Annyi mindenről kéne írnom, és annyi mindenről akarok írni, tele a fejem félig összeállt mondatokkal, és forró vízben oldandó porokkal (Coldrex, ACC, Nescafé). Kezdek beletörődni, hogy sosem érek a végére a franciaországi fényképeknek, közben néha teli torokból éneklem azt, hogy e lucevan le stelle, máskor azon gondolkozom, hogy erdőket kéne rajzolnom, de egyelőre tönkrement a fekete tollam, úgyhogy még a habos hullámokat sem fejeztem be. A körmöm szederlekvár színű és szép, a házi szederlekvár szintén szederlekvár színű, és finom.
Embereknek tartozom telefonhívásokkal, munkákkal és tetoválástervekkel, emberek tartoznak nekem pénzzel és sörrel, nem jó ez így, de lehetne rosszabb is. Megint nyúlós és ragacsos meleg van, na, ez főképp csak jobb lehetne.
Pár hét ülepedési idővel azt is felfogtam, hogy a kölyökkel, akivel főleg arra alapult az ismeretségünk, hogy átlag négy évente hirtelen felindulásból nekiadom egy pólómat, most már tényleg visszavonhatatlanul és örökre wtf típusú kapcsolatunk lesz. Kicsit megnyugtat, hogy ha már az én hibámból, legalább nem csak az én furcsaságaim miatt. Azért szomorú ez, én a de ez most így hogy típusú viszonylatoknál jobban szeretem, ha egyszerűen és kellemesen csak kedvelnek, de mivel általában azt úgyis én barmolom el a barátságaimat, igazán nincs kire haragudnom (magamra nem szeretek, fárasztó meg minden). Különben is, azóta áttértem a lánypólók vásárlására, szóval jövőre már úgysem tudnám tartani az ütemet, vagy hát nagyon bután nézne ki, ha egy olyat úgy impulzívan a kezébe nyomnék.
Most az előbb ezt lánypókok vásárlásának olvastam, és kicsit megijedtem, hogy miről nem tudok a saját életemben.
Egyébként ilyen érzelmileg értékelős időszakomat élem épp, és mióta tudni lehet, hogy októberre Fields of the Nephilim koncert szerveződik, tréningezem magam lelkileg is. Persze egészen biztos vagyok benne, hogy ha már így rákészülök, nem lesz ott az, akivel annak idején hallgattuk (pedig most már lenne annyi eszem, hogy utána nem próbálom meg szétverni homlokkal a fürdőszoba csempét, bármennyi sört iszunk meg kölcsönös ijedtségünkben hirtelen) (mármint nem a fürdőszoba csempével, az még nálam sem iszákos) és tök nagy csalódás lesz az egész, mindig ez van. És felfedezéseket is tettem, például, hogy már végképp nem állok romantikus költőnek, amikor a legutóbb az érzelmeimről próbáltam beszélni a barátaimnak, nagyon jókat nevettek (ajánlom ám nekik, hogy velem és nem rajtam), de semmi magukba roskadva zokogás nem volt, szóval azt hiszem, egyelőre nem taszítom le a trónjáról Keats-et.
