Csütörtökön szokás szerint fröccsöztünk, és hajnalig beszélgettünk a magyar népmesei fantasztikumokról és egyéb dolgokról, és másnap reggelre az egyik kezem tele lett apró kis vágásokkal vagy karmolásokkal, és nem tudom, hogy mitől (ha valaki netán emlékszik rá, hogy zsilettpengék alatt próbáltam átlökdösni a mellettem ülőnek egy levelet, szóljon, mert egyelőre csak arra tudok gondolni, hogy Freddy Krueger álmomban gyengéden megpaskolgatta a kezemet).
Pénteken délután Fleó egyszer csak rám telefonált, hogy nincs-e kedvem náluk vacsorázni – ha már úgyis a munkahelyéhez közel lakom, felvesz, és kivisz. Rövid gondolkozás után (hol vagyok? Milyen nap van? Mennyi idő alatt tudok hajat mosni?) rábólintottam, aztán rájöttem, hogy a telefonban ez nem látszik, szóval hangot is adtam a lelkesedésemnek. Úgyhogy megismerkedtem Fleó lányával, Virgonccal (és tényleg virgonc!) és dobozt festettünk és krumplikrémlevest ettünk és beszélgettünk és nevettünk, és Virgonccal teljes lelki rokonságot éreztem, amikor kiderült, hogy neki is az ágy belső sarkában alszik egy halom plüssállata, csak neki egy párna alatt, nekem meg egy párna fölött tették akkoriban. És ruhát és üvegfestéket örököltem, szóval igazán, és aztán hazafelé a buszmegállóban egy héthetes (sejtéseim szerint bull terrier) kölyökkel is megismerkedhettem, mondjuk a Misztik inkább vicces név egy (bárm)ilyen kutyának , mint sejtelmes, de attól még édes volt. És olyan lelkes vagyok a zsákmányommal, hogy hűha, idén karácsonyra a család megint pálinkát kap, mert azért annyit nem vétett ellenem a világ, hogy már megint saját kezűleg festett üvegholmikkal terrorizáljam őket. (Bár kiderült, hogy milyen jó, hogy nem dobtam ki az összes üres borosüveget, hah, lehet rájuk festeni!) (Teli borosüvegnél nem olyan jó ötlet, mert ezt a fajta festéket ki kell égetni, és nem biztos, hogy a Bock Portugieser például nagyon kedveli, ha beteszem húsz percre kétszáz fokra. Bár merészen átértelmezné az elavult és kispolgári „forralt bor” koncepciót.)
Kölcsönbe elragadtam egy kötet Bazsov mesét is, Lidérc anyó kútja, lassan huszonhét éve már (OMFG!), hogy annak idején a napköziben olvastam a Rézhegyek Királynőjéről, és ennyi idő után már csak arra emlékeztem, hogy nagyon különös és nagyon hideg mesék, és nincs ám mindig jó végük. Közben végig a huzavoni kovácsokon gondolkoztam, akikkel ugye megtorpantam rendesen – a történetek már rég megvannak, csak a szavakat nem találom hozzájuk – bár az ő meséik nem olyan különösek és egyáltalán nem hidegek, elvégre nem a cári Oroszországban nőttem fel, hogy a „minden jó, ha vége jó” azt jelentse, hogy hősünk elszökött az intéző elől, és a menyasszonyával együtt örökre nyoma veszett. Bár izé, Szikla kovács élete sem csak móka és kacagás, és Ezüst kovácstörténete pedig kifejezetten szomorú. Mármint szerintem.
