Szerdán elég küzdelmes volt a bejutás, pedig felkészültem rá, hogy első nap, és időben elindultam. Ennek ellenére majd' egy órán át nyeltem a port, viszont sikerült szereznem metapay kártyát is, ha már idén nem ismerték el a készpénz jogosultságát a rendezvényen. Odabenn eleinte kószáltam, aztán megtaláltam Noizt és kis barátait (csupa olyan ember, akiket én mind nagyon szeretek, és ahhoz képest egész ritkán látok), csatlakoztak mindenféle Fekete Zaj látogatók is (ha már olyanos pólóban voltam, gyorsan meg is beszéltük, hogy ah, Leafblade, kis rózsaszín szívecskék, közben rájöttem, hogy például ott nem is írtam, mert annyira kitöltötte a gondolataimat, hogy feltételeztem, hogy az ujjam hegyéből átfolyik majd a billentyűzetbe, és onnan felkúszik a képernyőre is; de azt hiszem, nem tette, és nem lelkendeztem külön azon, hogy ah, Sean & Kev. Pedig. Csupa ah, néhány ohhal megtűzdelve), és ittunk sört, de nem lehetett borravalót adni a rohadt metapay miatt. Igazából én ezzel kínlódtam ám rettenetesen, megszoktam, hogy a borravaló az jár, és rettentően zavar, ha nem tudom odaadni, különösen, amikor tudom, hogy a pultosokat ott épp hogyan fizetik. No mindegy.
Elballagtunk belenézni az Empire of the Sun előadásába, még le volt kerítve az üres sátor, amikor odaértünk, aztán mindenféle tömegjelenet, és egy kerítés tövénél úgy döntöttünk, inkább elmenekülünk mégis, mert mindannyian paranoiások vagyunk, és sok fesztiválon sebződött fel a lelkünk (mindegyikünkkel kezdett már el zuhanni a tömeg). Aztán megjelent egy trópusi hal a színpadon, később kiderült, hogy ez valamelyik tag feje, én pedig elmentem bolyongani (látványos volt, profi, és nem az én világom), bámultam egy ideig az alkonyi félhomályban vöröslő Mekit, átvettem az AWESOME pólómat (ami egyszerűen awesome), és leballagtam a Motörheadre.
Óriási tömeg volt, valahogy mégis megtaláltam a többieket, de rá kellett jönnöm, hogy a Motörheadet én legfeljebb csak tisztelem – és két szám után unom. Elmentem hát lángos és Pulp iránt, a tömegben néhány idegennek összetejfölöztem a kapucniját, és az átszerelés alatt nagyon jókat mulattam a vicces tömeggimnasztikát végző részeg angolokon. A Pulp állat volt, de ekkorra már szinte sírtam a hidegtől, és inkább jártam még egyet; de azért Jarvis Cocker így is lenyűgözött. Folyamatosan dőlt belőle a hülyeség, és egyszer sem esett el a magassarkú férficipőjében. Később Noiz meg is vádolt minket azzal, hogy történelemtanár-fétisünk van, pedig nem, csak. Mindegy, próbáltunk felmelegedni kávétól és bodzafröccstől, finom volt mind a kettő, de meleg, az továbbra sem lett. El is ballagtunk hazafelé.
A csütörtököt a borzalmas megfázás jegyében töltöttem, olyannyira, hogy gyógyszertárba is kellett mennem, ami rettenetes, meg hát drága. És annyival azért sajnos jobban sem lettem tőle, de pénteken azért csak megacéloztam magam, elvégre Sziget egyszer van egy évben, és akkor sem örökre.
Ki is ballagtam, sétáltam, kaptam fröccsöt ajándékba, bambán néztem, ahogy vidám fiatalok egy kerítésen átlógatott, botra akasztott gumibabát dedikáltatnak az egészségügyi sátor dolgozóival (he?), óriási strandlabdákat láttam, amikbe elvben be lehetett volna cipzárolódni, és a vízen forogni (nem javallanám másnaposan és/vagy részegen), majd megtaláltam az EU központot a susnyásban, és épp a mellette lévő tarot labirintus fordításain morfondíroztam, de mielőtt alávetettem volna magam a fesztiválezotéria mélységeibe, utolértek a barátaim, és inkább adtak még fröccsöt. Pedig lehet, hogy megvilágosodtam volna, bár azért kétlem.
Ehelyett ittunk és mászkáltunk és kétkezes hotdogot ettünk és cipőt vettünk, igaz, ezen a ponton még nekem nem, én csak kinéztem a szépséges rózsaszín kockásat, és utána tipródtam hosszan. Megnéztük a Deftones-t, elmentünk a Borfaluba, és szembesültem vele, hogy a nagyon aranyos lány, akitől az előző fesztiválon pólót vettem (és megengedte, hogy elvigyem próbálni, meg vicces tanácsokat adott) valójában csodálatosan ismerős ismerőse, és akkor egymás nyakába borulva örültünk az előző fesztiválnak. És Sean & Kev derék párosának, bár azt hiszem, őket már szerettem eleget ebben a bejegyzésben, szóval érjék csak be vele.
A Borfalu egyébként vicces volt, három igazi, magyarosch vendéglátóipari egységekben szocializálódott cigányzenész járt körbe a padok között, és bárkinek elhúzták a nótáját – mondjuk azt nem sikerült kiderítenünk, hogy a metapay évében ez miért érte meg nekik, és mivel hálálta meg művészetüket az értő (vagy olykor simán csak részeg) közönség, mert nem úgy tűnt, hogy a hegedű végébe lenne lecsippantó kis lehúzó rendszer építve. A hosszú asztalt amúgy vidám francia egyetemistákkal osztottuk meg, én olvadozva nosztalgiáztam, miközben a borról értekeztek. Nem mintha értettem volna bármit is, de ezek szerint a rendes brit kiejtés mellett már az igazi franszia is érzelmi rohamokat vált ki belőlem, hjaj, hát már csak meg kéne tanulni valahogy.
Miután megittuk a rendelkezésünkre bocsátott rengeteg bort, mentünk tovább. Út közben elharmadoltunk egy indiait (ételt, nem személyt, és legalább olyan finom volt, mint amilyen drága) a Nagyszínpad hallótávolságán belül, majd mutogattunk és szeleteltünk egy sort a Prodigy-ra, és próbáltuk megkeresni a többi embereket, néha egész sikeresen.
Noizt, Brightot és kis barátaikat a Hilltopnál hagytuk, míg mi elmentünk, és nekem is szereztünk kockás ikercipőt a szigetre kitelepült sportszer boltban. Ez abból a szempontból nem bizonyult jó ötletnek, hogy amikor később a Voltnál tomboltunk, vagy valaki fogta, vagy letettük, és körbeugráltuk, mint valami pogány oltárt – áldoztunk a fogyasztói társadalomnak, és Cipőtáncot jártunk az épp aktuális bálvány előtt, vagy valami hasonló. De az is lehet, hogy épp használható zenék voltak, a szervezetünkben pedig jelentős mennyiségű alkohol.
Innen átvonultunk a Demizsonba, ahol lényegesen rosszabb volt a zene, de az egyik pultos jó barát, sőt, mi több. Páratlan jeleneteknek lehettünk tanúi, például, ahogy az új cipőmet az arcomhoz szorítva vicsorgok (ezt feltehetően akkor épp lelkesedésnek szántam), vagy, ööö, erről az eseményről videófelvétel is készült, de az érintett megkérte, hogy töröljem (szerepelt benne Lady Gaga. Ennyi legyen is elég…). Noiz és Bright, nemzetünk nagy költői helyben rögtönözték a Crazy Town egyetlen és igen túlkoros slágerének magyar változatát (gyere babám, gyere babám, légy a galambom, igaz mátkám, vagy valami hasonló), aztán levezetőnek még zúztunk Pearl Jamre (ALIVE!!!) és Guano Apes-re a szomszédos Lovardában. Én konkrétan nem is hittem volna, hogy még mindig tudok ekkorákat ugrani. Biztos voltam benne, hogy ez a fajta állóképesség rég kihalt belőlem. De nem. A Sziget és a fröccs, vagy csak a nosztalgia még mindig kihozza belőlem (de kell hozzá a társaság is, mert például az amúgy zseniális Fekete Zajon mindig sírás lett az ugrabugra vége, mondjuk ott The Missiont adtak, ami velem szemben simán nem fair).
Aztán már világosodott, néha kiejtettem a zsebemből a fényképezőgépemet a sárba, és bár ugrálni még bőven tudtam, az egyszerű gyalogláshoz már nem volt erőm. Taxira vágyva ballagtunk ki a hídon, Noiz még összefutott egy gólyatáboros ismerősével, aztán Bright a munkahelyére számlázta a taxit, és hazahozott. Ha már szinte szomszédok vagyunk. Valahogy felbotorkáltam a tizedikre, és csak annyiból gyanítom, hogy még volt erőm rendesen megfürödni, hogy reggel nem voltak sárkoloncok a párnámon.
Csak izomláz a nyakamban.
