Végül arra jutottam, hogy csak szomorú lenne, ha nem találkoznék a brazilokkal, ha már először járnak Európában, pedig vagy öt éve ismerem őket. El is ballagtam az egyik délutáni vonathoz, húztam sorszámot, 79(!!!) ember volt előttem, kicsit elkeseredtem, mert ez bizony azt jelentette, hogy hiába állt még benn javában az előző vonat, jegyet már csak a következőre kaptam. Felszálltam, amint beállt, úgyhogy nem kellett állnom Bécs büszke városáig, ellenben volt tíz perc aktív pánik, amikor a velem szemben ülő megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg elrohan ennivalóért. Legközelebb ilyenkor megmondom, hogy ne tegye, mert angol kultúrára szakosodtam, nekem ez nem megy, én ilyenkor biztos vagyok benne, hogy robbantásos merényletre készül, most is csak azért nem szálltam le sikítva a vonatról, mert az volt az utolsó, és azért nem ültem át máshová, mert ha tényleg vonatot akarnak robbantani, akkor minden kocsiba tettek bombát (és legalább én a bombával szemben ülve nem szenvednék annyit, mintha tíz üléssel arrébb csak a lábamat tépné le).
Némi késéssel aztán bedöcögtünk a Westbahnhofba, ahol visítva a nyakamba estek a lányok, és elmentünk vacsorázni egy igazán kellemes kiülős kis helyre, teljesen olyan volt, mint bármilyen háziasabb típusú magyar vendéglő, csak Bécs belvárosában. Majd ittunk még egy fröccsöt a Stephansdom tövében, amibe már mindenki belealudt egy kicsit. Az osztrák lány vendégszobájában épp a fekete szaténpárnámra szűrődött a bordó organza függönyökön át a telihold, de valahogy végtelenül otthonos volt még ez a mélygótika is (alighanem a véletlenszerűen elszórt gumikacsáknak és plüssegereknek köszönhetően). Ezek után szokatlanul hosszan és összetetten álmodtam az apokalipszis közelgő eljöveteléről (hideg lesz, és 2500 forint az euró, valamint nem lehet ropit kapni a falusi közértben, mielőtt néhány igazán ellenszenves alakkal tizenketten felvonulunk a Hegyre, hogy még a Vég teljes beköszönte előtt megírjuk krónikáinkat, a fenébe is, ha már hideg van, 2500 forint az euró, és ellenszenves alakokkal kell valami Hegyen krónikákat írnom, legalább ropi lehetne!), és rájöttem, hogy a szatén hatású lepedőt nem nekem találták ki, mert halál komolyan lecsúszom róla.
Másnap elég sokáig aludtunk, aztán C. levitt a kedvenc kávéházába reggelizni, ha már nem volt nála otthon semmiféle ennivaló, és nincs is jobb, mint álmos, bécsi sétálóutcácska teraszán habos kávét és epertortát reggelizni a vasárnap reggeli napfényben. Ráadásul teljesen véletlenül egyforma ruhában voltunk, csak az övé lila, az enyém sötét türkiz, és tényleg teljesen véletlenül, mert reggel mind a ketten felöltözve bukkantunk már elő, és nem is tudtuk, hogy van ikerruhánk, de milyen vicces dolog már ez.
Közben persze rám szakadtak mindenféle teljesen irracionális bánatok, hogy velem bezzeg olyan sosem esik meg, hogy egyszer csak ír valaki egy levelet, hogy ő az én művészetem nagy tisztelője, majd kiderül, hogy az illető valóban kultikus zenészlegenda, és utána nem keveredünk levelezésbe sem (ha már nem írt eleve, ugye; azért az csak megnehezíti a dolgot), és nem fog néha felhívni azzal, hogy "épp átjöttem a világhíres képzőművész barátomhoz, és eszembe jutottál", bár lehet, hogy nem bánom, ha a derék házigazda művészetéről nem jutok eszébe senkinek sem. Nem, ilyesmi tényleg biztosan sosem esik meg velem, meg szerintem ha meg is esne, olyan őszinte és riadt vinnyogással néznék az égre fel, hogy mi ez már, hogy az ég inkább előrelátóan nem tesz ki ekkora stressznek.
Aztán gondoltam, sétálok és várost nézek, ha már egyszer Bécsben vagyok, csak azt felejtettem el, hogy harmincöt fok van, és valami olyan UV-sugárzás, hogy öt perc után leégett az arcom (komolyan, két sarkot sem mehettem a napon, de az első fényképen már malacrózsaszín a fejem). Ennek örömére mezítláb rohangáltam egy parkban, és teszteltem azt az elméletet, hogy ez nem tesz nekem jót (túlpörget; de ez inkább fordítva lehet, csak akkor van kedvem mezítláb rohangálni a fűben, ha amúgy is túlpörögtem), egy ideig nagyon vicces volt azért, próbáltam vízcseppeket is fényképezni a fűszálakon, meg virágokat, és aztán ügyesen beleejtettem a gépem egy szökőkút medencéjébe.
Talán két másodpercet lehetett víz alatt, de azért nem tett jót neki. Továbbra is hőség volt, és egyre kevésbé volt kedvem várost nézni, úgyhogy beültem kávézni és netezni egy gyorsétterembe, aztán elsétáltam egész a Stephansdomig, és aláereszkedtem a földnek a mélyére, hogy elmetrózzak a vonathoz, de útközben sikerült nagyszerű pirított tésztát is szereznem, és amikor a peronon ülve épp azt villáztam be lelkesen, már koromfekete felhők sötétítették el az eget. Ennek örömére Győrig gyorsan megnéztem még egyszer a Hőst, ahh, Jet Li, de azért nem volt rossz a király sem. All Under Heaven. Valamikor írnom kéne az új Guy Gavriel Kay könyvről is.
