Tegnap már szeptember volt egy ideje, és harminchét fok, és én olyan rosszul voltam, hogya napi adag munka fele után sírva beborultam egy sarokba, majd elmentem vaníliás tejet inni literszám, és megnéztem a Conan, a barbár első olyan változatát valaha, ami nekem tetszett.
Itt kitérnék arra, hogy annak idején többször is próbáltam megszeretni Howard munkásságát, legutóbb tavaly, és továbbra is teljes értetlenséggel állok a jelenség előtt, mármint hogy ez itt mi, és emberek miért szeretik, mert hát valami borzalmas. Giccses-ragacsos, vágykielégítő képzelgés, abból a fajtából, aminek a lányos megfelelőjét épp a Howard rajongók szokták a legmélyebben megvetni. Aztán az eredeti filmnél ott van szegény Schwarzenegger, aki minél kevesebb ruhát ránt magára egy filmben, annál kétségbeesettebben menekülök a képernyő elől, mert ejj már, valaki ne nézzen ki ilyen természetellenesen. Jason Momoa viszont épp annyira rettentően izmos, hogy az még hihető, és az sem árt, hogy van hozzá vagy két méter magas, és ritka érzéki fickó. A film története persze ritka egyszerű, és az elején az a császármetszés a csatamezőn valami olyan szinten röhejes, hogy az egész egyszerűen alulmúlhatatlan, de idővel egész kellemes kis kalandfilmmé rúgja ki magát.
Hétfőre aztán enyhülést ígértek, de persze ehelyett csak folytatódott a nyomorult dunszt, a gép leállt, én a földön fetrengve őrjöngtem, a vaníliás tej elfogyott, a kávé is, és be kellett ismernem, hogy itt komolyabb munkavégzés már nem lesz a hideg idő beálltáig. Határidőtől függetlenül. Lefordítottam két oldalt, visszaolvastam, és olyan rossz volt, hogy sírva töröltem a fenébe. Nem tudom elkapni a szöveget. Annyira leköt, hogy szakad rólam a víz, hogy nem megy.
Aztán ha meg eljövök légkondicionált és internetes helyekre, akkor vidám gimnazisták köpőcsöveznek és dobálódznak a fejem fölött, ami szintén nem kedvez a munkavégzésnek. Szerencsére nem nekem kellett rájuk förmednem, megtette helyettem a biztonsági őr, de akkor is. Legyen már ősz, vagy legalább csak emberi idő.
