (ez ilyen nagyon kétpetéjű ikerség)
- utána vacsora és scotch mindnyájunk Adminjával, akivel az álcázott karriertanácsadás részeként rájöttünk, hogy nem lesz belőlünk sem marine sniper, sem air force combat diver (ááááááá!!! azoknak épp csak krokodilokkal nem kell birkózniuk), de legfőképp minden fegyvernemben adu ász sapper nem; tegyük hozzá, hogy a Surviving the Cut az a fajta sorozat, ami tényleg érdekel. Ezek szerint mégsem a történek kötnek le
- plot bunny!!! Még szép, hogy nem a történetek kötnek le, hanem a NYULAK
- szerdán megérkezett a legjobbcsizmám tökéletes mása, és most van új legjobbcsizmám, és fekete, és meleg, és kényelmes, és szép, és és és LEGJOBB
-
- egyszer csak azt vettem észre, hogy a kedvenc farmerem bő 10 centin megszűnt (elkopott, elszakadt, javíthatatlan)
- meghalt a telefonom, és magával rántotta a 2007 óta elmentett számokat (amiket a beállítás szerint SIM kártyára is mentenie kellett volna, de ugyan már, az csak egy beállítás, miért is működött volna) (egyelőre csak tippelni tudom, hogy kitől kell újra elkérni a számát, és ki az, akinél ki lehet várni, hogy felhívjon)
- szerintem a lottóötösre nagyobb esélyem van, mint egyes kiadókon bevasalni a munkámért járó pénzt, és ettől a munkaképtelenségig ki vagyok akadva
- az agyrázkódáson kívül pokoli rekeszizomlázat is kaptam a köhögéstől
Tim Powers – Ismeretlen vizeken
Bár jogilag és minden egyéb szempontból is az Ismeretlen vizeken alapján forgatták a Karib-tenger kalózai negyedik részét, a könyv és a film története körülbelül csak annyiban egyezik, hogy mind a kettőben szerepel a veszedelmes varázserővel bíró, rettegett kalózvezér, Feketeszakáll, és az Ifjúság Forrása.
Cikk az SFmag.hu-n.
vasárnapi töredékféleség
A hét második fele aztán olyan szempontból is sűrű volt, hogy hirtelen csupa fontos és halaszthatatlan találkoznivalóm akadt. Rendben, a többség nem volt olyan hirtelen, hanem már hónapok óta tudtam, hogy most lesz; aztán hetek óta, hogy ugyanakkor valahol máshol is kéne lennem, de azért volt olyan is, hogy „másfél óra múlva ér be a vonatom”, de az ember nyula a családjának azért nem mond nemet, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a dolog folyománya igazi házi szederlekvár, diós kenyér, császármorzsa és sütőtök lesz (amit utána mindenféle kocsmákba cipelhettem, mert ez már csak ilyen). Megvolt a rendes év végi hastáncfellépés is, mármint én az ilyet csak nézem, mert bár nagyon szép és láthatóan jó is ilyesmit csinálni, a tapasztalat azt mutatja, hogy nem nekem való. Annak idején egy hónapig jártam hastáncolni a nővéremmel, és bármennyire tetszett, mindig hiányérzetem volt – idővel rájöttem, hogy azért, mert soha egy pillanatig nem kellett közben embereket agyonverni a saját álkapcsukkal, és úgy tűnik, nekem igazából erre lenne igényem. A táncbemutatóról egyenesen a születésnapozással egybekötött belterj-találkozóra siettem, ahol iszonyatos mennyiségű hülyeséget beszéltem, ami csak azért nem aggaszt, mert szerintem mindenki már rég ezt várja tőlem (de idegesíteni idegesít; de hát ez van, olyan sok embert találok idegesítőnek, hogy az lenne a meglepő, ha én magam nem tartoznék közéjük).
a leprechaun álma
Ó, és azt nem is írtam, hogy láttam ma szivárványt, és azt is láttam, hol ért véget, de szerintem a lakók baromira nem örülnének neki, ha ásni kezdenék a tetőn.
nos
Szóval utána elballagtam a rendőrségre, persze mikor kezd el szakadni az eső? Viszonylag hamar és fájdalommentesen végeztünk, a nyomozó nagyon korrekt volt, nem kezdte el azt fejtegetni, hogy biztos én nem voltam elég óvatos (azért vannak rá tippeim, hogy lesz, aki majd az orrom alá dörgöli, pedig elég óvatos voltam, higgyétek el), halál nyugodtan, udvariasan felvette a jegyzőkönyvet, azt tanácsolta, hogy még 1-2 hétig ne igényeljek új iratokat, mert általában eldobják valahol az ilyen egyértelmű bizonyítékokat, és a jóindulatú emberek ilyenkor visszaküldik. Úgy legyen. (Bár ha nem úgy lesz, akkor legalább megszabadultam egy nagyon béna igazolványképtől.) Aztán hazaballagtam, főztem vacsorát, megittam mellé két pohár bort, lefeküdtem aludni, nem sikerült, felkeltem, megittam majdnem az egész üveg bort, megírtam egy 7500 leütéses levelet, az aktuális SFmag-cirkusz kapcsán, amiről előe tudtam, hogy nem akarom elküldeni, csak legalább rendezi a gondolatokat a fejemben, és akkor már el tudtam aludni.
Délelőtt a fejemben felgyűlt takonynak hála nem jutottam túl a stabil oldalfekvésben szörcsögésen, és álmomban nem létező, hegyvidéki fesztiválokon ücsörögtünk olyan emberekkel, akikkel manapság beszélni sem szoktam, nem ücsörögni. Sick of It All - Nouvelle Vague közös koncert volt, én már tudom, az milyen lenne, és amúgy megvalósításra javaslom. Aztán nekiindultam a világnak, viszonylag hamar rájöttem, hogy a 240 megmaradt kis forintom nagyon aranyos, de a metró szakaszjegy 260 forintba kerül, úgyhogy az Árpád-hídnál még kéregettem egyet (mondjuk az első nő, akit megszólítottam, azonnal adott, nagyon rendes volt és aranyos), majd önzetlen baráti segítséggel túllendültem a teljes pénztelenség állapotán.
Egyébként a barátaim igazán lenyűgözőek, tényleg, megható, hogy hányan hívtak és írtak, szóval azért az egésznek van pozitív része is: újfent rácsodálkozhattam, hogy mennyire fantasztikus barátaim vannak. (Mert azért ez nem újdonság, és nem szoktam elfelejteni sem.) (Zavartan és hálásan motyog.)
Délelőtt a fejemben felgyűlt takonynak hála nem jutottam túl a stabil oldalfekvésben szörcsögésen, és álmomban nem létező, hegyvidéki fesztiválokon ücsörögtünk olyan emberekkel, akikkel manapság beszélni sem szoktam, nem ücsörögni. Sick of It All - Nouvelle Vague közös koncert volt, én már tudom, az milyen lenne, és amúgy megvalósításra javaslom. Aztán nekiindultam a világnak, viszonylag hamar rájöttem, hogy a 240 megmaradt kis forintom nagyon aranyos, de a metró szakaszjegy 260 forintba kerül, úgyhogy az Árpád-hídnál még kéregettem egyet (mondjuk az első nő, akit megszólítottam, azonnal adott, nagyon rendes volt és aranyos), majd önzetlen baráti segítséggel túllendültem a teljes pénztelenség állapotán.
Egyébként a barátaim igazán lenyűgözőek, tényleg, megható, hogy hányan hívtak és írtak, szóval azért az egésznek van pozitív része is: újfent rácsodálkozhattam, hogy mennyire fantasztikus barátaim vannak. (Mert azért ez nem újdonság, és nem szoktam elfelejteni sem.) (Zavartan és hálásan motyog.)
programváltozás
Ehelyett inkább még távozás előtt észrevettem, hogy kilopták a p.nztárcámat a táskámból, a kezem mellől, iratokkal, készpénzzel, bankkártyával, mindennel.
Fáintos heteknek nézek elébe.
Fáintos heteknek nézek elébe.
B1vitaminhiány-bogyó
Valamikor hajnalban egy szóviccre riadtam fel, ennyit arról, hogy előző este Fleó azzal viccelt, hogy egy sörözésre szívesen kipróbálná Srakker agyát, nekem vannak rémálmaim tőle, hát pompás.
Aztán rosszul lettem a torokfájás elleni cukorkámtól, ezek szerint lejárt a szavatossága, ezek szerint volt neki. Kicsit ijesztő dolog bíborszín epét hányni, de aztán eszembe jutott, hogy a nyelvemet is mindig csodás pinkre festi, és ha épp a halálomon lennék, az alighanem azért jobban fájna. Viszont ha ezt hamar ki is hevertem, a torokfájásnak megfelelő, általános döglöttség ül rajtam, csodálatos a mai nap, tényleg, szerintem elballagok, veszek friss torokfájás ellenit és friss aszpirint, és jó hamar bedőlök az ágyba, vagy reggel hatig orosz népmeséket olvasok mezítláb a könyhakövön, könyökömnél egy üvegfestékes pohárral, lassan már én sem tudom, hogy mennek ezek.
Aztán rosszul lettem a torokfájás elleni cukorkámtól, ezek szerint lejárt a szavatossága, ezek szerint volt neki. Kicsit ijesztő dolog bíborszín epét hányni, de aztán eszembe jutott, hogy a nyelvemet is mindig csodás pinkre festi, és ha épp a halálomon lennék, az alighanem azért jobban fájna. Viszont ha ezt hamar ki is hevertem, a torokfájásnak megfelelő, általános döglöttség ül rajtam, csodálatos a mai nap, tényleg, szerintem elballagok, veszek friss torokfájás ellenit és friss aszpirint, és jó hamar bedőlök az ágyba, vagy reggel hatig orosz népmeséket olvasok mezítláb a könyhakövön, könyökömnél egy üvegfestékes pohárral, lassan már én sem tudom, hogy mennek ezek.
Order of the Stick
Az Order of the Stick 2004-ben indult, és bár állítólag Rich Burlew csak a tizenharmadik résznél jött rá, hogy akár sztorit is rakhatna mögé, részint épp az egész világot (valamint bő ezer oldalt, és jó néhány évet) átívelő történet miatt lett az egyik legjobb webcomic.
Cikk az SFmag.hu-n.
az üvegfestékek királynője
Szóval ébren olyanok történnek velem, mint hogy elmegyek vásárolni, és fél órát állok a LEGO társasjátékok előtt, és majdnem veszek egy huszadik körömlakkot annyi pénzért, amennyit bezzeg a kávéért sokalltam. Valamint arra gondolok, hogy én egy szülőt sem értek, aki óvodáskorú gyermekeivel intézi a hétvégi bevásárlást, és még nem ölte meg a teljes készletet.
Csütörtökön szokás szerint fröccsöztünk, és hajnalig beszélgettünk a magyar népmesei fantasztikumokról és egyéb dolgokról, és másnap reggelre az egyik kezem tele lett apró kis vágásokkal vagy karmolásokkal, és nem tudom, hogy mitől (ha valaki netán emlékszik rá, hogy zsilettpengék alatt próbáltam átlökdösni a mellettem ülőnek egy levelet, szóljon, mert egyelőre csak arra tudok gondolni, hogy Freddy Krueger álmomban gyengéden megpaskolgatta a kezemet).
Pénteken délután Fleó egyszer csak rám telefonált, hogy nincs-e kedvem náluk vacsorázni – ha már úgyis a munkahelyéhez közel lakom, felvesz, és kivisz. Rövid gondolkozás után (hol vagyok? Milyen nap van? Mennyi idő alatt tudok hajat mosni?) rábólintottam, aztán rájöttem, hogy a telefonban ez nem látszik, szóval hangot is adtam a lelkesedésemnek. Úgyhogy megismerkedtem Fleó lányával, Virgonccal (és tényleg virgonc!) és dobozt festettünk és krumplikrémlevest ettünk és beszélgettünk és nevettünk, és Virgonccal teljes lelki rokonságot éreztem, amikor kiderült, hogy neki is az ágy belső sarkában alszik egy halom plüssállata, csak neki egy párna alatt, nekem meg egy párna fölött tették akkoriban. És ruhát és üvegfestéket örököltem, szóval igazán, és aztán hazafelé a buszmegállóban egy héthetes (sejtéseim szerint bull terrier) kölyökkel is megismerkedhettem, mondjuk a Misztik inkább vicces név egy (bárm)ilyen kutyának , mint sejtelmes, de attól még édes volt.
És olyan lelkes vagyok a zsákmányommal, hogy hűha, idén karácsonyra a család megint pálinkát kap, mert azért annyit nem vétett ellenem a világ, hogy már megint saját kezűleg festett üvegholmikkal terrorizáljam őket. (Bár kiderült, hogy milyen jó, hogy nem dobtam ki az összes üres borosüveget, hah, lehet rájuk festeni!) (Teli borosüvegnél nem olyan jó ötlet, mert ezt a fajta festéket ki kell égetni, és nem biztos, hogy a Bock Portugieser például nagyon kedveli, ha beteszem húsz percre kétszáz fokra. Bár merészen átértelmezné az elavult és kispolgári „forralt bor” koncepciót.)
Kölcsönbe elragadtam egy kötet Bazsov mesét is, Lidérc anyó kútja, lassan huszonhét éve már (OMFG!), hogy annak idején a napköziben olvastam a Rézhegyek Királynőjéről, és ennyi idő után már csak arra emlékeztem, hogy nagyon különös és nagyon hideg mesék, és nincs ám mindig jó végük. Közben végig a huzavoni kovácsokon gondolkoztam, akikkel ugye megtorpantam rendesen – a történetek már rég megvannak, csak a szavakat nem találom hozzájuk – bár az ő meséik nem olyan különösek és egyáltalán nem hidegek, elvégre nem a cári Oroszországban nőttem fel, hogy a „minden jó, ha vége jó” azt jelentse, hogy hősünk elszökött az intéző elől, és a menyasszonyával együtt örökre nyoma veszett. Bár izé, Szikla kovács élete sem csak móka és kacagás, és Ezüst kovácstörténete pedig kifejezetten szomorú. Mármint szerintem.
Csütörtökön szokás szerint fröccsöztünk, és hajnalig beszélgettünk a magyar népmesei fantasztikumokról és egyéb dolgokról, és másnap reggelre az egyik kezem tele lett apró kis vágásokkal vagy karmolásokkal, és nem tudom, hogy mitől (ha valaki netán emlékszik rá, hogy zsilettpengék alatt próbáltam átlökdösni a mellettem ülőnek egy levelet, szóljon, mert egyelőre csak arra tudok gondolni, hogy Freddy Krueger álmomban gyengéden megpaskolgatta a kezemet).
Pénteken délután Fleó egyszer csak rám telefonált, hogy nincs-e kedvem náluk vacsorázni – ha már úgyis a munkahelyéhez közel lakom, felvesz, és kivisz. Rövid gondolkozás után (hol vagyok? Milyen nap van? Mennyi idő alatt tudok hajat mosni?) rábólintottam, aztán rájöttem, hogy a telefonban ez nem látszik, szóval hangot is adtam a lelkesedésemnek. Úgyhogy megismerkedtem Fleó lányával, Virgonccal (és tényleg virgonc!) és dobozt festettünk és krumplikrémlevest ettünk és beszélgettünk és nevettünk, és Virgonccal teljes lelki rokonságot éreztem, amikor kiderült, hogy neki is az ágy belső sarkában alszik egy halom plüssállata, csak neki egy párna alatt, nekem meg egy párna fölött tették akkoriban. És ruhát és üvegfestéket örököltem, szóval igazán, és aztán hazafelé a buszmegállóban egy héthetes (sejtéseim szerint bull terrier) kölyökkel is megismerkedhettem, mondjuk a Misztik inkább vicces név egy (bárm)ilyen kutyának , mint sejtelmes, de attól még édes volt. És olyan lelkes vagyok a zsákmányommal, hogy hűha, idén karácsonyra a család megint pálinkát kap, mert azért annyit nem vétett ellenem a világ, hogy már megint saját kezűleg festett üvegholmikkal terrorizáljam őket. (Bár kiderült, hogy milyen jó, hogy nem dobtam ki az összes üres borosüveget, hah, lehet rájuk festeni!) (Teli borosüvegnél nem olyan jó ötlet, mert ezt a fajta festéket ki kell égetni, és nem biztos, hogy a Bock Portugieser például nagyon kedveli, ha beteszem húsz percre kétszáz fokra. Bár merészen átértelmezné az elavult és kispolgári „forralt bor” koncepciót.)
Kölcsönbe elragadtam egy kötet Bazsov mesét is, Lidérc anyó kútja, lassan huszonhét éve már (OMFG!), hogy annak idején a napköziben olvastam a Rézhegyek Királynőjéről, és ennyi idő után már csak arra emlékeztem, hogy nagyon különös és nagyon hideg mesék, és nincs ám mindig jó végük. Közben végig a huzavoni kovácsokon gondolkoztam, akikkel ugye megtorpantam rendesen – a történetek már rég megvannak, csak a szavakat nem találom hozzájuk – bár az ő meséik nem olyan különösek és egyáltalán nem hidegek, elvégre nem a cári Oroszországban nőttem fel, hogy a „minden jó, ha vége jó” azt jelentse, hogy hősünk elszökött az intéző elől, és a menyasszonyával együtt örökre nyoma veszett. Bár izé, Szikla kovács élete sem csak móka és kacagás, és Ezüst kovácstörténete pedig kifejezetten szomorú. Mármint szerintem.
vatta van a fejemben meg kinn az épületek között is
Itt ülök a mozi előtt és lopom a wifijüket, és ahhoz is túl lusta vagyok, hogy ne a tőlük csaklizott interneten nézzem meg a mai műsort, hanem felálljak és tegyek két lépést. Mondjuk semmi olyat nem játszanak, amit akár véletlenül meg akarnék nézni, szóval nem hálálom meg, hogy itt osztanak nekem ingyen wifit és bambulhatok a kivetítőn az előzetesekre, pedig most tényleg úgy megnéznék valami pozőrt és látványosat, kivételesen még történetet sem akarok alá (választhatnék a Hupikék törpikék és Karácsony Artúr között).
De legalább álmomban megmentettem a világot a jövőből érkező, gonosz emberiségtől (azóta sem tudom eldönteni, hogy a jelenben tötymörgő, balfasz emberiség egyáltalán megérdemelte-e, vagy sem; azt hiszem, puszta önzésből tettem, vagy mert nem volt időm átgondolni a helyzetet), valamint részt vehettem egy éjféli hajókiránduláson Budapest rejtett vízi alagútjain (higgyétek el nekem, óriási nagy kár, hogy a Várhegy alatt nincs titkos vízi labirintus, óriási nagy kár) (és azok a vicces könyvesboltok is létezhetnének).
Majd egyszer írok azokról a dolgokról is, amik ébren történnek velem, de ahhoz fel kéne ébredni rendesen, és ez ma például még nem sikerült két kávé után sem.
De legalább álmomban megmentettem a világot a jövőből érkező, gonosz emberiségtől (azóta sem tudom eldönteni, hogy a jelenben tötymörgő, balfasz emberiség egyáltalán megérdemelte-e, vagy sem; azt hiszem, puszta önzésből tettem, vagy mert nem volt időm átgondolni a helyzetet), valamint részt vehettem egy éjféli hajókiránduláson Budapest rejtett vízi alagútjain (higgyétek el nekem, óriási nagy kár, hogy a Várhegy alatt nincs titkos vízi labirintus, óriási nagy kár) (és azok a vicces könyvesboltok is létezhetnének).
Majd egyszer írok azokról a dolgokról is, amik ébren történnek velem, de ahhoz fel kéne ébredni rendesen, és ez ma például még nem sikerült két kávé után sem.
el- és belefáradás, azt hiszem
Jól van, hát nyilván nem sikerült csodát tennem, bár hétfő óta bő tízezer szóval megdobtam a tételt, szóval már csak a kétötöde hiányozna, hogy úgy hirtelen elég legyen, és ráadásul minden bajom van azzal is, amit írtam, leginkább, hogy nem jó, és hogy ugyanazok az alapvető hibái vannak, mint az összes többinek, plusz még nagyon sok más is, ami az összes többiben nincsen.
Álmos vagyok, elegem van mindenből, most felőlem akár a világvége is jöhet, csak gyorsan és ne legyenek túlélők sem.
Alternatív megoldásként csak a nagyon csípős indiai étel, esetleg brutálisan tőzeges skót whisky jut az eszembe.
Mind a kettőhöz az kéne, hogy hirtelen megjavuljon egyes kiadók fizetési morálja, szóval marad a világvége.
Álmos vagyok, elegem van mindenből, most felőlem akár a világvége is jöhet, csak gyorsan és ne legyenek túlélők sem.
Alternatív megoldásként csak a nagyon csípős indiai étel, esetleg brutálisan tőzeges skót whisky jut az eszembe.
Mind a kettőhöz az kéne, hogy hirtelen megjavuljon egyes kiadók fizetési morálja, szóval marad a világvége.
19326
Most már tényleg csak matematikai esélye van, hogy idén megcsináljam a nanowrimo-t, pedig az elmúlt napokban nagyon küzdöttem, de most már két napja gyorsabban írok, mint ahogy gondolkozni tudnék, és nem mindig tetszik, amerre ez tekeri a történetet, pedig most már kezdem érezni, hogy tényleg történet, és tényleg tekeredne, de ezer szavanként mindig meg kell állnom átgondolni, hogy innen merre is visz az egész, és miért épp arra, és egyszerűen ennyi kávém és fejfájáscsillapítóm már nincsen.
Pedig annyira magabiztosan vágtam neki, és annyira akartam, de tényleg. Csak plusz három nap kéne.
Pedig annyira magabiztosan vágtam neki, és annyira akartam, de tényleg. Csak plusz három nap kéne.
csak a szokásos
Lassan valahogy két külön blogféleséget kéne vezetnem, az egyikben leírnám címszavakban, hogy mi történt, a másikban pedig, hogy mi is volt, ami történt (tudom, ezt a blogféleséget hívják naplónak, de a naplókat mindig elvesztem), csak amikor pár év múlva megtalálnám, nagyon ideges lennék, hogy "hogy lehettél ilyen naiv? mit lelkesedtél? minek?"*, mert általában ez szokott idegesíteni, a parttalan nyavalygás csak untat.
Egyébként meg sörözések voltak meg SFmag-születésnap, csodálatosan finom tortával, meg nagy beszélgetések, és ilyesmik.
*Nem mintha mostanában épp lelkesednék bármiért is, csak tudom, hogy az az, amitől utána mindig csapkodni meg hisztizni szoktam.
Egyébként meg sörözések voltak meg SFmag-születésnap, csodálatosan finom tortával, meg nagy beszélgetések, és ilyesmik.
*Nem mintha mostanában épp lelkesednék bármiért is, csak tudom, hogy az az, amitől utána mindig csapkodni meg hisztizni szoktam.
és a leckémet is megette a kutya
Ma igazából otthon akartam maradni, de magamra borítottam a teám, és teljesen átázott a székem.
mindeközben
Mindenki szomorú körülöttem, és ettől én is szomorú vagyok, és néha másnapos. A munkában épp egy olyan (pár száz oldalas) résznmél tartok, amit nem fésült át az amerikai szerkesztő úgy nagyjából sehogy sem (gondolom, időhiány miatt, emlékszem, mekkora hiszti volt belőle, hogy jelenjen már meg). Tíz percenként kelek fel megnézni a nyomtatott változatban, hogy ennek a mondatnak most tényleg nincs értelme, vagy szkennelési hiba, és lemaradt a fele, de eddig még mindig a fájlnak volt igaza. Néha napokig nem nézek internetet egyáltalán sehogy sem, úgysem ír senki soha, bár ma kaptam e-mailban nyári fényképeket, soha többé nem megyek emberek közé, ááá. Kaptam házi padlizsános-marhasültes-duplasajtos pizzát és sütőtököt, és teljesen alkalmatlan vagyok mindenre. Bármire.
gondolatok, amik jobb lett volna, ha alkalom híján elmaradnak
Be kéne tiltani férfiakon a bokacsizmába gyűrt sztreccsfarmert.
Halhatatlanok
Tarsem Singh egészen pontosan ott rontotta el a dolgot, hogy azt hitte, ő a múlt nélküli ember, és nem kötelezi például a Zuhanás; de persze az is lehet, hogy azt hitte, úgy varázsol a látvánnyal, hogy nincs szüksége épkézláb forgatókönyvre.
Cikk az SFmag.hu-n.
valamint kezd beragadni a gépen az egyik billentyű is
A mirelit pizza papírdobozával leszeltem egy négyzetcentit az ujjamról, és szénanáthás tüsszögőrohamokat kapok, ha kávét iszom. Mi lesz így velem?
az előzetes nem hazudik
Legfeljebb annyiban, hogy a Halhatatlanok nem rosszabb, mint A titánok harca. Az persze nehéz is volna, mert bármi, ami annál jobban szétesik, már kiérdemli az experimentális jelzőt, és ezzel megindul felfelé a dramaturgiai értékelhetőség parabolájának másik szárán (gyönyörűen sehova sem illő képeim vannak, ugye? A koherencia az x tengely, az értékelhetőség az y, és A titánok harca valahol a nullánál toporog, csak hogy magyarázzam a bizonyítványom és a hasonlataimat), de azért ez az izé egy újabb olyan film, ami azt bizonyítja, hogy a 3D meg a látvány nem ér túl sokat, ha nincs mögötte történet.
Kár, mert a Zuhanás után azért többet vártam. Sokkal többet.
Kár, mert a Zuhanás után azért többet vártam. Sokkal többet.
mindenkinek van egy álma
Az ilyen mindig kicsit álmos időszakokban nem jó ötlet kifesteni a szemem, mert csuklótól ujjhegyig teli kézzel szoktam dörzsölni, leginkább szét az arcomon mindazt, aminek meghatározott régiókban, szemhéj, szempilla kéne maradnia.
Közben azt próbálom a másik böngészőben kitalálni, mások mit, mennyit és hogyan láthatnak a profilomból. Két dologra jöttem rá: az Explorer elképesztően idegesítő, és nem csak az én blogom esik szét derékban rajta, de másoké is... furcsa; és a saját profilomat még én magam sem nézhetem meg, olyan titkos. De azért szerkeszthetem, ha akarom.
Nem akarom.
Közben azt próbálom a másik böngészőben kitalálni, mások mit, mennyit és hogyan láthatnak a profilomból. Két dologra jöttem rá: az Explorer elképesztően idegesítő, és nem csak az én blogom esik szét derékban rajta, de másoké is... furcsa; és a saját profilomat még én magam sem nézhetem meg, olyan titkos. De azért szerkeszthetem, ha akarom.
Nem akarom.
fagy, nem majd ha
Aztán az lett a vége, hogy délután fél kilenckor már fájt nyitva tartani a szemem, csukva tartani is fájt, de úgy legalább nagyon hamar elaludtam. Aztán dolgoztam, és este kocsmáztam, aztán dolgoztam, és este kocsmáztam, aztán már csak nagyon keveset dolgoztam, mert leolvadt az agyam, és a tervezett programomtól eltérített a felfedezés, hogy a Margit-szigetnél le lehet menni a híd lába elé, és én nem emlékszem rá, hogy valaha ilyen alacsonyan lett volna a Duna, mióta rendszeresen átjárok rajta, szóval le kellett oda mennem fényképezni. Azért még időben odaértem a rendezvényre, hogy megnézhessem, ahogy brainoiz elnyeri a megérdemelt elismerést fordítói munkásságáért , és utána ittunk bort, és nagyon hideg volt hazafelé, alighanem itt a tél.
Jó, november van, panaszra nincs okom, csak most akkor elérhető fiókba kell költöztetnem a vastag harisnyáimat.
Jó, november van, panaszra nincs okom, csak most akkor elérhető fiókba kell költöztetnem a vastag harisnyáimat.
helyzetjelentés a szóbányából
Végül a hetek óta tartó holtpontról az mozdított ki, hogy egyik este sétáltam egy nagyot, és félúton leültem egy padra, előkaptam a gépemet, és egy órán át a nyomorék nanowrimo szörnyeteget írtam a játszótéri lámpák fényében. Közben záporoztak rám a levelek, majdnem bokán pisiltek az arra sétáló kutyák, és egyszer egy katicabogár is landolt a képernyőn, aztán leesett a billentyűzetre, és addig mászkált rajta, amíg fel nem melegedett annyira, hogy elrepüljön.
A holtpontról kimozdultam, valamint felfáztam és megfáztam, és most olyan rosszféle, náthás fejfájás nyomja be a koponyámat, szóval még nem egyértelmű, hogy megérte (dehogynem, megérte; a holtpont lassan már holtsíkká terebélyesedett, és kezdte felzabálni az egész világot), annyira gyűlölöm a NeoCitrant, hogy annál már csak a ColdRexet utálom jobban.
Annyi mindent akarok írni, csak nem állnak mondatokká össze.
A holtpontról kimozdultam, valamint felfáztam és megfáztam, és most olyan rosszféle, náthás fejfájás nyomja be a koponyámat, szóval még nem egyértelmű, hogy megérte (dehogynem, megérte; a holtpont lassan már holtsíkká terebélyesedett, és kezdte felzabálni az egész világot), annyira gyűlölöm a NeoCitrant, hogy annál már csak a ColdRexet utálom jobban.
Annyi mindent akarok írni, csak nem állnak mondatokká össze.
november
Hogy tisztázzuk a hónapokat.
(Ez egy jó, hm, tizen...négy-öt éves fordítás, és alighanem most már mindent máshogy csinálnék benne, például most már eleve nem ülnék neki lefordítani. De azért még szeretem...)
(Ez egy jó, hm, tizen...négy-öt éves fordítás, és alighanem most már mindent máshogy csinálnék benne, például most már eleve nem ülnék neki lefordítani. De azért még szeretem...)
| Norman MacCaig: November Night, Edinburgh The night tinkles like ice in glasses. Leaves are glued to the pavement with frost The brown air fumes at the shopwindows, Tries the doors and sidles past. I gulp down winter raw. The heady Darkness swirls with tenements In a brown fuzz of cottonwool Lamps fade up on crags, die into pits. Frost in my lungs is as harsh as leaves Scraped up on paths. - I look up, there A high roof sails, at the mast-head Fluttering a grey and ragged star. The world's a bear shrugged in his den. It's snug and close in the snoring night And outside like chsyanthemums The fog unfolds its bitter scent. | Novemberi éjszaka, Edinburgh Mint jég a pohárban csendül az éj Az útra ragasztja a lombot a fagy. Barna a pára a kirakaton, Az ajtóhoz libben és besündörög. Nyers telet kortyolok. Szilajul Kereng a házak közt a sötét. Barna, s mint vatta, szálas a fény Fakón felvillan, elhal az éjben. Szárazon roppan, mint levél a földön A fagy a tüdőmbe. - Fönn a tető Mint a vitorla s árboca csúcsán Egy tépett kis csillag szürkén rebeg. Medve-világ ez, barlangban alvó Meghitten szűkös a horkoló éjben És odakinn mint óriás-krizantém Nyílik a keserű illatú köd. |
le sigh
Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de a Halhatatlanok trélere olyan tré, hogy a Titánok harca is ígéretes volt hozzá képest. Pedig nehéz elképzelni - azt is, hogy annál bármi kevésbé bizalomgerjesztő lehet, meg azt is, hogy Tarsem Singh rossz filmet készítene. De a trélerek ritkán hazudnak, pláne jó filmet rossznak.
Majd meglátjuk.
Majd meglátjuk.
Egy isten fia – Mary Renault: Thészeusz ifjúsága
Thészeusz története az egyik legismertebb görög monda. Az athéni királyfit Krétára hurcolják és a labirintusba vetik, a Minótaurosz elé, ám a krétai királylány, Ariadné ad neki egy gombolyag fonalat, aminek a segítségével kijuthat az útvesztőből, miután megölte a szörnyeteget.
Cikk az SFmag.hu-n.
lehet, hogy unalmas, de legalább írom
Egész jókedvűen ballagtam el a netközelbe, dacára annak, hogy a munkával nem haladok úgy, ahogy kéne (eltört az agyamt, teljesen, végleg, és ráadásul megvágta közben a kezemet is), aztán persze kiderült, hogy a Világban közben kataklizmák voltak és miegyebek, nem jó ez így, nagyon nem.
Vasárnap egész nap nem tudtam kimászni az ágyból, annyira nem, hogy azt sem tudom, mennyit aludtam, mert este hétig (hatig?) nem tűnt fel, hogy nem állítottam át az órámat, és most akkor melyik szerint voltam ébren abban a pár órában, amikor megkíséreltem fordítani. Azóta átolvastam azt a pár oldalt, és jobb lett volna, ha inkább csak alszom helyette, mondom, hogy eltört az agyam, de még a mondatokat is felmetélte. Aztán persze kiderült, hogy tudat alatt azért aludtam ennyit, mert sejtettem, hogy Impatient majd felhív, és hajnalig kell moziznunk és innunk (A The Guard nem egy In Bruges, és nem, egyiknek sem vagyok hajlandó a magyar címét használni, hogy a fordítóik kezét tőből szaggassák le.) Hétfőn a wrimókkal ittunk előre a medve... ööö, regény bőrére, bár szóltam, hogy nekem most határidőim vannak, egymás hegyén és hátán, és lehet, hogy idén nem fog menni az az ötvenezer szó sehogy sem. Utána söröztünk a szóviccmesterekkel, de nem győztek meg, és inkább hazajöttem az utolsó metróval, hátha dolgozni fogok, de abból is csak bamba alvás lett. Aztán töltöttkáposztázás, majd egy papírpohár kávé mellett próbáltam rendbeszedni a katedrális oszlopait és kísérteteit, újabb hasznos kifejezéseket tanultam és felejtettem el szinte azon nyomban.
Aztán egész éjjel azon rettegtem, hogy most komolyan elkezdett-e oldalra kinőni a bölcsességfogam, mert én azt egészen biztosan nem élem túl, de tényleg nem. Ennek megfelelően reggel megint nem bírtam felkelni, és úgy sütött a nap, hogy fontolgattam, hogy világgá menjek, de ehelyett csak hamburgerért és internetért jöttem el, de azt hiszem, egy kávét majd hozzátolok még a fogyasztásomhoz.
Vasárnap egész nap nem tudtam kimászni az ágyból, annyira nem, hogy azt sem tudom, mennyit aludtam, mert este hétig (hatig?) nem tűnt fel, hogy nem állítottam át az órámat, és most akkor melyik szerint voltam ébren abban a pár órában, amikor megkíséreltem fordítani. Azóta átolvastam azt a pár oldalt, és jobb lett volna, ha inkább csak alszom helyette, mondom, hogy eltört az agyam, de még a mondatokat is felmetélte. Aztán persze kiderült, hogy tudat alatt azért aludtam ennyit, mert sejtettem, hogy Impatient majd felhív, és hajnalig kell moziznunk és innunk (A The Guard nem egy In Bruges, és nem, egyiknek sem vagyok hajlandó a magyar címét használni, hogy a fordítóik kezét tőből szaggassák le.) Hétfőn a wrimókkal ittunk előre a medve... ööö, regény bőrére, bár szóltam, hogy nekem most határidőim vannak, egymás hegyén és hátán, és lehet, hogy idén nem fog menni az az ötvenezer szó sehogy sem. Utána söröztünk a szóviccmesterekkel, de nem győztek meg, és inkább hazajöttem az utolsó metróval, hátha dolgozni fogok, de abból is csak bamba alvás lett. Aztán töltöttkáposztázás, majd egy papírpohár kávé mellett próbáltam rendbeszedni a katedrális oszlopait és kísérteteit, újabb hasznos kifejezéseket tanultam és felejtettem el szinte azon nyomban.
Aztán egész éjjel azon rettegtem, hogy most komolyan elkezdett-e oldalra kinőni a bölcsességfogam, mert én azt egészen biztosan nem élem túl, de tényleg nem. Ennek megfelelően reggel megint nem bírtam felkelni, és úgy sütött a nap, hogy fontolgattam, hogy világgá menjek, de ehelyett csak hamburgerért és internetért jöttem el, de azt hiszem, egy kávét majd hozzátolok még a fogyasztásomhoz.
méz és gyümölcstea
Jaj, pillanatokon belül vége az októbernek, írni kéne gyorsan valamit. A szemközti asztalnál már halloweeni jelmezben ülnek a lányok, de a város üres és csendes, lehet, hogy mégis az orosz íróembernek volt igaza, és Budapestről kihaltak a népek, majd bolyongunk itt a poszt-nukleáris Párizsban, és esszük egymás agyát, vagy nem is, az egy másik fajta apokalipszis.
Láttam rengeteg filmet, semmi kedvem semmihez, legfeljebb aludni a déli napfényben, a takarómat a fejemre húzva, álmomban már megint Mória-variánsokon kellett végigtúráznunk, ha legalább valaha is szerettem volna a barlangokat, érteném a dolgot, de így nem.
És hajnalban verseket olvastam és fordításokat, pedig sosem voltam jó bölcsész, és azt hiszem, már nem is leszek.
Láttam rengeteg filmet, semmi kedvem semmihez, legfeljebb aludni a déli napfényben, a takarómat a fejemre húzva, álmomban már megint Mória-variánsokon kellett végigtúráznunk, ha legalább valaha is szerettem volna a barlangokat, érteném a dolgot, de így nem.
És hajnalban verseket olvastam és fordításokat, pedig sosem voltam jó bölcsész, és azt hiszem, már nem is leszek.
| R. S. Thomas: Still You waited with impatience each year for the autumn migration. It happened and was over. Your turn then. You departed, not southward into the burnished and sunlit country, but out into the dark, where there are no poles, no accommodating horizons. Last night, as I loitered where your small bones had their nest, the owl blew away from your stone cross softly as down from a thistle-head. I wondered. | Csend Türelmetlenül vártad az őszi költözést minden évben. Megtörtént, vége volt. Rajtad a sor. Elmentél, nem délre a perzselt és napfényes vidékre, hanem ki a sötétbe, ahol nincs égtáj, nincs nyugodt látóhatár. Múlt éjjel arra jártam ahol könnyű csontod fészkelt, a bagoly úgy szállt el a keresztről puhán, mint bogáncs pihéje. Ámultam. |
minden elmúlik idővel
Ez volt az a nap, mai úgy kezdődött, hogy hideg tegnapi sültkrumplit ettem a vadonatúj McCafés ajándék bögrémből, miközben kérdéseket próbáltam egyeztetni, és semennyire sem fogott az agyam. Aztán rájöttem, hogy ha már emberek közé kell mennem, hajat is kéne mosnom, de nem volt melegvíz, de megfázva nem dugom hideg vízbe a fejem, de akkor hogyan mosok hajat, de nyíg, és aztán forraltam vagy tizenöt liter vizet egyesével, idegőrlő feladat. És persze mire egy órával később indulnom kellett, visszajött a melegvíz is, csak akkor már minek (azon kívül, hogy bosszantson, nyilván).
Ezek után összekevertem az interjú lehetséges helyszíneit, szerencsére pont időre átértem a megfelelőre, csak még kivörösödve és zihálva és dadogva kezdtem bele a technika beüzemeltetésébe és a kérdésekbe, és jó öt éve nem csináltam interjút, illetve ne már, egy óra, az rengeteg idő, szent ég, mivel lehet kitölteni egy órát, jaj nekem. Az interjúalany szerencsére szeret sokat és lassan és megfontoltan (és nagyon brit kiejtéssel) fejtegetni, úgyhogy néha szinte már félbe kellett szakítanom, hogy akkor a következő kérdés. Egyébként ritka kedves, okos, művelt és érdekes srác, és igenis lesrácozhatom, négy évvel fiatalabb nálam (és Budapest szerinte olyan, mint egy poszt-apokaliptikus Párizs, UGYE?). Tök jó dolgokat mondott, mondjuk az interjút egy ideig még nem lehet elolvasni, mert ahhoz valakinek le kell írnia (és nekem nyakamon a határidők) és egy ötvenplusz perces interjút leírni, hah, az rettenetes.
Amúgy meg sokat dolgozom és alszom és ma nem felejtettem el meglocsolni a növényeimet.
Ezek után összekevertem az interjú lehetséges helyszíneit, szerencsére pont időre átértem a megfelelőre, csak még kivörösödve és zihálva és dadogva kezdtem bele a technika beüzemeltetésébe és a kérdésekbe, és jó öt éve nem csináltam interjút, illetve ne már, egy óra, az rengeteg idő, szent ég, mivel lehet kitölteni egy órát, jaj nekem. Az interjúalany szerencsére szeret sokat és lassan és megfontoltan (és nagyon brit kiejtéssel) fejtegetni, úgyhogy néha szinte már félbe kellett szakítanom, hogy akkor a következő kérdés. Egyébként ritka kedves, okos, művelt és érdekes srác, és igenis lesrácozhatom, négy évvel fiatalabb nálam (és Budapest szerinte olyan, mint egy poszt-apokaliptikus Párizs, UGYE?). Tök jó dolgokat mondott, mondjuk az interjút egy ideig még nem lehet elolvasni, mert ahhoz valakinek le kell írnia (és nekem nyakamon a határidők) és egy ötvenplusz perces interjút leírni, hah, az rettenetes.
Amúgy meg sokat dolgozom és alszom és ma nem felejtettem el meglocsolni a növényeimet.
az ünnepi hétvége
Hosszított családi hétvége volt, hatalmas vacsorákkal és testes vörösborokkal, valamint Kadhafi halott fejével, komolyan, mindenhol ott volt. Néha ebédeltünk is, hol a nagymamámnál kissé patchwork ebédet (mindenki hozott valamiből keveset, és ebből gazdálkodtunk), hol a nővéremnél, nagyon ünnepien és hatalmas adag krumplipürével.
Sikerült megfáznom. Amikor hazafelé sétáltam a szemerkélő esőben, éreztem, hogy az arccsontom fáj a hidegtől, azóta forró cserépbögrékbe dörgölöm, mert az arcüreggyulladás nagyon szomorú, nem kéne most azzal tetézni a világot. De legalább fényképeztem vizes árvácskákat és leveleket és bogyókat, és láttam egy harkályt is, csak elrepült, mielőtt előránthattam volna a fényképezőgépem.
Néha azért eszembe jut, amikor öt éve ilyenkor Írországban voltam, és azt hiszem, ilyentájt épp netcafét keresgélhettem Corkban, és a hostelben mindenki azzal idegesített, hogy háború van nálunk Magyarországon (kivéve a francia srácot, őt lekötötte, hogy annyira köhög, hogy reggel aztán nekiadtam a gyógyszerkészletemet).
Sikerült megfáznom. Amikor hazafelé sétáltam a szemerkélő esőben, éreztem, hogy az arccsontom fáj a hidegtől, azóta forró cserépbögrékbe dörgölöm, mert az arcüreggyulladás nagyon szomorú, nem kéne most azzal tetézni a világot. De legalább fényképeztem vizes árvácskákat és leveleket és bogyókat, és láttam egy harkályt is, csak elrepült, mielőtt előránthattam volna a fényképezőgépem.
Néha azért eszembe jut, amikor öt éve ilyenkor Írországban voltam, és azt hiszem, ilyentájt épp netcafét keresgélhettem Corkban, és a hostelben mindenki azzal idegesített, hogy háború van nálunk Magyarországon (kivéve a francia srácot, őt lekötötte, hogy annyira köhög, hogy reggel aztán nekiadtam a gyógyszerkészletemet).
ezzel az érvvel tényleg nem lehet vitatkozni
Fiatal srácok szállnak fel, az egyik megindul a villamos belseje felé, a másik az ajtóban marat, és elkószált barátja után szól.
- Te meg hova mész?
- Követem a szívemet!
Döbbent csönd.
- Ennyire vonzódsz a négyes villamoshoz?
A srác hátranéz, és végigméri a másikat.
- Én egy sárkány vagyok - jelenti ki olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna, még a négyes villamos iránti vonzalmát is. A másik vállat von, és beljebb megy.
- Te meg hova mész?
- Követem a szívemet!
Döbbent csönd.
- Ennyire vonzódsz a négyes villamoshoz?
A srác hátranéz, és végigméri a másikat.
- Én egy sárkány vagyok - jelenti ki olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna, még a négyes villamos iránti vonzalmát is. A másik vállat von, és beljebb megy.
freud visszatér
"Ingatlanos szótár" helyett azt olvastam, hogy "ingoványos szökőár". Tegyük hozzá, hogy álmomban egész éjszaka cunamik elől kellett kimenekítenem ittas népemet, miközben ellenséges indián törzsek kenuztak a frissen elárasztott vasúti töltések között.
álmos
Vikingek lefejszéződtek, most viktoriánus kísértethistória, aztán fantasy sorozat, mindezt természetesen tegnap előtt-előttre, és a nyári fényképeknek is neki kéne esni, a rajzokról és a regényekről nem is beszélve, de lehet, hogy most leginkább mégiscsak alszom egyet.
nyüffög
A mai napot részint azzal töltöttem, hogy mindenhol elaludtam (de tényleg, ennyi koffeinnel a fejemben, ez nem ér már), részint azzal, hogy bután néztem magam elé, és azokra a daliás időkre gondoltam vissza, amikor az internet még vidám közösségi hely volt, nem valami furcsa kényszer, meg azokra a daliás időkre, amikor nem lassított le az sem, ha hosszú oldalakon át csak csonkolnak, beleznek, és vérrel elkevert egyéb testnedveket tunkolnak (bezúzott orr, takony; elfertőződött seb, genny; porban fetrengő frissen felhasított, kifogytam a szinonimákból és megjelölésekből; frissen hollóvájta szem, áááá), de ilyen daliás idők sosem voltak, a kemény és nyomorúságos szövegek mindig is megviseltek. És közben jó ez a könyv, meg hát a körülményeket figyelembe véve korrekt is - elvégre tizedik század, vikingek, hát ez van - csak az a mélység, amiben nekem ebbe bele kell másznom, az egy kicsit sok nekem.
Az sem vigasztal, hogy közeleg az emberevők kamrájának felderítése, és hogy közben tényleg nagyon jó ez a könyv, csak én most már valamit az aranyos rózsaszín kis pónikról szeretnék fordítani, de sürgősen és az irónia legkisebb szikrája nélkül, ha lehet.
Az sem vigasztal, hogy közeleg az emberevők kamrájának felderítése, és hogy közben tényleg nagyon jó ez a könyv, csak én most már valamit az aranyos rózsaszín kis pónikról szeretnék fordítani, de sürgősen és az irónia legkisebb szikrája nélkül, ha lehet.
de most csatákat kell vívnom
Van egy félkész részlet a huzavoni kovácsokhoz, és egyre több példát tudnék arra mutatni, hogyan nem fog kezdődni egy regényem sem.
De befejezni, na, azt még a határidős munkáimat is alig tudom.
De befejezni, na, azt még a határidős munkáimat is alig tudom.
a világ és a dolgai
Szeretnék szép és vidám dolgokat írni, de a szavak nem a barátaim, a szavak a munkám, és mostanában megint főleg arra használom őket, hogy képzelt embereket belezek ki találékony részletességgel, és azért ez mégis rányomja a bélyegét a hangulatomra.
Pedig ragyogó szép idő van, és már csak közepesen elviselhetetlen a meleg (bár azért a 27 fokot is megkérdezném még, hogy mit csinál itt folyamatosan még mindig, mert az nem járja, hogy szegény gesztenyefák kivirágoztak a termés mellé, nem jó az nekik, még ha nekünk teraszon kocsmázáshoz jó is) és nagyon aranyos plüssnyuszikat láttam (a nagymamám szépen betakargatta a nyusziját, úgyhogy megnyugodtam, hogy amikor én lefektetem a medvéket, az családi vonás; a kovertálható nyúl-maci pedig olyan, hogy én azt akarom) és mostanában épp minden történetnek, ami a fejemben kavarog, jó lesz a vége, még azoknak is, amiknek hagyományosan rossz vége szokott lenni. Pedig nem lettem optimistább, sőt. Inkább csak fásultabb.
Azt hiszem, kezdek valahogy beletörődni, hogy mennyi minden nem vagyok és nem leszek már soha, például tisztességes bölcsész módjára, precízen és mélyrehatóan okos, rendes háttérismeretekkel és ami csak kell; már azon kívül, hogy nem leszek pszichedelikus íróóriás sem, ugye; és továbbra is fennáll az a dolog, hogy ezen kívül nem leszek rendes ember, például olyan, aki elpakolja a ruháit és nem felejti két napra beáztatva az orchideáját (egyébként láthatóan túlélte, sőt, mintha tetszett is volna neki).
Pedig ragyogó szép idő van, és már csak közepesen elviselhetetlen a meleg (bár azért a 27 fokot is megkérdezném még, hogy mit csinál itt folyamatosan még mindig, mert az nem járja, hogy szegény gesztenyefák kivirágoztak a termés mellé, nem jó az nekik, még ha nekünk teraszon kocsmázáshoz jó is) és nagyon aranyos plüssnyuszikat láttam (a nagymamám szépen betakargatta a nyusziját, úgyhogy megnyugodtam, hogy amikor én lefektetem a medvéket, az családi vonás; a kovertálható nyúl-maci pedig olyan, hogy én azt akarom) és mostanában épp minden történetnek, ami a fejemben kavarog, jó lesz a vége, még azoknak is, amiknek hagyományosan rossz vége szokott lenni. Pedig nem lettem optimistább, sőt. Inkább csak fásultabb.
Azt hiszem, kezdek valahogy beletörődni, hogy mennyi minden nem vagyok és nem leszek már soha, például tisztességes bölcsész módjára, precízen és mélyrehatóan okos, rendes háttérismeretekkel és ami csak kell; már azon kívül, hogy nem leszek pszichedelikus íróóriás sem, ugye; és továbbra is fennáll az a dolog, hogy ezen kívül nem leszek rendes ember, például olyan, aki elpakolja a ruháit és nem felejti két napra beáztatva az orchideáját (egyébként láthatóan túlélte, sőt, mintha tetszett is volna neki).
Gunnerkrigg Court
A Gunnerkrigg Court egy 2005. áprilisában indult webcomic, heti három frissítéssel (hétfő, szerda, péntek, közép-európai idő szerint pontosan kilenc óra). A Gunnerkrigg Court költészet és dráma, nem kis regényességgel. A Gunnerkrigg Court varázslat, abból a fajtából, ami lenyűgöz, de kicsit mindig idegen marad.
Cikk az SFmag.hu-n.
időközben
Egyre kétségbeejtőbben egymásra torlódott munkák, két csomagolás közben megnézett Keith Mina Caputo koncert, aztán egy hét a fügepálinka földjén, fröccsözés a Cégtárssal, részeg vén perverz a buszon, meg a srác, aki lezavarta, ilyenek.
Meg persze egy csomó minden más is, szokás szerint.
Meg persze egy csomó minden más is, szokás szerint.
háklis vénasszony vagyok
Iszonyúan idegesít, hogy a facebook átváltott erre a megszokhatatlanul ostoba módra, hogy nagyjából ugyanazokat a híreket pörgeti a jobb felső sarokban, villantja fel a bal alsóban, és tolja középen is, ettől persze lassú és tohonya, ráadásul kiszűrhetetlenül tele van olyasmivel, ami nem érdekel (nem érdekel, hogy számomra ismeretlen embereknek mit írnak a barátaim, azt hiszem, az zavarna csak igazán, ha érdekelne). Idegest, hogy a gmail is mindig kicsit átvariálja a dolgokat, hogy a blogger a szöveg elé beugró kis buborékokban próbál valamire rávenni, amit hatodszorra sem akarok, hogy össze-vissza váltogatják, mi hol van, mintha valami éberségi játékot játszanánk, hogy ne felejtsünk el alkalmazkodni a legújabb környezethez, de mi van, ha én néha szeretném egy kicsit nem dolgoztatni az agyamat? Ilyesmivel sem?
És igen, tudom, mit rinyálok én, ezek mind ingyenesek, nem kötelező használni őket, blablabla, de hát kicsinyes is vagyok, nem csak háklis meg minden.
És igen, tudom, mit rinyálok én, ezek mind ingyenesek, nem kötelező használni őket, blablabla, de hát kicsinyes is vagyok, nem csak háklis meg minden.
végleg és örökké unalmas maradok most már, pedig lányok sírnak felragasztható csillámpöttyöket a tévében
Hosszú évek óta ma először nem égettem oda a pattogatott kukoricát, még nem tudom, hogy most valami új misztikus tudás birtokába jutottam, vagy csak tényleg számít, hogy más márkát vettem.
Reggel felébredtem valami iszonyúan ijesztő zajra, hát az eső verte az ablakot, tényleg elszoktam már tőle ebben az ótestamentumi kemencében, amit itt eddig szeptembernek hívtak. Aztán felvettem még egy zoknit, és álmodtam tovább hülyeségeket, továbbra is szeretném felpofozni a tudatalattimat, volna énnekem épp elég bajom nélküle is, nem kell még rálapátolnia a szokásos jajjajcsakeztnemár halmokat.
Annyi minden kattog a fejemben, hogy az rettenetes, és csupa olyasmi, amiről nem lehet írni, mert hosszú vagy bonyolult vagy szomorú vagy kínos vagy személyes vagy még ennél is sokkal unalmasabb.
Reggel felébredtem valami iszonyúan ijesztő zajra, hát az eső verte az ablakot, tényleg elszoktam már tőle ebben az ótestamentumi kemencében, amit itt eddig szeptembernek hívtak. Aztán felvettem még egy zoknit, és álmodtam tovább hülyeségeket, továbbra is szeretném felpofozni a tudatalattimat, volna énnekem épp elég bajom nélküle is, nem kell még rálapátolnia a szokásos jajjajcsakeztnemár halmokat.
Annyi minden kattog a fejemben, hogy az rettenetes, és csupa olyasmi, amiről nem lehet írni, mert hosszú vagy bonyolult vagy szomorú vagy kínos vagy személyes vagy még ennél is sokkal unalmasabb.
egy boltkóros naplója
A vasárnap a következőképp telt: merengtem létem újonnan felfedezett korlátain (sosem lesz belőlem már Philip K. Dick, és én ennek személy szerint örülök, mert nála eléggé bejött ez a nomen est omen dolog, az utókor pedig őszintén nem érdekel), elkezdtem egy ládába dobálni a fürdőruháimat és a nyári ruháimat, vettem szúnyogriasztót, és azt is bedobáltam a ládába, és aloe verás napozás utáni zselét is, mert olyanom egyszer már volt; és évekig nagy sikerrel használtam égési sérülésekre is.
Ezen kívül megláttam a szomszéd bizsuszaküzlet ajtajában A Sálat, ami egyszerűen kiabált utánam és nekem, mert egyesít magában legalább három dolgot, ami kendőben és sálban kell nekem: skót kockás, fodrosra van gumírozva, és óriási. Az már csak ráadás, hogy piros. És gyönyörű. Aztán megláttam a pávás fülbevalót, ami pont olyan, mintha én rajzoltam volna, csak sokkal szebb, és a fekete csipke nyakbavalót, amihez vagy négy éve van már fülbevalóm, csak sosem tudtam, mit kössek a nyakamba, ha felveszem. Szóval ha Dick nem is leszek, ízig-vérig modern nő még lehetek.
A héten vettem amúgy egeret is a netbookhoz, mert mintha a touchpadet egy kicsit megviselte volna, hogy sokat kattintgatok (képeket piszkálok, játszom), és olyan kicsi és szép és tündér egeret találtam, hogy néha csak úgy nézegetem és tekergetem a madzagját. Kis fekete ékszeres zsákocskában lakik, és majdnem annyira élvezem, mint annak idején a gépet, amikor megszereztem (és ami egyszerűen azóta is szerelmetes boldogsággal tölt el, ahányszor bekapcsolom).
Ezen kívül megláttam a szomszéd bizsuszaküzlet ajtajában A Sálat, ami egyszerűen kiabált utánam és nekem, mert egyesít magában legalább három dolgot, ami kendőben és sálban kell nekem: skót kockás, fodrosra van gumírozva, és óriási. Az már csak ráadás, hogy piros. És gyönyörű. Aztán megláttam a pávás fülbevalót, ami pont olyan, mintha én rajzoltam volna, csak sokkal szebb, és a fekete csipke nyakbavalót, amihez vagy négy éve van már fülbevalóm, csak sosem tudtam, mit kössek a nyakamba, ha felveszem. Szóval ha Dick nem is leszek, ízig-vérig modern nő még lehetek.
csak azért nem tengeribetegek, mert eszméletlenek
Még valamikor júniusban volt róla szó, hogy végül a Tobias S. Buckell novella, a Tagadd meg Babilont elé-mellé nem azt a rajzot raktam, amit eredetileg elkezdtem, mert például hogy az a sziget nem úgy néz ki, viszont telihold van a történetben, és egyáltalán.
Eltartott egy pár hónapig, de most akkor csak befejeztem, és íme, meg lehet nézni ezt is.
(Remélem, mindenkinél látszik a kép, mert vagy ezredszertre sikerült értelmezhetően betennem...)
Eltartott egy pár hónapig, de most akkor csak befejeztem, és íme, meg lehet nézni ezt is.
(Remélem, mindenkinél látszik a kép, mert vagy ezredszertre sikerült értelmezhetően betennem...)
biztos csak elgondolkoztam valamin
Tegnap valami teljesen érthetetlen elképzelésből leoltottam mindenhol a villanyt, mielőtt elmentem volna zuhanyozni, de hát azért élek lakótelepen, hogy az ún. „sötétben” vidáman lehessen akár olvasni is, szóval ez nem zavart abban, hogy utána kikapcsoljam a zenét, megigyam a maradék vizet, és kibogozzam a hajamból a csatokat.
Aztán nagy kötelességtudóan eltámolyogtam a szoba túlsó végére, és meggyújtottam a villanyt, mert tudtam, hogy azzal a kapcsolóval nekem elalvás előtt még dolgom van.
Azt már láthatóan nem, hogy mi a fene.
Aztán nagy kötelességtudóan eltámolyogtam a szoba túlsó végére, és meggyújtottam a villanyt, mert tudtam, hogy azzal a kapcsolóval nekem elalvás előtt még dolgom van.
Azt már láthatóan nem, hogy mi a fene.
a szokásos
Amúgy tök jó, hogy nincs otthon internet, az elmúlt napokban ugyan nem vagyok épp hatékonyabb tőle, de legalább nem posztolok mindig minden hülyeséget, amikor elszontyolodok a világon és régi naplókon, amiket nem csak megtalálok, de hülye fejjel bele is olvasok, pedig igazán lehetne több eszem.
Kivirágzott a két évvel ezelőtt kapott amarilliszem és befejeztem egy rajzot.
És már megint 35 fok van, komolyan, valakit meg fogok verni az időjárás helyett.
Kivirágzott a két évvel ezelőtt kapott amarilliszem és befejeztem egy rajzot.
És már megint 35 fok van, komolyan, valakit meg fogok verni az időjárás helyett.
voltam már ügyesebb is
Ma sikerült odáig eljutnom, hogy amikor épp elaludtam a villamoson (mert késésben voltam, és hamarabb jött, mint a busz, amire aztán végül átszálltam, és az egész végén mégis kaptam töltött káposztát és szilvásgombócot) szóval egyszer csak arra a kérdésre riadtam, hogy épp melyik narrációban járok, ami egyrészt azt jelenti, hogy hülye idegen szavakat használok rosszul félálomban, másrészt, hogy tele van történetekkel a fejem, sajnos nem azokkal a történetekkel, amikkel épp dolgoznom kéne, hanem más történetekkel, és ezért azokkal nem haladok cseppet sem, pedig kéne.
Persze nyilván azok a történetek jönnek elő, amikben a saját nagy problémáimat próbálom valamiféle szituációs gyakorlat keretében megoldani, például, hogy mit tennék, ha (leginkább a jegesmedvék és a varjak tulajdonságait egyestítő) intelligens óriásmadarak lepnék el a vidéket, bár gyaníthatóan valójában nem mennék el megkeresni a fészküket, valójában nincs bennem egy árva hősies vonás sem.
Persze nyilván azok a történetek jönnek elő, amikben a saját nagy problémáimat próbálom valamiféle szituációs gyakorlat keretében megoldani, például, hogy mit tennék, ha (leginkább a jegesmedvék és a varjak tulajdonságait egyestítő) intelligens óriásmadarak lepnék el a vidéket, bár gyaníthatóan valójában nem mennék el megkeresni a fészküket, valójában nincs bennem egy árva hősies vonás sem.
éjjeli kávézás
Leginkább azért nem írok, mert időm, agyam és netem nincs különféle kombinációkban, például, hogy néha csak időm és agyam nincs, máskor netem sem. Ó, és kedvem. Olykor annak is híja bizony, alaposan.
Tegnap voltunk mindenféle tudományos fantasztikumos eseménysorozaton (főleg sör), aminek a végén vagy inkább úgy a háromnegyedénél a Szigeten szerzett ikercipőnket fényképeztük, és hülyeségekről beszéltünk.
Ma teljesen oktalanul feltörte a lábamat a zoknim. Nem, nekem ahhoz még cipő sem kell. Mondjuk lehet, hogy valami más szuperképességnek azért jobban örülnék, de ez van.
Tegnap voltunk mindenféle tudományos fantasztikumos eseménysorozaton (főleg sör), aminek a végén vagy inkább úgy a háromnegyedénél a Szigeten szerzett ikercipőnket fényképeztük, és hülyeségekről beszéltünk.
Ma teljesen oktalanul feltörte a lábamat a zoknim. Nem, nekem ahhoz még cipő sem kell. Mondjuk lehet, hogy valami más szuperképességnek azért jobban örülnék, de ez van.
tovább nyűglődik
Tegnap már szeptember volt egy ideje, és harminchét fok, és én olyan rosszul voltam, hogya napi adag munka fele után sírva beborultam egy sarokba, majd elmentem vaníliás tejet inni literszám, és megnéztem a Conan, a barbár első olyan változatát valaha, ami nekem tetszett.
Itt kitérnék arra, hogy annak idején többször is próbáltam megszeretni Howard munkásságát, legutóbb tavaly, és továbbra is teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt, mármint hogy ez itt mi, és emberek miért szeretik, mert hát valami borzalmas. Giccses-ragacsos, vágykielégítő képzelgés, abból a fajtából, aminek a lányos megfelelőjét épp a Howard rajongók szokták a legmélyebben megvetni. Aztán az eredeti filmnél ott van szegény Schwarzenegger, aki minél kevesebb ruhát ránt magára egy filmben, annál kétségbeesettebben menekülök a képernyő elől, mert ejj már, valaki ne nézzen ki ilyen természetellenesen. Jason Momoa viszont épp annyira rettentően izmos, hogy az még hihető, és az sem árt, hogy van hozzá vagy két méter magas, és ritka érzéki fickó. A film története persze ritka egyszerű, és az elején az a császármetszés a csatamezőn valami olyan szinten röhejes, hogy az egész egyszerűen alulmúlhatatlan, de idővel egész kellemes kis kalandfilmmé rúgja ki magát.
Hétfőre aztán enyhülést ígértek, de persze ehelyett csak folytatódott a nyomorult dunszt, a gép leállt, én a földön fetrengve őrjöngtem, a vaníliás tej elfogyott, a kávé is, és be kellett ismernem, hogy itt komolyabb munkavégzés már nem lesz a hideg idő beálltáig. Határidőtől függetlenül. Lefordítottam két oldalt, visszaolvastam, és olyan rossz volt, hogy sírva töröltem a fenébe. Nem tudom elkapni a szöveget. Annyira leköt, hogy szakad rólam a víz, hogy nem megy.
Aztán ha meg eljövök légkondicionált és internetes helyekre, akkor vidám gimnazisták köpőcsöveznek és dobálódznak a fejem fölött, ami szintén nem kedvez a munkavégzésnek. Szerencsére nem nekem kellett rájuk förmednem, megtette helyettem a biztonsági őr, de akkor is. Legyen már ősz, vagy legalább csak emberi idő.
Itt kitérnék arra, hogy annak idején többször is próbáltam megszeretni Howard munkásságát, legutóbb tavaly, és továbbra is teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt, mármint hogy ez itt mi, és emberek miért szeretik, mert hát valami borzalmas. Giccses-ragacsos, vágykielégítő képzelgés, abból a fajtából, aminek a lányos megfelelőjét épp a Howard rajongók szokták a legmélyebben megvetni. Aztán az eredeti filmnél ott van szegény Schwarzenegger, aki minél kevesebb ruhát ránt magára egy filmben, annál kétségbeesettebben menekülök a képernyő elől, mert ejj már, valaki ne nézzen ki ilyen természetellenesen. Jason Momoa viszont épp annyira rettentően izmos, hogy az még hihető, és az sem árt, hogy van hozzá vagy két méter magas, és ritka érzéki fickó. A film története persze ritka egyszerű, és az elején az a császármetszés a csatamezőn valami olyan szinten röhejes, hogy az egész egyszerűen alulmúlhatatlan, de idővel egész kellemes kis kalandfilmmé rúgja ki magát.
Hétfőre aztán enyhülést ígértek, de persze ehelyett csak folytatódott a nyomorult dunszt, a gép leállt, én a földön fetrengve őrjöngtem, a vaníliás tej elfogyott, a kávé is, és be kellett ismernem, hogy itt komolyabb munkavégzés már nem lesz a hideg idő beálltáig. Határidőtől függetlenül. Lefordítottam két oldalt, visszaolvastam, és olyan rossz volt, hogy sírva töröltem a fenébe. Nem tudom elkapni a szöveget. Annyira leköt, hogy szakad rólam a víz, hogy nem megy.
Aztán ha meg eljövök légkondicionált és internetes helyekre, akkor vidám gimnazisták köpőcsöveznek és dobálódznak a fejem fölött, ami szintén nem kedvez a munkavégzésnek. Szerencsére nem nekem kellett rájuk förmednem, megtette helyettem a biztonsági őr, de akkor is. Legyen már ősz, vagy legalább csak emberi idő.
szombat esti láz
Darabonként győzöm le a dolgokat, mármint a munkát, és megint hőség van, ma egyszer már leállt a gépem, és legalább háromszor hozzáragadtam a billentyűzethez.
Szomorkás vagyok kicsit, főleg, mert mindjárt lejár a vacsoraszünetem, és mehetek vissza világokat pusztítani. Nem akarok világokat pusztítani, nyuszikat akarok rajzolni, de hát mindig ez a vége.
Szomorkás vagyok kicsit, főleg, mert mindjárt lejár a vacsoraszünetem, és mehetek vissza világokat pusztítani. Nem akarok világokat pusztítani, nyuszikat akarok rajzolni, de hát mindig ez a vége.
használati utasítás déli fekvésű erkélyekhez
Délután épp valami vad hordákat takarítottam el a könyvben, amikor kintről hangos robbanás hallatszott. Megijedtem, aztán megkerestem, épp kit kardoztam le, és folytattam volna tovább, de hirtelen iszonyatos cefrebűz töltötte be a szobát, és ahogy kinéztem az ablakon, valami esőféleség zuhogott lefelé. Pár másodperces értetlenkedés után rájöttem, hogy alighanem a felső szomszéd beépítetlen erkélyén felrobbant egy túlhevült, csendben meghibbant gyümölcslé, és épp vadul záporzik a nyitott ablakon befelé, a csukotton csak végig.
Bevágtam a nyitott ablakot is, aztán amikor végre elállt az áradat, nekiálltam megpróbálni lemosni valamennyire a ragacsot. Persze nem mindenhol értem el, meg az első két mosás után még mindig elég homályos a kilátás, ráadásul a végefelé már megérkeztek a darazsak, és valahogy nem volt akkora kedvem egy kedélyes darázsraj közepén hadonászni egy tizedik emeleti ablakban.
De legalább más hülyeségén tanulhatom meg, hogy ne tegyem direkt napfényre a gyümölcslevet.
Bevágtam a nyitott ablakot is, aztán amikor végre elállt az áradat, nekiálltam megpróbálni lemosni valamennyire a ragacsot. Persze nem mindenhol értem el, meg az első két mosás után még mindig elég homályos a kilátás, ráadásul a végefelé már megérkeztek a darazsak, és valahogy nem volt akkora kedvem egy kedélyes darázsraj közepén hadonászni egy tizedik emeleti ablakban.
De legalább más hülyeségén tanulhatom meg, hogy ne tegyem direkt napfényre a gyümölcslevet.
Guy Gavriel Kay: Tigana
Ha valaki szereti a kalandot és a nagyívű, romantikus történeteket, az Kay egyik könyvével sem nyúlhat mellé. A Tiganával sem.
Cikk az SFmag.hu-n.
hőségriasztás
Még nem tudni, alapban milyen sikerrel haladna a netmentes élet, mert azóta meleg van, és ilyenkor én csak úgy ímmel-ámmal működöm, de ez a kisebbik probléma. Tegnap délben egyszer csak a gépem közölte velem, hogy ő most akkor elmegy készenléti állapotba, és mivel ilyet eddig még sosem csinált magától, kicsit megijedtem, hogy hőgutát kapott. Lehet, hogy teljes hülyeség, de valójában nem értek én ehhez. Inkább nem kockáztatom ezt a nappali dolgozást, a negyven fokot nem bírja semmi sem, a légkondicionált bevásárlóközpontokban is mindenkiről szakad a víz, komolyan, ez hihetetlen. Kávézókban pedig nyilván nem megy úgy semmi sem, és pár óránként váltani is kell (nincs mindenhol konnektor, és csúnyán néznek), és már csak azt várom, hogy egyszer végre hidegfront legyen, Istenem, legyen végre már hidegfront.
Brandon Sanderson: Elantris
Az Elantris egy igen kellemes könyv, jó a felépítése, a tempója, az alaptörténete, és ezt nem rontja el az sem, hogy érezhető, ez bizony egy tehetséges szerző kifejezetten korai könyve.
Cikk az SFmag.hu-n.
láthatóan nem hirtelen felindulásból
Most azt játszom, hogy magyar népdal vagyok, tegnap nem számítottam rá, hogy az éjjel-nappalik is bezárnak este tízkor, és itt ülök a Nemzeti Ünnep kellős közepén négy fej hagymával. És igen, keserű magában. Persze minek kellett este tízre hagynom a bevásárlást - talán mert addig nagyon meleg volt, és bár délután átevickéltem egy légkondicionált bevásárlóközpontba, ott csak a hobbiboltig jutottam (és levásároltam az ajándékutalványomat), meg egy kávézóig (és izé, dolgoztam a kellemes hűsben). Szokás szerint most is az volt, hogy amikor este kiléptem és megcsapott az a pállott mosogatórongy meleg, azt hittem, csak itt fúj ki a légkondi, és két lépés, és jobb lesz, de nem: a buszmegállóhoz érve már úgy éreztem magam, mint egy tornazsák alján felejtett, átizzadt frottírzokni.
Utána még egyszer utoljára (egy ideig legalábbis) kiélveztem, hogy éjjel emberekkel idétlenkedek az interneten, mert most már tényleg, vasárnaptól nem tartok itthon ilyet, csak a gond van vele. Kb. egy hónapja mondtam le, de kiderült, hogy az előfizetésem nem hó végén fordul (miért is, az logikus lenne), szóval most vagy kifizetek még egy hónapot három nap nethasználatért, vagy augusztus első kétharmadában nem dolgozom még nyugodtan.
Mert hát ez a fő indok, hogy amíg itt van az asztalomon ez az izé, ez a drót a vicces és változékony dolgok világába, addig én nem tudok úgy istenigazából belemerülni semmibe, és az is csak ideig-óráig megy, hogy akkor itthon a netbookon dolgozom, mert az az itthoni nettel nem kompatibilis (a szomszédaim pedig jelszavazzák a wifijüket). A másodlagos indok pedig a netkapcsolatom elképesztő trágya minősége, néha csak úgy lekapcsolt (óránként hatszor), lassú volt és gyűlöletes. Jobb lesz nekem nélküle. Vagy legalábbis egyelőre ebben reménykedem.
Azért nem leszek örökre teljesen nettelen, tele van a város ingyen wifit és megfizethető kávét osztó helyekkel, ahová úgyis gyakran elzarándokolok majd, hogy kétes függőségeimnek hódoljak (például nem itthon ülni mindig). Csak nem lesz folyamatosan a szemem előtt ez a leküzdhetetlen inger. Hogy kattints. Frissíts. Ne figyelj. Úgy igazából semmire.
Utána még egyszer utoljára (egy ideig legalábbis) kiélveztem, hogy éjjel emberekkel idétlenkedek az interneten, mert most már tényleg, vasárnaptól nem tartok itthon ilyet, csak a gond van vele. Kb. egy hónapja mondtam le, de kiderült, hogy az előfizetésem nem hó végén fordul (miért is, az logikus lenne), szóval most vagy kifizetek még egy hónapot három nap nethasználatért, vagy augusztus első kétharmadában nem dolgozom még nyugodtan.
Mert hát ez a fő indok, hogy amíg itt van az asztalomon ez az izé, ez a drót a vicces és változékony dolgok világába, addig én nem tudok úgy istenigazából belemerülni semmibe, és az is csak ideig-óráig megy, hogy akkor itthon a netbookon dolgozom, mert az az itthoni nettel nem kompatibilis (a szomszédaim pedig jelszavazzák a wifijüket). A másodlagos indok pedig a netkapcsolatom elképesztő trágya minősége, néha csak úgy lekapcsolt (óránként hatszor), lassú volt és gyűlöletes. Jobb lesz nekem nélküle. Vagy legalábbis egyelőre ebben reménykedem.
Azért nem leszek örökre teljesen nettelen, tele van a város ingyen wifit és megfizethető kávét osztó helyekkel, ahová úgyis gyakran elzarándokolok majd, hogy kétes függőségeimnek hódoljak (például nem itthon ülni mindig). Csak nem lesz folyamatosan a szemem előtt ez a leküzdhetetlen inger. Hogy kattints. Frissíts. Ne figyelj. Úgy igazából semmire.
Bécs, buli, brazilok
Elég furcsa időszak volt ez, mindig történt valami, és általában nem az, hogy úgy istenigazában bármi hasznossal sikerült volna haladnom, bár a folyamatos nekifeszülés megvolt. A világ dolgainak általában. Ezzel mások is így voltak persze, például az osztrák lány, aki meghívott engem is hétvégére, ha már a brazil lány épp nála volt férjestül, aztán bejelentette, hogy szombat reggel elutazik egy cseh fesztiválra, és majd vasárnap délután ér vissza. A brazilok meg hétfő hajnalban mennek. Kicsit olyan furcsa volt ez így nekem, mármint én talán nem ezt tenném, ha vendégeket hívnék magamhoz (bár az őrült amerikai óta erre nincs olyan sok indíttatásom), de hát mind mások vagyunk, az osztrák lány pedig sok jó tulajdonsága dacára különösen az.
Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).
Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.
Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.
Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.
Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.
Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.
Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).
Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.
Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.
Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.
Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.
Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.
mert az aszpirintől kitör belőlem az érzelgős állat
Annyi mindenről kéne írnom, és annyi mindenről akarok írni, tele a fejem félig összeállt mondatokkal, és forró vízben oldandó porokkal (Coldrex, ACC, Nescafé). Kezdek beletörődni, hogy sosem érek a végére a franciaországi fényképeknek, közben néha teli torokból éneklem azt, hogy e lucevan le stelle, máskor azon gondolkozom, hogy erdőket kéne rajzolnom, de egyelőre tönkrement a fekete tollam, úgyhogy még a habos hullámokat sem fejeztem be. A körmöm szederlekvár színű és szép, a házi szederlekvár szintén szederlekvár színű, és finom.
Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.
Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.
Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.
Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.
Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.
Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.
Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.
Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.
és még csak nem is vicceltek
"Láthatatlan pénisszel szexelt, felgyújtották" - index.hu, 2011. Ide sem kattintok soha többet.
(Igen, igen, tudom, mérhetetlenül hosszú ideje mérhetetlenül vállalhatatlan, de ez most végleg betett.)
(Igen, igen, tudom, mérhetetlenül hosszú ideje mérhetetlenül vállalhatatlan, de ez most végleg betett.)
saját kárán tanul, ahelyett, hogy aludna
Közvetlenül lefekvés előtt bevenni a köptetőt = hülyeség.
De azután az őrjöngve átköhögött másfél óra után legalább már tudom, hogy tényleg hat.
De azután az őrjöngve átköhögött másfél óra után legalább már tudom, hogy tényleg hat.
Sziget
Még javában tart, de nekem idénre már ma hajnalban véget ért, és jó volt az a két este, amit kinn töltöttem, a megfázással eltöltött köztes nap dacára is (a NeoCitrannál egy rosszabb dolog van, a ColdRex).
Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.
Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.
Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.
A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.
Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.
Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.
A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.
Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.
Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.
Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).
Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.
Csak izomláz a nyakamban.
Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.
Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.
Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.
A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.
Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.
Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.
A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.
Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.
Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.
Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).
Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.
Csak izomláz a nyakamban.
spirit child
Első YouTube videóm valaha is (mondhatni evör), kicsit éles és hideg nekem a hangzás, de sokkal tisztább, mint általában az ilyen felvételeken szokás. Meg is lepődtem jól, hogy milyen ügyes kis gépem van nekem. Néha azért billeg a kép, mert közben mégis táncolni kellett, de hát ez van, sosem voltam az az átgondolt típus... És hideg is volt és éjjel négy és én álmos és némi sok sörök hatása alatt is.
(És természetesen a feltöltés leghosszabb része az volt, hogy találjak egy olyan felhasználói nevet, ami még nem foglalt. Szerintem az első negyvennél simán hazudtak.)
(És természetesen a feltöltés leghosszabb része az volt, hogy találjak egy olyan felhasználói nevet, ami még nem foglalt. Szerintem az első negyvennél simán hazudtak.)
kávéban oldódó költészet
Be kell vallanom, hogy a vasárnap estém aztán odáig fajult, hogy éjfélkor verset írtam az ablakban ülve, a Sors persze azért korrigálta ezt a hibát, mert másnap fél liter kávét öntöttem a füzetembe, és a vízálló tinta ezt azért nem állta mégsem. A hétfőt ezen kívül is a dögrovás jellemezte, és hogy képeket szerkesztettem, mert épp ahhoz volt csak valamennyi eszem. De teljesen jó volt, mert az emberek szerették a képeimet, és az mindig jó, ugye.
Még másnap is szerették a képeimet, különösen, hogy akkor egy régi rajzzal még külön kerestem is a népszerűséget (néha kell az a nyúlnak is, na), bár azt azért meglepődve vettem tudomásul, hogy ami szerintem a kellemes izgalommal teli nyári este fekete-fehérben, az másokban lovecraft-i képzeteket ébreszt - persze megszokhattam volna, ha már a kedvenc tengeri szigetes képemre Impatient annak idején elmerengve annyit mondott, hogy "sosem láttam még ilyen szép ábrázolását az agydaganatnak" (illetve Búvárzenekar is rettegett az egyik virágtól, mert meg akarja enni... pedig nem is). Aztán azért tisztáztuk, hogy az öreg féltőkehal, Lovecraft írt lírai álmokról is, és ez jutott a néző eszébe, nem valami csápos rettenet.
Roppant izgalmas dolgok történnek az én életemben, azt hiszem.
Még másnap is szerették a képeimet, különösen, hogy akkor egy régi rajzzal még külön kerestem is a népszerűséget (néha kell az a nyúlnak is, na), bár azt azért meglepődve vettem tudomásul, hogy ami szerintem a kellemes izgalommal teli nyári este fekete-fehérben, az másokban lovecraft-i képzeteket ébreszt - persze megszokhattam volna, ha már a kedvenc tengeri szigetes képemre Impatient annak idején elmerengve annyit mondott, hogy "sosem láttam még ilyen szép ábrázolását az agydaganatnak" (illetve Búvárzenekar is rettegett az egyik virágtól, mert meg akarja enni... pedig nem is). Aztán azért tisztáztuk, hogy az öreg féltőkehal, Lovecraft írt lírai álmokról is, és ez jutott a néző eszébe, nem valami csápos rettenet.
Roppant izgalmas dolgok történnek az én életemben, azt hiszem.
36 is the new 16
A hisztérikus elszontyolodást illetően legalábbis biztosan. Amikor annyira jó volt mezítláb rohangálni a fűben, a napsütésben, amikor hevertünk a színpad előtt, ahonnan életemben először nekem ajánlottak egy számot (mert legalább annyira szeretem a fákat, mint ők; ezek szerint mégsem volt hiba előző este tíz percen át szerelmet vallanom a bükkerdőknek, a bükkerdők hajlamosak még távollétükben is súlyos szeretetrohamot kiváltani belőlem), amikor szappanbuborékokat fújt a szél a nyírfaágak között, akkor persze tudtam, hogy ennek még nagyon csúnya böjtje lesz, és az este érdemi részét tényleg azzal fejeztem be, hogy ültem a sötét tóparton, és a sörömbe bőgtem. Vettem volna inkább tequilát sör helyett, meg citromot, azt legalább nem rontotta volna el.
Ettől eltekintve rengeteget nevettünk, de hihetetlenül sokat, és szép volt minden, és jó is, és néha elképesztően hihetetlen bizarr, néha csak borzasztó meglepő, például amikor éjjel háromnegyed háromkor egyszer csak még kiderült, hogy a koncert, ami helyett délután a többiek csak hintázó (és nevető!!! milyen dolog már ez) gótokat találtak, kicsit elcsúszott, és akkor most itt lesz, na, az borzasztó meglepő volt, meg jó is. Aztán utána a szállásra visszafelé ballagván újabb jelenség iratkozott fel az "én nem értem a pasikat, de most komolyan tényleg nem" listámra, szóval a 36 ilyen szempontból is az új 16, de ez valahol olyan elképesztően hihetetlen bizarr volt, hogy utána egész úton hazafelé fuldokolva röhögtem az üres műúton, mármint nem az volt a tréfa tárgya, azon csak ballagtam és néha széttárt karral pörögtem. Másnap sikerült csücsköt dobnom egy fekete plüss dobókockával (tényleg a hegyére állt), megtudtuk, miféle étel a lángoló betyárbatyu (kicsit féltünk tőle, hogy egyszer csak kiront egy nagyon felzaklatott Vidróczki a konyhából, és azt kiabálja, hogy ma bizony pincérbatyu lesz inkább az étlapon), és sörrel a kezünkben hintáztunk és néztünk zúzós koncerteket. Volt olyan is, hogy a kilátó kétharmadánál jutott eszembe , hogy tériszonyom van, és én olyan ember vagyok, hogy nem érdekel a fóbiáim tét nélküli legyőzése: fel tudtam volna magam kényszeríteni a tetejére, csak több értelmét láttam, hogy lemenjek, mielőtt rosszul leszek. És olyan is volt, hogy születésnapozó írekkel ittunk, és az egyik értelmezhetetlen dolgokat írt az elérhetősége helyett a füzetembe, például hogy Deftones és kill everyone, a másik pedig megígérte, hogy ha legközelebb feléjük járok, elvisz engem Glendaloughba (eddig háromszor próbáltam oda eljutni, és minden esetben valami teljesen idétlen és nevetséges hülyeség akadályozott meg, például, hogy nem találtuk meg a megfelelő buszmegállót, kezünkben a kifizetett jeggyel) (szerintem Szent Kevin valamiért nem akar látni sem; fontolgattam is, hogy megsértődöm rá). Szeretném igényelni azt a lottóötöst.
Most pedig elmegyek aludni, mert az előrejelzések szerint holnap is lesz nap.
Ettől eltekintve rengeteget nevettünk, de hihetetlenül sokat, és szép volt minden, és jó is, és néha elképesztően hihetetlen bizarr, néha csak borzasztó meglepő, például amikor éjjel háromnegyed háromkor egyszer csak még kiderült, hogy a koncert, ami helyett délután a többiek csak hintázó (és nevető!!! milyen dolog már ez) gótokat találtak, kicsit elcsúszott, és akkor most itt lesz, na, az borzasztó meglepő volt, meg jó is. Aztán utána a szállásra visszafelé ballagván újabb jelenség iratkozott fel az "én nem értem a pasikat, de most komolyan tényleg nem" listámra, szóval a 36 ilyen szempontból is az új 16, de ez valahol olyan elképesztően hihetetlen bizarr volt, hogy utána egész úton hazafelé fuldokolva röhögtem az üres műúton, mármint nem az volt a tréfa tárgya, azon csak ballagtam és néha széttárt karral pörögtem. Másnap sikerült csücsköt dobnom egy fekete plüss dobókockával (tényleg a hegyére állt), megtudtuk, miféle étel a lángoló betyárbatyu (kicsit féltünk tőle, hogy egyszer csak kiront egy nagyon felzaklatott Vidróczki a konyhából, és azt kiabálja, hogy ma bizony pincérbatyu lesz inkább az étlapon), és sörrel a kezünkben hintáztunk és néztünk zúzós koncerteket. Volt olyan is, hogy a kilátó kétharmadánál jutott eszembe , hogy tériszonyom van, és én olyan ember vagyok, hogy nem érdekel a fóbiáim tét nélküli legyőzése: fel tudtam volna magam kényszeríteni a tetejére, csak több értelmét láttam, hogy lemenjek, mielőtt rosszul leszek. És olyan is volt, hogy születésnapozó írekkel ittunk, és az egyik értelmezhetetlen dolgokat írt az elérhetősége helyett a füzetembe, például hogy Deftones és kill everyone, a másik pedig megígérte, hogy ha legközelebb feléjük járok, elvisz engem Glendaloughba (eddig háromszor próbáltam oda eljutni, és minden esetben valami teljesen idétlen és nevetséges hülyeség akadályozott meg, például, hogy nem találtuk meg a megfelelő buszmegállót, kezünkben a kifizetett jeggyel) (szerintem Szent Kevin valamiért nem akar látni sem; fontolgattam is, hogy megsértődöm rá). Szeretném igényelni azt a lottóötöst.
Most pedig elmegyek aludni, mert az előrejelzések szerint holnap is lesz nap.
este van, este van
Nem biztos, hogy be kéne tolnom egy zacskó tört chili paprikát csak azért, mert a piros részeknek finom csipkebogyó ízük van.
kedves naplóm, újra
Kicsit kezd már ködbe veszni a múlt hét is, szerintem folyamatosan álmos voltam, és aggódtam, hogy nagyon sokat kell dolgoznom, ahelyett, hogy nagyon sokat dolgoztam volna (most mondhatnám, hogy ez fárasztóbb, de nem az: nagyon sokat fordítani a legfárasztóbb).
Szerdán épp belendültem volna a munkába, amikor Impatient hívott, hogy akkor menjünk moziba, de majd mindjárt, onnan persze rögtön nem ment a fordítás, de aztán éjjel bepótoltam a hiányzó adagot. És moziban is voltunk, és kávéztunk is, de most nem sokáig, teljesen furcsa is volt.
Csütörtökön senki sem akart sörözni, próbáltam kávéba fojtani a bánatom, de nem sikerült még az sem. Pénteken ügyet intéztem rengeteget, és közben megnéztük még egyszer a Kiállítást is (augusztus 6-ig más is megnézheti még), ezúttal Grafikuslánnyal és barátaival, később söröztünk egy délutánit. Aztán gyanús, hogy hétvégén csak annyit csináltam, hogy elmentünk thai kaját enni (kókuszos-gyömbéres húsleves!!!), és kaptam piroslabda-pöttyös fülbevalót, és beszélgettünk rengeteget.
Aztán a sürgősen ismertetendő regény helyett kiolvastam egy ifjúsági sorozatot, teljesen jó volt, most megint akarok saját farkast (vagy borjú nagyságú, fekete kutyákat, vagy zöld szemű, fekete sárkányt, vagy egy páncélos-jeges macit), bár gyaníthatóan nehezen szoknék hozzá, hogy ahhoz az erdőben kell laknom, és nyersen ennem a vaddisznómájat.
Szerdán épp belendültem volna a munkába, amikor Impatient hívott, hogy akkor menjünk moziba, de majd mindjárt, onnan persze rögtön nem ment a fordítás, de aztán éjjel bepótoltam a hiányzó adagot. És moziban is voltunk, és kávéztunk is, de most nem sokáig, teljesen furcsa is volt.
Csütörtökön senki sem akart sörözni, próbáltam kávéba fojtani a bánatom, de nem sikerült még az sem. Pénteken ügyet intéztem rengeteget, és közben megnéztük még egyszer a Kiállítást is (augusztus 6-ig más is megnézheti még), ezúttal Grafikuslánnyal és barátaival, később söröztünk egy délutánit. Aztán gyanús, hogy hétvégén csak annyit csináltam, hogy elmentünk thai kaját enni (kókuszos-gyömbéres húsleves!!!), és kaptam piroslabda-pöttyös fülbevalót, és beszélgettünk rengeteget.
Aztán a sürgősen ismertetendő regény helyett kiolvastam egy ifjúsági sorozatot, teljesen jó volt, most megint akarok saját farkast (vagy borjú nagyságú, fekete kutyákat, vagy zöld szemű, fekete sárkányt, vagy egy páncélos-jeges macit), bár gyaníthatóan nehezen szoknék hozzá, hogy ahhoz az erdőben kell laknom, és nyersen ennem a vaddisznómájat.
a panellét örömei
Elmentem vásárolni, hazaértem, az egész emeleten olyan brutális fűszag terjengett, hogy az valami hihetetlen. Nem tudom, hol és kik szívták (kb. csak nyugdíjasok laknak ezen a szinten meg a gondnok) de nem mertem volna benyitni hozzájuk, ha csukott ajtón keresztül is ilyen erős volt...
(Egyébként tény, hogy én is ezen a szinten lakom, de akkor nagyon megdöbbentem volna, ha tőlem hömpölyög a gandzsa-szag. Bár legalább önmagában meg is magyarázta volna, miért nem emlékszem rá, hogy tőlem ez hömpölyög, de nálam sajtos-hagymás melegszendvics illat volt, nekem egyszerű vágyaim vannak.)
(Egyébként tény, hogy én is ezen a szinten lakom, de akkor nagyon megdöbbentem volna, ha tőlem hömpölyög a gandzsa-szag. Bár legalább önmagában meg is magyarázta volna, miért nem emlékszem rá, hogy tőlem ez hömpölyög, de nálam sajtos-hagymás melegszendvics illat volt, nekem egyszerű vágyaim vannak.)
egyébként
Persze történnek dolgok, további születésnapolások, családilag is, és kiállításmegnyitó, és az ördög kvantumvonatai, és minden, csak általában vagy álmos vagyok, vagy csendben és dermedten rettegek a nyakamba szakadt határidőktől.
Azért Oslo és Utoeya kegyetlenül perspektívába rakja a dolgokat. Szerencsétlen kölykök, azon a cseppnyi szigeten... és az az utolsó, gyáva féreg, aki először odahívta maga köré őket, aztán tüzet nyitott.
Annyira szörnyű ez az egész, hogy még neki sem tudok rosszabbat kívánni, mint hogy csak egyszer, egy pillanatra fogja fel, mit is tett.
Annyira szörnyű ez az egész, hogy még neki sem tudok rosszabbat kívánni, mint hogy csak egyszer, egy pillanatra fogja fel, mit is tett.
születésnap utáni depresszió
Amikor már kicsit megapadnak a kívánságok és az ajándékok és a vicces dolgok, és az emberre rátelepszik a KOR. De igazából az is lehet, hogy csak a határidők tudata, és ez az egész nem is születésnap utáni, hanem határidők közti depresszió.
Úgy tűnik, mostanában hatnak rám az olvasmányélményeim, most például egészen tizenhat éveshez méltóan hisztériázom azon, hogy bezzeg X és Y nem köszöntött fel a facebookon (szerintem mondjuk inkább az a csoda, hogy tavaly megtették), illetve hogy Z pedig igen, és egyáltalán, Z honnan került elő, és miért, és pont, amikor azt hittem, kezdem már érteni az embereket. Z amúgy tényleg mérhetetlenül idegesít, mert nem értem, és számomra az rémségesen rettenetes, ha valamit nem értek, komolyan, megőrülök. Ha legalább bántana a dolog, de nem, csak idegesít, idegesít, hogy miért nem értem. Buta-e vagyok. (Majd megkérdem valamely férfiismerősömet tömény alkoholok ködében, de szerintem ők sem fogják érteni, és akkor együtt leszünk buták-e.)
Egyébként ha jól nézem, tényleg nem írtam arról az iszonyú megrázó élményről, hogy két és fél hete egyszere csak hirtelen meghalt a szomszédom, épp lelkesen sminkeltem, hogy elmenjek otthonról, amikor kétségbeesetten becsengetett a n agyjából velem egyidős, épp könyökig begipszelt lánya, hogy a mesterséges lélegeztetéssel hogy állok, aztán mire fél perccel később találtunk egy szomszédot, aki állt vele valahogy, már a mentők is kinn voltak. De hiába. Olyan rendes ember volt, tényleg, amikor tavaly kizártam, még kávét és palacsintát is adott, nem csak azt engedte meg, hogy telefonáljak tőlük, és néha beszélgettünk valami keveset is, amikor épp találkoztuink a folyosón, és tényleg olyan jó ember volt. Nagyon megrázott ez az egész, és rettenetesen sajnálom a lányát, borzalmas lehet szegénynek.
Nyilván részint azért csak most írok róla és azért ennyire mintegy mellékesen, mert teljesen nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel, tele van nagyon szomorú és végleges dolgokkal, és izé, én ilyenkor legfeljebb Verdit hallgatok, de civilizáltan megnyilvánulni nem tudok úgysem.
Sört kéne inni most. Attól sosem lesz költői hangulata az embernek.
Úgy tűnik, mostanában hatnak rám az olvasmányélményeim, most például egészen tizenhat éveshez méltóan hisztériázom azon, hogy bezzeg X és Y nem köszöntött fel a facebookon (szerintem mondjuk inkább az a csoda, hogy tavaly megtették), illetve hogy Z pedig igen, és egyáltalán, Z honnan került elő, és miért, és pont, amikor azt hittem, kezdem már érteni az embereket. Z amúgy tényleg mérhetetlenül idegesít, mert nem értem, és számomra az rémségesen rettenetes, ha valamit nem értek, komolyan, megőrülök. Ha legalább bántana a dolog, de nem, csak idegesít, idegesít, hogy miért nem értem. Buta-e vagyok. (Majd megkérdem valamely férfiismerősömet tömény alkoholok ködében, de szerintem ők sem fogják érteni, és akkor együtt leszünk buták-e.)
Egyébként ha jól nézem, tényleg nem írtam arról az iszonyú megrázó élményről, hogy két és fél hete egyszere csak hirtelen meghalt a szomszédom, épp lelkesen sminkeltem, hogy elmenjek otthonról, amikor kétségbeesetten becsengetett a n agyjából velem egyidős, épp könyökig begipszelt lánya, hogy a mesterséges lélegeztetéssel hogy állok, aztán mire fél perccel később találtunk egy szomszédot, aki állt vele valahogy, már a mentők is kinn voltak. De hiába. Olyan rendes ember volt, tényleg, amikor tavaly kizártam, még kávét és palacsintát is adott, nem csak azt engedte meg, hogy telefonáljak tőlük, és néha beszélgettünk valami keveset is, amikor épp találkoztuink a folyosón, és tényleg olyan jó ember volt. Nagyon megrázott ez az egész, és rettenetesen sajnálom a lányát, borzalmas lehet szegénynek.
Nyilván részint azért csak most írok róla és azért ennyire mintegy mellékesen, mert teljesen nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel, tele van nagyon szomorú és végleges dolgokkal, és izé, én ilyenkor legfeljebb Verdit hallgatok, de civilizáltan megnyilvánulni nem tudok úgysem.
Sört kéne inni most. Attól sosem lesz költői hangulata az embernek.
ma jól megy ez a boldog születésnapot dolog
Nekem is pont ilyen kis tűzköpő volt a tortámon! És tök jó barátaim vannak, mert meglepnek sajátrajzos tortával és koros Jamesonnal és ajándékutalvánnyal és Rettenetes Könyvvel és birkaízű csokival, és linkelnek nekem Faith No More-t pedig nem is olyanosok, és kívánnak nekem boldog születésnapot, és örülnek velem, és milyen jó dolog már a születésnap!
(És még az időjárás is ír lett a whiskey mellé, hideg szürkeség esik az égből, és ez a tegnap estig nyúlósan hentergő hőség után olyan jó, hogy kérni sem lehetne jobbat; nyilván, mert születésnapom van.)
(És még az időjárás is ír lett a whiskey mellé, hideg szürkeség esik az égből, és ez a tegnap estig nyúlósan hentergő hőség után olyan jó, hogy kérni sem lehetne jobbat; nyilván, mert születésnapom van.)
hiánypótlás, remélhetőleg azért 30 napon belül
Most az van, hogy kihagytam még utazgatás közben helyet a különféle útibeszámolóknak, és azok ott bukkannak majd fel, nagyjából a helyükön, és nem itt, az oldal tetején. Szóval néha érdemes lesz lebarangolni egész júniusig - bár egyelőre visszafelé haladok, és elsőnek a Távolról indít 3.0, avagy a jódos kesernye bosszúja c. fejezettel emlékeztem meg vidám borvidékes hétvégénkről.
Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész
Mert ez a rész most bizony az akcióról szól. Voldemort hét életéből, a hét horcruxból négy még hátra van (még szerencse, hogy nem macska), és ebből háromról azt sem tudjuk, mi a fene lehet. A negyedikről is csak azért, mert az bizony maga Voldemort, márpedig hozzá csak akkor érdemes egyáltalán odasündörögni, ha a másik három már kipipálva – és ez nem olyan egyszerű, főleg, hogy Voldemort is keresi őket.
Cikk az SFmag.hu-n.
morg
Például azért is fogom lemondani az itthoni internetet szerintem hó végén, mert hiányzik a fenének, hogy rögtön az első reggeli e-mail iszonyatosan feldühítsen.
hah
Úgy nyavalyoghatnék, de ehelyett csak belenézek a kamerába, és azt mondom:
Tök jó volt az utolsó rész, bár Alan Rickmant azért nem tudták meggyőzően huszonegy évesre sminkelni.
HARRY POTTER!
Tök jó volt az utolsó rész, bár Alan Rickmant azért nem tudták meggyőzően huszonegy évesre sminkelni.
de ez úgy húsz éve lett volna aktuális
Szembesültem vele, hogy van egészen mai magyar gimis romantikus sorozat, és beleolvastam a 3. kötetbe (4. nem volt a boltban) és azt hiszem, függő lettem. Mert... Mert semmi sem reális benne, csak az, hogy a kamaszlányok tényleg teljesen ilyenek.
A felismerés valahol annál a résznél érhetett, amikor Hősnőnk napokig bőg, mert kiderül, hogy Szíve Szottya más leánnyal jár, és ezen a ponton azt gondoltam, hogy ne már, ez azért így ebben a formában nem igaz.
Csak aztán eszembe jutott az a kép, hogy olyan hajnali három lehet, én az ágyamon ülök, miután a háztartás összes gyertyáját elégettem (ezek kilencven százaléka úgyis a szobámban volt, mert nem csak geek voltam, de kezdő gót is), és a viaszba olvadt gyufákat basztatom a viaszba nem olvadt gyufákkal (rengeteg gyufám volt, miután az öcsémnek karácsonyra gyufásdobozokból építettem űrhajót), és ott BŐGÖK, mint egy állat, vagy nem, mert olyan állat azért Darwinnak hála nincs is, ami így bőgne, és hirtelen felrobban a hamutartó, amiben addig a dolgokat gyújtogattam, és egy nagyobb szilánk lyukat éget a bal bokámra. Meg az ágyneműbe is, persze, de az nem fáj olyan közvetlenül. A lábamból ezek után hetekig folyt valami zöld, és persze a kamaszregényekkel ellentétben sosem lettünk egymáséi szívem akkori Szottyával... De nem tagadhatom le, hogy volt ilyen. Pláne, mert a nyoma ott van a bokámon a mai napig.
És olyan jó lett volna, ha a kamaszregények kötelező fordulatai néha mégis igazak, már ami az összejöveteleket és egyéb délutáni teákat illeti.
Nem, egyébként nem, én félig akkor, félig úgy húsz év fáziskéséssel láttam, milyen az, amikor a Menőfiú valóban összejön a Rendeslánnyal; és nem. Nagy és határozott NEM, ha netán szavazni kéne a kérdésben.
És persze én sosem voltam igazi Rendeslány, legfeljebb egy rendetlen geek lány, és egyáltalán, ma goromba volt velem az élet (bemászott egy borzalmasan nagydarab pók az ablakon, és a párnám alá akart költözni, mielőtt kidobtam volna, és nagy szívtörésem jelölt be szociális világhálózaton, WTF, Bastille Nap volt, nem lehetne, hogy az érzelgősség helyett királyokat gyilkolunk?, valamint állítólag sörözéseken dolgokat mondtam, amikre nem emlékszem, és egyáltalán, öreg vagyok, és a hétvégi képek alapján csúnya és kövér is, IGEN) csak néha nagyon nehéz visszagondolni azokra az időkre anélkül, hogy egyszerre kezdenék el rettegve bőgni és az időgépem keresni, na.
A felismerés valahol annál a résznél érhetett, amikor Hősnőnk napokig bőg, mert kiderül, hogy Szíve Szottya más leánnyal jár, és ezen a ponton azt gondoltam, hogy ne már, ez azért így ebben a formában nem igaz.
Csak aztán eszembe jutott az a kép, hogy olyan hajnali három lehet, én az ágyamon ülök, miután a háztartás összes gyertyáját elégettem (ezek kilencven százaléka úgyis a szobámban volt, mert nem csak geek voltam, de kezdő gót is), és a viaszba olvadt gyufákat basztatom a viaszba nem olvadt gyufákkal (rengeteg gyufám volt, miután az öcsémnek karácsonyra gyufásdobozokból építettem űrhajót), és ott BŐGÖK, mint egy állat, vagy nem, mert olyan állat azért Darwinnak hála nincs is, ami így bőgne, és hirtelen felrobban a hamutartó, amiben addig a dolgokat gyújtogattam, és egy nagyobb szilánk lyukat éget a bal bokámra. Meg az ágyneműbe is, persze, de az nem fáj olyan közvetlenül. A lábamból ezek után hetekig folyt valami zöld, és persze a kamaszregényekkel ellentétben sosem lettünk egymáséi szívem akkori Szottyával... De nem tagadhatom le, hogy volt ilyen. Pláne, mert a nyoma ott van a bokámon a mai napig.
És olyan jó lett volna, ha a kamaszregények kötelező fordulatai néha mégis igazak, már ami az összejöveteleket és egyéb délutáni teákat illeti.
Nem, egyébként nem, én félig akkor, félig úgy húsz év fáziskéséssel láttam, milyen az, amikor a Menőfiú valóban összejön a Rendeslánnyal; és nem. Nagy és határozott NEM, ha netán szavazni kéne a kérdésben.
És persze én sosem voltam igazi Rendeslány, legfeljebb egy rendetlen geek lány, és egyáltalán, ma goromba volt velem az élet (bemászott egy borzalmasan nagydarab pók az ablakon, és a párnám alá akart költözni, mielőtt kidobtam volna, és nagy szívtörésem jelölt be szociális világhálózaton, WTF, Bastille Nap volt, nem lehetne, hogy az érzelgősség helyett királyokat gyilkolunk?, valamint állítólag sörözéseken dolgokat mondtam, amikre nem emlékszem, és egyáltalán, öreg vagyok, és a hétvégi képek alapján csúnya és kövér is, IGEN) csak néha nagyon nehéz visszagondolni azokra az időkre anélkül, hogy egyszerre kezdenék el rettegve bőgni és az időgépem keresni, na.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)