november végi köd

Tíz perc alatt végzett gyökértelen kis fogammal az orvos, igazából csak tömnie kellett, az ideg már előzékenyen elhalt. Csütörtökön megyek vissza, fúrás, faragás, és ha minden igaz, jövő héten ilyenkor már minden fogászati gondon túl leszek, egész a jövő decemberi kontrollig. Azért csütörtöktől jövő keddig elég szendén fogok csak mosolyogni.

Hazafelé menet annyira lelkes voltam, hogy elhatároztam, hogy ha a villamosmegállóban találok valami jóféle sporttevékenységre hívó reklámot, én bizony a Sors kezének veszem; de csak fogorvost és KRESZ-tanfolyamot reklámoztak, az pedig most mind nem aktuális. Igaz, volt költöztetés is. De az már túlságosan is extrém sport az én betonba gyökerezett lelkemnek.

A fájdalmas szóviccek koronázatlan királyai, DrótSáska és Srakker urak ma is elemükben voltak; igaz, ezúttal a műfaj nagy örege, Bright is kisegítette őket.

[DrótSáska]> Nekem most az a spanyol fővárosi zsidó focicsapat jutott az eszembe, a Deal Madrid.
[Srakker]> Igen, az Irreal Madrid meg nemeuklideszi pályán játszik a semmiből átszivárgó névtelen szörnyűségek ellen. (Az idegenlégiósaik meg idomított xenomorfok.)
[DrótSáska]> A Lethal MAdridosok meg nem szaroznak.
[Srakker]> Ellentétben a Loreal Madriddal, amelynek tagjai folyton az arcbőrükkel vannak elfoglalva.
[DrótSáska]> Na és a Real Madroid? Szervók és pneumatika.
[Bright]> A Cereal Madridot meg megeszi az ellenfél reggelire
[Srakker]> Igen, de néha összekeverik a Serial Madriddal, a kiejtés miatt, és az kínos eredményekre vezet.

Megjegyzem, a csinos kis smiley-t jelen sorok szerzője alkotta. Bizony! Látszik is rajta, olyan kis kockás; de így is grafikusi karrierem legsikeresebb darabjai közé tartozik. Talán csak a sokak által :sor: (ez itt: - van neki habja is, fehérből, de az nem látszik a fehér háttéren) parancsként ismert ikonocska múlja felül népszerűségben.

Mostanában újra rákaptam arra, hogy háttéranyagként főképp turnénaplókat és interjúkat olvasgatok. Döbbenetes, ezek alapján a legtöbb rockzenekarnak el kellett volna pusztulnia májzsugorban már az első turné végére! Közepére. Második állomására... De azért igen szórakoztató tud lenni; némelyik jelenetet megpróbáltam magam elé képzelni, és vinnyogva estem be az asztal alá. (És igen, ez azt jelenti, hogy megint megpróbálok dűlőre jutni a rockfesztivállal és a kelta világfával; de azon kívül, hogy jól mulatok a tanulmányozandó szövegeken, nem nagyon jutok semmire.)

jó sok semmi

Kitört rajtam a pokoli megfázás, ez persze ritkán segíti az embert a béke és a jóindulat földi képmásává válni, vagy valami hasonlóan csinos kis képzavar. Az ideiglenes tömésem ma reggelre szétmozsolódott. Estére vagyok visszarendelve a fogorvoshoz, végtére is csak addig kellett volna kibírnia; remélem, ez nem veti vissza a beígért, kedélyes gyökérkezelést.

És biztos van még valami más egészségügyi problémám is, ami most hirtelen nem jutott az eszembe, például nyilvánvalóan hülye vagyok, meg ilyenek, bár hogy ez mennyire újdonság...

Tegnap volt áramszünet a munkahelyemen, persze sötétedéskor; olyankor az ember különösen el tudja magát foglalni egy irodában áram nélkül. A kolléganőm maratoni sms-írásba kezdett, én pedig az ember-mécsesekről szóló, űbergiccses novellához írogattam mindenféle haszontalanságot. Puszta kézzel. Például, hogy "és mit kellene kifejtenem, amit még nem tudsz? - nézett rá megvetően az öreg. Ó bazdmeg, ide be kellett volna írnom a nevét is, hogy kiderüljön, hogy felismerte. Jajnemááár. Mindegy. Akkor majd válaszol rá valamit majd akkor." ; azt hiszem, ez még nem a végleges változat lesz. Megszoktam már az azonnal és nyom nélkül javítható, szövegszerkesztős fogalmazást, ezek a kézzel vázolgatások tele vannak hibával és stilisztikai förtelemmel. Pedig amúgy is hajlamos vagyok a cifra jelzőhalmozásra és a túlírt giccsre, de ha azonnal, kvázi-véglegesre kell megfogalmaznom valamit, az azonnal... ritka pocsék lesz.

Múlt héten pakoltam fel néhány régi novellát új, nyúlontúli virtuál-víkendházacskámba. Ott akár hozzá is lehet szólni az olvasottakhoz, ha valakinek kedve támadna, és összeszedettebbnek és kezelhetőbbnek is tűnik, mint az eddigi megoldások. Ha valaki netán kíváncsi volna, milyen is az, ha nem kell kvázi-véglegesre megfogalmaznom a dolgokat, hanem csiszolhatok rajta egy keveset.

Tegyük hozzá, az sem mindig használ.

Sütöttünk tortát a hétvégén. Azt hiszem, nem kellett volna erősködnöm, hogy kövessük a szakácskönyv utasításait, mert ettől a túrótorta meglehetősen túrótortátlan, sötétbarna színt öltött, pedig én csak azt tettem, amit mondtak, ugye; persze ez a kifogás már a háborús bűnösöknél sem jött be, és a túrótorta odaégése ellen sem véd. Viszont kiválóan megdögönyözhettem a kicsi fehér kutyát, és a nővérem olyan csodálatos levest főzött!

Grafikuslánnyal pedig elbeszélgettünk egy teljes estét, és felvidítottam. Erre jó bohócként büszke is vagyok; talán még sosem láttam ilyen rosszkedvűnek, és ahhoz képest végül a kalóriadús desszertre is rábeszéltem. Pedig kalóriatudatos (a legembertelenebb civilizációs zavarok egyike, esküszöm, nincs még egy ilyen nyomorultul életöröm-ölő módszer, mint a folyamatos kalóriaszámolgatás), és mégis. Sőt, sikerült valamire olyan tetszetős hasonlatot találnom, hogy tíz percig fuldoklott a nevetéstől. Pedig én kérem komolyan beszéltem...!

Vagy nem. Csak komoly témákról. De könnyen. Nehogy elfeledjük, hogy azok is tudnak ám végtelenül könnyűek lenni, ha úgy akarjuk; és hogy néha jobb úgy akarni, mert másképp agyonnyomnak minket.

Azt hiszem, kellene otthonra is szereznem jagermeistert.

Az irodába pedig egy újabb cső koffeines-ginzenges pezsgőtablettát.

hogy is volt az út 5. - Dublin, és lefelé a sötét rosszkedvbe

Kicsit csepergett az eső, amikor kibandukoltam a buszmegállóba, ez is az út teljesen perverz oldalán volt. Az a legfurcsább, hogy az emlékek már most, alig három-négy hét távolságából is kezdik korrigálni ezt az eltérést, és például ha visszagondolok egyes dublini utcákra, a gondolataimban fordítva halad benne a sok-sok jármű, mint ahogy valójában (teszik és) tették. Erővel kell emlékeztetnem magamat, hogy nem, ott az O'Connell Street-en épp felfelé megy az a busz, nem lefelé, ahogy tisztességes vidékeken tenné.

Nos, a busz megérkezett, én felkapaszkodtam az ablak mellé, ültem és néztem a borongós, őszi ír tájat, megtanultam a zöld három újabb árnyalatát (de tényleg; a dermesztő jégzöldnek olyan mérhetetlenül ijesztő válfajait produkálja ott még az ártatlan növényzet is, elég lenne egy jól sikerült fényképet betenni róluk bármelyik komódba, hogy onnantól hűtőszekrényként funkcionáljon), aztán úgy féltávon Cork és Dublin között (azaz negyedtávon Cashel és Dublin között) megállt a busz 20 perc kávészünetre, és én is bebambultam a benzinkúthoz szerezni helyes kis "letí" -t, ahogy arrafelé a tejeskávét hívják (nem, ez nem hagyományos ír kifejezés, ez az olasz latte   angolosítmánya, az íreknél szerintem lenne benne pár fhtagn   vagy hasonló), amikor egyszerre csak valaki letámadt, hogy.

Szia, hát te nem Dublinban vagy?

Felnéztem, és a francia kölyök volt az, Cork-ból, aki nagyon köhögött, és ezért rátestáltam a NeoCitran készletem jelentős részét, hogy tessék meggyógyulni. Meg is gyógyult; bár lehet, hogy erről a lengyel szobatársak vodkája tehetett, mert lelkendezve mesélte, hogy előző este buli volt a szobában, és bizony ott előkerült az ipari mennyiségű lengyel vodka is, meg Hank, a világvándor holland gitározott a dán lány gitárján, bár a dán lánnyal én már nem találkoztam, ugye. De jó buli volt. Megmutatta az összes fényképét (én nem, mert nekem lemerült épp a gépem), és úgy örült nekem, mintha... nem is tudom, mintha valamiféle különösen örvendetes tény lettem volna a világban. Beszélgettünk is, pedig nem nagyon tudott angolul, ám a türelem rózsát terem, az pedig, hogy hallás után már egész sok mindent ki tudok következtetni egy kevert angol-francia szövegből, beszélgetést. Nagyon aranyos fickó, és ő is szeret fákat fényképezni. Ilyenkor néha sajnálom, hogy az efféle "együtt laktunk pár napig, együtt utaztunk valahová"   ismeretségek az esetek 99%-ában az utolsó integetésnél véget is érnek. Vagy legfeljebb másfél e-mailre még futja, a ványadtabb fajtából.

Dublinban ragyogott a nap, hülyének is néztek azzal a szép sárga ponyvával a hátizsákomon, de nem érdekelt. A hostel nem volt olyan közel, mint gondoltam, de nem is volt vészesen messze, és útközben elhaladtam a helyi ezoterikus bolt előtt is, ahol komolyan volt tündértan és sárkánytan könyvecske, olyan szép ezo-giccs rajzokkal, hogy nem is tudtam, ez most inkább édi-bédi, vagy simán röhejes.

Sejtettem, hogy a dublini hostel rossz lesz, de hogy mennyire, azt képtelenség volt előre felmérnem. Amikor megtaláltam végre a szobát, nem tudtam, hogy dührohamot kapjak inkább, vagy sírógörcsöt; végül csak gyorsan kirángattam némi ételt és pulóvert a nagyobbik hátizsákomból, és bemenekültem a városba. Háromnapos hétvége első estéje, mindenütt iszonyatos, arctalanul hömpölygő tömeg, esélyem sem lett volna máshol szállást találni.

Kavarogtam, keveregtem, igazából már itt kezdett olyan rossz kedvem lenni, hogy még a tavasszal kedvenc helyeimre sem mentem vissza. Azaz felsétáltam a presbiteriánus templomhoz, de már nem volt kedvem tovább menni, és egyfolytában csak kávét ittam. Ami önmagában nem rossz, csak az ember jókedvében magasabb alkoholtartalmú italokat fogyaszt, nem? Persze akad, aki bánatában is, nálam az sosem vált be, attól mindig csak még bánatosabb lettem, azt pedig minek.

Háromszor körbejártam a Temple Bar-t, visszafelé a hostelhez eltévedtem a szórakozónegyed egy általam eddig ismeretlen szegletébe - és szegletében - de így is nagyon hamar ott volt az a mocskos épület, azzal a mocskos szobával. Amiben nekem aludnom kellett. És valami rettenetes volt, továbbra is. Kicsi, zsúfolt, dohos, és a szinte kötelező lábszag mellett... szóval az úgy történhetett, hogy valaki egyszer beledobott egy fél pohár eperjoghurtot a szemetesbe, és nem mosták ki rendesen, majd persze annak rendje-módja szerint jól bele is rohadt, kultúrákat emelt magasba, civilizációkat épített, de legfőképp penetránsan büdös volt. A lámpát nem lehetett lekapcsolni - fizikailag nem - mert hát az, hogy egyesek alvás céljából jönnének egy hostelbe, eltörpül az afféle megfontolások mellett, mint hogy tudja a halál , talán hogy a kora hajnali részegek ne essenek hasra egy előre nem látott közfalban. Alig tíz perc után kezdtem úgy érezni, hogy itt semmiképp sem bírok ki még három éjszakát, tulajdonképp ennél az is ígéretesebb, ha a továbbiakban az egyéjszakás kalandok szállásteremtő erejére bízom magam. Erkölcsi fertő, de hah, az összekaparható részegeknek legalább sörszaguk van, nem rohadt eperjoghurttól bűzlenek! Persze Dublinban hamar megtanulja az ember, hogy ne kívángasson könnyelműen, mert alig pár percre rá beesett az emeletes ágy alján lakó egyed, akinek olyan förtelmes, testszaggal vegyes sörkipárolgása volt, hogy előrángattam a hátizsákomból egy még mosópor illatú pólót, és a fejemre borítottam.

Közben az ablak alatt, a hostel bejárata előtt ordítottak a néger bevándorlók (lehet, hogy ettől már azonnal aljas rasszista szemétté minősültem, de tényleg azok voltak, tényleg csak ott láttam őket nagyobb csoportban, és a tevékenységük tényleg kimerült abban, hogy civilizálatlanul óbégattak; és még az volt a jobb, amikor a saját törzsi nyelvükön, azt legalább nem értettem), a recepciós időnként kiszólt nekik, hogy halkabban, amire csak még cifrábban üvöltöztek. Aludj ebben, bazdmeg. Rohadt joghurt-, láb-, és sörszag; a lámpa ég; az ablak alatt vagy húszan ordítanak. És akkor a szobák külleméről, a szűk folyosókról, a taszító vizesblokkról még nem is esett szó. Nem ajánlom az Avalon Hostelt. Persze aztán biztos rengeteg más embernek pedig tetszett.

Legyen is elég egyszerre ennyi, nekem sok is volt; már csak egy rövid kis rész van hátra, és végre - úgy egy hónappal azután, hogy hazaértem - a beszámolónak is vége lesz.

szürke hétfők, féltéglával súlyosbítva

Egyszer volt, hol nem volt, hétvégén mindenfelé jártam. Igazából már pénteken is. Akkor spagettizni voltunk, és olyan jól elbeszélgettünk, hogy egyszerre csak éjjel fél egy lett - viszont tényleg olyan jól elbeszélgettünk. Hiába, nincs is jobb a barátoknál. Szombaton azután Minden Rénszarvasok Urához látogattunk el páran, hogy kellemeset borozgassunk; vasárnap pedig a nővéreméknél csináltunk izgalmas és titokzatos dolgokat, de nem árulhatok el többet, mert bizony már a karácsonyról van ám itt szó!

Aztán tegnap este még belekezdtem Susanna Clarke féltéglájába, a Johnatan Strange and Mr. Norrel -be, és az az igazság, hogy egyrészt Jane Austen, ami nagyon jó, másrészt viszont nyomasztó, ami nem annyira. Ezek a tündérek, ezek az emberek, ez az egész világ - ez a mind az összes egész világ, ami eddig előkerült - ijesztő. Az egyik azért, mert emberi, a másik azért, mert embertelen.

Így tegyenek a kedvemre a fantasy szerzők. De azért érdekes. Sőt: komorságában is lenyűgöző.

az pajszerekről és az világegyetemekről

Ahogy később összefoglalták a beszélgetés tartalmát: "of crowbars and universes" , és én ilyen címmel szeretnék valami eszetlen ütős számot írni, MOST. Mondjuk közvetlenül a "she's so Virgo"   után, azt én hoztam össze valami internetes felületen, és Strangelight doktorúr szerint lenne kiváló számcím; tényleg van benne valami kis retro-lüktetés, valahová a Jet és a Stone Roses közé helyezném el. A másik viszont kemény, komplex, kiabálósan-dinamikus zúzást igényel. Aminek a szövegében sokszor szerepel a tisztán és hallhatóan artikulált "GROOOAaaarrrh...uGH-HAHH" . Is. És világegyetemek és pajszer.

Persze mivel egy Meshuggah szám indította a beszélgetést, még csak meg sem lepődnék rajta, ha már létezne pár ilyen. Kemény, komplex, világegyetemes, és mégis... pajszer. Pajszer a javából.

http://www.youtube.com/watch?v=8kKLQp2BqXE Vigyázat. Kicsit brutális, egyszerű személyek számára csak nyomokban tartalmaz emészthető zenei elemeket. A kedvencem.
*** habzó szájjal hörögve hedbengel
habzó szájjal hörögve hedbengelni, az már maga tökéletes frontemberi teljesítmény, nem?
Az még nem elég. Spiritualitást és kifejezőkészséget is kell birtokolni hozzá, hogy a hörgésen keresztül is átjöjjön a szöveg, meg a dallam. Ennek illusztrálása: http://www.youtube.com/watch?v=toUcTzZS43s
szerintem a death metal 90%-ában a szövegírás kizárólag a borítóra korlátozódik, az énekes pedig csak úgy szárazhány
Nem! És mégyszer nem! Erre klasszikus példa Fredrik Thordendal (a M. gitárosa) Special defects c. felvétele, amin elég nagy részben kivehető a szöveg, és követhető is, és hihetetlenül komoly filozófiai problémákat feszeget.
...pajszerral.
Szerintem ezt nem is kell hozzátenni, természetesen. Józan, kínlódó emberi elme fogpiszkálóvékony alumíniumpajszerjával az Univerzum végeérhetetlen obszidiánproblémáját, amely az Istenhit/nemhit csillagköde és a lét/nemlét spirálkarjai közé ékelődött.
Aha. Viszont mindannyian tudjuk, mennyire vigyázni kell azokkal az emberekkel, akik pajszert cipelnek magukkal.
kb olyanok, mint a késbuzik?
A késbuzik imádnivaló népek. Kérdezz meg bárkit.
Aha. Csak ezek úgy döfnek gyomron, hogy elkezdenek veled beszélgetni. Egy késbuzi nem döf meg, mert sajnálja a kedvencét, ezek viszont a te idegeiden fenik ki az övékét.
Ez ilyen :a két ujjával mutatja: kicsi. Nem is látszik. Soha nem tudod meg, kinél van ilyen. Esetleg az arckifejezésükről.
De akkor az nem pajszer, hanem, mittomén, csavar, vagy ék. Vagy pajszerelem.
és miről lehet felismerni azt a metálost, akinek az agyát felnyitották ezzel a pájszerral, és miről azt, akiét nem?
Így néz egy felnyitott. :nagyon bambán bámul maga elé: És így egy még felnyitatlan. :most ugyanúgy bambán bámul, tulajdonképpen nincs különbség: Érted mán?

Amúgy pedig gyönyörű idő van; előtört belőlem a rejtett delfin-énem, mert épp az orrommal bökdösök egy ásványvizes üveget, közben egészen halkan dúdolok (de az is lehet, hogy vinnyogok, péntek van, és ilyenkor már nehéz eldönteni). Az elmúlt három napban megpróbáltam kialudni magam, és tény, hogy ha az ember munka után rögtön hazamegy, lámpát sem kapcsol, és már alszik is, akkor szinte teljesíthető a napi nyolc óra. És ettől napról-napra emberformábbank érzem magam. Azt hiszem, ha kicsit behozom a koraőszi lemaradásomat, akkor egyszer majd még programokra és rendrakásra is használható leszek. Addig remeteélet és káosz; hah, és közben éjszakánként blackmetal tömeggyilkosságokkal álmodom, pedig az nem is olyan vidám téma.

spinster and lunatic - ezúttal nem bridget jones nem titkos naplója

Végül úgy döntöttem, hogy beszámolok életem legújabb, és eddig kb. legsúlyosabban bridget jones-i pillanatáról. Szóval az történt, hogy eldöntöttem, hogy én arcot fogok szőrteleníteni, mert hogy szépen ívelt ajkaim fölött sötétes pihék alkottak csinos kis... hát, mondjuk ki, bajuszt . Bajuszkát. Nem igazán zavart, egészen addig, amíg az X rá nem döbbent, hogy ezzel bizony rettentően fel lehet engem idegesíteni; majd rendszeresen poénkodott rajta, amíg végül kezdtem magam úgy érezni, mint egy nyalka huszártiszt. Miniszoknyában és tűsarkú cipőben. Pár nappal ezelőtt aztán úgy elkeseredtem a világtól és az élettől, hogy vettem egy otthoni arcgyantázó készletet, hátha ez az én boldogságom és kiteljesülésem egyetlen igazi útja, hogy én azt ott használatba veszem. Én, meg a hülye fejem.

Nem esett nehezemre követni az instrukciókat, feltettem, lerántottam, épp csak... ez egy igen sztahanovista arcgyanta szett volt, és nem érte be annyival, hogy a legszerényebb pihéket is tövestül kiszaggatta. Nem kímélte az arcbőrömet sem. Megnyúzott. De alaposan. Csoda, hogy a fogaimat nem húzta ki. Az agyamat nehezebb lett volna, eleve, aki már képes ilyet tenni magával, annak nincs agya, nincs agya, mit rántott volna ki? Persze még napokkal később is fáj, és úgy nézek ki, hogy... hát rémesen ; és ha bárki, valaha még egyszer szót mer emelni a kackiás kis bajszocskám ellen, azt úgy megrúgom, hogy többé talpra nem áll.

Bridget Jones pedig a bölcsesség kútfője hozzám képest.

hogy is volt az út 4. - Cashel, második rész, azaz második este

A kedélyes és kerekded recepciós, Shelagh már előző este jelezte, hogy itt bizony nagy és neves népzenei esemény lesz, és ők mennek egy barátnőjével, csatlakozzam én is. Csatlakoztam hát. Shelagh (aki kanadai, és négy héttel korábban költözött át Írországba) és Gloria (aki amerikai, és már jó ideje azt az életmódot követi, hogy kilenc hónapot dolgozik két munkahelyen, aztán fél éven át a világot járja; hja, a dekadens nyugat) igencsak kiöltöztek, úgyhogy én is felrohantam, és a kockás ing helyébe valami kötött pulóvert rántottam, elegánsabb nem volt. Útközben még összeszedtünk egy helybélit, aki frissen szerelmesedett össze egy amerikai turistával, és így elmondhatom, hogy igazi autóban is ültem, aminek hülye helyen volt a kormánya.

Szóval a folkműsor jó volt, igaz, az elején fel kellett állni és el kellett énekelni az ír himnuszt, a mellettem állók pedig megvetően néztek rám, hogy hallgatok, pedig csak turista voltam. Megjegyzem, akkor jöttem rá, hogy az írek mégsem lehetnek a nyugat magyarjai, mert a magyar himnuszt tökéletes és fizikai képtelenség lenne bárhol, bármikor úgy előadni, hogy összességében vidám kocsmadalnak tűnjön. Kicsit olykor nyálas volt az egész, máskor hatásvadász, és nagy bánatomra elég ritkán szedték elő a bodhrán-t, pedig nekem bizony ez a dob a legkedvencebbem az egész ír zenében; valamint sokszor énekeltették a közönséget, és újabb megvető pillantásokat gyűjthettem be, hogy nem ismerem ezeket a csinos kis népdalokat. Pedig egy csomó csinos kis ír népdalt ismerek. Épp csak pont másik tizenötöt.

A műsorvezető, aki állítólag híresnagyember, főleg írül beszélt, azt, hogy és , például egyszer sem mondta and -nek, hanem következetesen, még angolul is agus   volt. Onnan lehetett leszűrni, hogy a két amerikai, a kanadai és én voltunk csak négyen turisták, hogy a tört angolsággal előadott vicceken mindenki más nevetett - szóval mindenki más értette, márpedig azt ártatlan turista semmiképp sem. Volt díjkiosztás is, mert ezek nem csak szórakoztató, de népnevelő népek is, és most volt a különféle ír nyelvű szavalások, népdalok agus   népi hangszerek, hasonló nyalánkságok országos (sőt, szigetes; a hat észak-ír megye is szerepelt a versenyekben) eredményhirdetése.

A kiadós - három teljes órát végignyomtak! - műsor után elballagtunk a helyi kocsmába, mert Shelagh bizony már tapasztalt helyiként tudta, hogy ott élőzene és mulatozás folyik minden csütörtök este. A teljes őrültekháza persze talán jobban leírta volna a helyzetet, beleértve egy némileg büdös, de teljesen idióta angol jazz-zeneszerzőt, részeg ausztrál barátnőjét, és a helyi folklór egyéb nélkülözhetetlen kellékeit, mint például a country slágereket ordító élőzenészt. Feledhetetlen volt. Néha komolyan majd' megszakadtam a nevetéstől; páldául amikor Gloria elkezdett fényképezni minket, és erre az őrült jazz-zeneszerző (aki amúgy leginkább egy kiöregedett metálharcosra emlékeztetett) hirtelen előkapta a kis eldobható fényképezőgépét, klasszikus pisztoly-párbaj alapállást vett fel, és jól lefényképezte. Párbaj.

Aztán előkerült egy közepesen rosszarcú, de korban nagyjából hozzám illő srác, aki a világ messze legrosszabb csajozós dumáját nyomta (kb. azt, hogy "és hogy állsz a franciával? Höhö, francia csók..." ), és megpróbált meggyőzni arról, hogy Magyarországon épp polgárháború dúl, különben is, a miniszterelnökünk hazudik (nem akartam neki mondani, hogy te beszélsz, a ti Bertie-tek pedig csak úgy "kölcsönözget" ; az ír miniszterelnöknek nagyjából ugyanakkor pattant ki valami kisebb korrupciós botránya, mint amikor idehaza borult a bili), úgyhogy nyugodtan tépjem csak össze a hazaútra szóló jegyemet, és maradjak vele Cashelben. Legalább ma este. Én pedig nem tudtam, hogy inkább vinnyogva röhögjek, vagy csak röhögve vinnyogjak, úgyhogy felváltva tettem mind a kettőt, aztán végül záróra előtt valamivel Shelagh és Gloria őrizetében, mindenféle írek nélkül visszatértünk a hostelbe.

Azóta azt is megtudtam, hogy Cashelben főztek elsőnek Guinness-t, akkor legalább jó, hogy tényleg azt ittam.

Másnap reggel félálomban ténferegtem és olvasgattam, amíg csak el nem indult a busz Dublinba - de ez már egy másik történet, és most túlságosan is lusta vagyok belekezdeni.

de addig... még mindig

Szerintem hamarosan rágyógyulok a Hansa városokra vagy a vikingekre, mert már kezd nagyon ír-fogult lenni ez az egész. Pedig tulajdonképp a vikingekről még többet is tudok, mint az írekről, sőt, nem csak az ír földön végzett civilizációs missziójukról (és ez nem vicc, a vikingek olyan alapvető civilizációs koncepciókat hasítottak az írek fejébe - igaz, olykor baltával - mint város, pénz, piac, valamint hogy a hadifoglyot nem agyonverjük, még a viking erkölcsökhöz mérten is különös kegyetlenséggel, hanem váltságdíjért hazaengedjük, vagy legrosszabb esetben rabszolgaként megtartjuk magunknak) (a vikingeknél más volt a rabszolga is, mint a klasszikus görög-római világban, és amennyire én tudom, általában nem tartott életfogytig a rabszolgasága), hanem a kijevi ruszról is, és a bizánci császár viking testőrségéről, bizony. Ó, és a Hansa városok pedig csak úgy érdekelnek. Ha egyszer lesz három hét szabadidőm és rengeteg pénzem, akkor arrafelé akarok utazgatni. Nem egyedül. És nyáron. És majd ha megtanultam németül.

Erről persze eszembe jutott Kassel (miért is? mert a kedvenc Darklands partimat onnan indította a gép, mi másért), és nem is tudtam, hogy az volt a német kálvinizmus egyik fő bástyája, hogy itt éltek és alkottak a Grimm fivérek, és hogy aztán 1943-ban a szövetségesek 90%-ban megsemmisítették. A jelentősebb ipari létesítmények úszták csak meg; szinte mint Drezda, csak jóval korábban, és harmadannyi halottal. Nos... néha meglepődöm rajta, hogy Németországban egyáltalán maradt valami   a II. világháború végére.

Az internet már megint kihozza a leghülyébbet az emberekből, íme:
"[mergenc abbé] aktív gyümölcskoncentrátum. szóval, ha nem teszünk szalicilt a lekvárba, akkor az sampont eredményez?"

Másfél hete próbálok megírni egy levelet, de nem sikerül egyfolytában sem. Mert amikor zavartalanul gondolkozhatnék róla, akkor alszom; egyébként azért akadtam el az útibeszámolóval is, mert amikor zavartalanul gondolkozhatnék bármiről is, akkor alszom. Zavartan pedig... ööö... még az eddiginél is összefüggéstelenebb lenne.

de addig

Hideg van. Azt hittem, hogy tudom, mitől félek, és attól amúgy konkrétan félek is, de aztán ma reggel, miközben épp elaludtam a villamoson, és kis híján lefejeltem az ablaküveget, arra is rájöttem, hogy úgy tényleg és valójában mitől félek. Azóta szokatlanul nyugodt vagyok, csak néha szitkozódom halkan.

Nem (csak) attól félek, hogy félek; ez túl egyszerű lenne, és különben is, a félelemtől félni, az hétköznapi. Persze az is, hogy én pedig attól félek, hogy kimutassam, ha félek. Vagy általában, hogy gyenge vagyok. Legalábbis olyan dolgokban-tól-hoz-hez-höz, ami tényleg számít. Mert egyébként úgyis mindenki tudja, hogy gránitsziklának bizony elég omlatag lennék, és a türelmem pedig korántsem végtelen, de azért szeretek úgy tenni, mint aki voltaképp ura a helyzetnek. Vagy még ha csak tehetetlen utas, akkor sem aggódik különösen.

Pedig néha igen.

Ilyen néha volt egyébként a hazaút is, amikor meglehetősen valószínűnek tűnt, hogy lezuhanunk a viharban, és annyi. Életemben soha nem volt még ennyire konkrét és tehetetlen halálfélelmem. Meg kell hagyni, nem jó érzés. Én például még akkor is remegtem, amikor végre a fejemre húztam a takarómat; de a villanyt nem mertem eloltani, mert azért még az én bátorságom is véges.

Szóval hát rájöttem . Most a gondolataim közé férkőzött kényszeres visszatérők is mintha hazatekeredtek volna, nem bírták itt az intellektus vakító fényét, vagy mi. Ez azt jelenti, hogy valahol titokban nem vinnyogok egyfolytában, hogy miért, és miért nem, hanem kellemes, vattaszerű köd borítja az egész agyamat, teljesen gondolatmentes vagyok, teljesen gondolatmentes vagyok, és a tetejébe még álmos is.

Szombaton aludtam, felébredtem, aludtam, és épp azon gondolkoztam, hogy aludnék még, amikor aztán inkább kimentem a novemberi takonyba. Eljutottunk Branra is, sőt, az előadást is elcsíptük, úgyhogy újabb elfeledett és sosem tudott ismeretmorzsák szivárogtak bele az agyamba (kelta mitológiában ezt a kettőt sosem tudom elválasztani; minden ismerős, az is, ami nem; az elemek szépen és meglehetősen szabályosan ismétlődnek, ráadásul a későbbi változatokra már az artúri mondakör is igencsak rányomta a bélyegét). Fionn mac Cumhail nem csak a bölcsesség lazacát kóstolta meg, de a Hold kútjának bölcsességét is. És egy harmadik fajta mindentudást is megszerzett, mert a hármasság már csak ilyen, de azt én már elveszítettem. Azt hiszem, a folyók zúgásától kellett eltanulnia a zene három válfaját. De lehet, hogy nem. Tényleg költői népek ezek az írek, persze amennyit isznak, nem meglepő, hogy néha érdekesen alakult a viszonyuk a valósággal.

A keltulás végén még épp becsatlakozhattam egy sörözésbe, ahol megtudhattam, hogy akad, aki szerint az "őszinte szeretet"   önellentmondás, én legfeljebb csak viccesnek tartom, hogy nekem őszinte szeretetből csomagolódott ismeretlen ír deathmetal is; aztán persze lehet, hogy én vagyok a naiv romantikus, és voltaképp semmi őszinte szeretet, én ezt azért kaptam, mert az új széknek már nem billegett a lába, és valahová el kellett tüntetni a fölös CD-t. A sörözés nagyon kellemes volt, mindenki igen fáradt, azt hiszem, már csak a folyamatosan termelődő, emberiség ellenes szóviccek okán is. Olyan borzalmasak voltak, hogy egyikre sem emlékszem.

És jobb ez így.

hogy is volt az út 3. - Cashel, első rész, mert aztán még lesz második is

Amikor Cashelbe értem, még mindig zuhogott az eső, és a másfél saroknyira lévő hostelig botorkálva hálát adtam az égnek, amiért még odahaza, pakolás közben fölfedeztem, hogy jééé, ezen a hátizsákon van esővédő ponyva. Istenkirályság ez a hátizsák, tele lógatókkal, aggatókkal, pányvákkal-ponyvákkal-kötelekkel-zsinegekkel-gumikkal-és-madzagokkal, és a tetejébe éppolyan szép pocsolyazöld, mint a szemem. Csak a ponyvája napsárga.

Odabenn egy kerekded és kedélyes recepciós fogadott, rögtön fel is vezetett a szobába, ami ugyan hideg volt, de illatos, tiszta, szép, és... ÜRES!!! És amikor már kiteregettem és elvackoltam, éreztem, hogy fűtés is beindult. Úgyhogy nyilván a fűtőtest (és a szerény polcrendszer) fölötti ágyat választottam, mert a meleg levegő fölfelé száll, és ah, az az illatos, vaskos, puha, meleg paplan!

De először lementem enni a konyhába, ami szintén illatos volt, tiszta és szép, bár nem üres, mert az egyik törzslakó, bizonyos Micky, épp főzött. Elég gettógengszer feje volt, de mint kiderült, valójában eddig nem L. A. legdurvább sarkában osztotta a fegyvert és a kábszert, hanem angol és szakács, és aranyos kölyök. Beszélgettünk is vagy másfél órát a rokonainkról. Aztán pedig aludtam, majd megérkeztek az ausztrál lányok, akik ketten voltak, azt hitték, hogy ők ébresztettek fel engem, pedig nem is; és nem kommunikáltak, ahogy én sem szoktam soha kommunikálni, ha akad mással. Ilyen szempontból jó egyedül utazni, az ember tényleg sokkal nyitottabb; valahol az lenne a legjobb, hogy egy napot egyedül, egy napot ismerőssel, hogy legyen alkalom az ismerkedésre is, de ne uraljon el a magányosság.

Szegény ausztrál lányok egyébként öntötték a vizet a cipőjükből, bezzeg az én nehéz, otromba, de meleg és kényelmes túrabakancsom, hah! Az nem ázott be. Esze ágában sem volt beázni. Pompás darab. El is mentem sétálni, nem is láttam semmi érdekeset, csak egy kórházat és néhány templomot, és aztán aludtam is, mélyen és édesen, mint előtte napokon át nem.

Másnap ragyogó napfény volt és hideg; elballagtam, felderítettem a várat, vagy a sziklát, vagy mit. Átmenet a vár és a kőkerítéses katedrálisrom között, igazából távolról lényegesen szebb és érdekes volt, azt hiszem, kezdek ráunni a romokra. Ráadásul az egyetlen igazán izgalmas részét, a Cormac-kápolnát, Írország legépebb gótikus vagy épp más stílusú templomát pont tatarozták, úgyhogy az egyik oldalról fényképezni sem volt érdemes a létesítményt, zöld szúnyoghálót itthon is épp eleget látni, azt minek.

Én természetesen lelkesen lefényképeztem egy 1961-es kelta keresztet, mert festői volt, és nagy nemtetszéssel szemléltem az egyetlen igazán régi - úgy XII. századi - kereszt másolatát, hogy mi ez az amorf izé, komolyan, a willendorfi Vénusz kimunkáltabb. Van nekem érzékem kérem a korhoz, no. Biztos megéreztem rajta, hogy csak másolat.

És volt ott fekete madár kőkereszten, sajnos nem holló, az alatt le is tört volna, de még csak nem is varjú, hanem aranyosan csipogó, számomra ismeretlen ornitológiai jelenség. De csak távolról tudtam lefényképezni, mert amúgy félt és lerepült. És volt helyre kis temető a templomrom körül, azért gondolom elég sokba kerülhet ott egy sírhely, de láthatóan a mai napig lehet Írország egyik leglátványosabb és legtöbbet fényképezett romjának a tövébe temetkezni. Igaz, hogy nálunk is van temető a veleméri Árpád-kori templomocska mellett, de azért elkülönítve.

Leballagtam a közeli Hoare apátság romjához is, ott kicsit elmeditáltam a magányban, majd az elővigyázatlanul adagolt barackpálinkától úgy elálmosodtam, hogy félálomban romantikus meséket találtam ki, és a város egy másik csücskéből értem be a központba, mint vártam. A pékség-cukrászdában elsőrangú csípős csirketekercset ettem, rengeteg bazsalikommal megszórt paradicsomsalátával, almával, dióval, balzsamecettel és ruccolával, és csodálatos volt. Aludnom is kellett utána egyet.

öcsi... és az írek, most zenében

Kicsit megszakítom a minimálretrót (hát, elég minimál, körülbelül két héttel hátrébb nézelődne az időben), mert amúgy is sablont hegesztenék, és szeretnék beszámolni arról is, hogy épp eszeveszett túlvezérelt vagyok, és nem csak azért, mert ma épp nagyon elkéstem és megbüntettek az ellenőrök, hanem mert. Rövid és egyszerű oka volna elmagyarázni, de nem teszem mégsem.

Múlt héten lenyírtam a hajamat, de azért nem örülök neki, ha öcsinek szólítanak, akkor sem, ha talán óvodás koromban volt utoljára ilyen rövid. Vagy ennyire akkor sem. Mondjuk életemben már biztos, mert ugye olyan egy-másfél éves koromban egész kopasz voltam, de... amióta az eszemet is tudom, azóta nem nagyon. Szóval most enyhén piros, és rettentő rövid! Legalább két hónapig nem szabad találkoznom Életem Szerelmével (bárki légyen is a drága eljövendő), vagy legalábbis addig, amíg nem lesz olyan izé, olyan hajnak nevezhető valami a fejemen. Persze ha már az elmúlt három évbennem találkoztam vele, akkor valószínűtlen, hogy amúgy is épp ezt a két hónapot választaná, vagy hármat, vagy négyet, ha netán csak addigra lennének újra tüskék helyett fürtjeim.

És kaptam végre Primordialt. Bizony. Így jár az ember, ha megrendeli. És kaptam hozzá levelet is, egyenest a Primordial pólós sráctól, akiről közben egy interjúból (ez a történet a végén) azt is megtudtam, hogy tavaly egyszer kidobta a derék Strangelight doktort az erkélyről, valahol a hatodikon, de aztán az utolsó pillanatban elkapta, és jól megijedtek. Még szép, hogy megijedtek, az Isten barmai! Mármint az alaptörténetet (ez is a végén) már olvastam, csak akkor nem derült ki, hogy a doktor volt a szenvedő alany. Idióták. Marhák. Részeges idióta marhák.

Mondhatni... írek?

Ha már Strangelight doktor, ismertebb nevén Duncan Patterson... online és letölthető az új együttesének az új száma (a Learpholl   az) és leginkább ír népzene. Aki nem tudná, Duncan elég sokáig fürtösködött az Anathemában, aztán - hogy Minden Rénszarvasok Urát idézzem "elege lett az Anyatémából, és akkor jött az Antimutter"   - az Antimatter kötelékében szomorkodott, majd most Íon (ez írül annyit tesz, hogy "tiszta" ) néven ad majd ki lemezt. Elő lehet rendelni de én nem tudom, mert barmolkodik valamit a PayPal, és én azt meg nem fejthetem. Pedig 14 eurót még össze is szednék rá, na mindegy, majd egyszer...

Az ír népzenét érintve... szombaton tervezek keltulni, meg akarom nézni a Brant, szerintem mindig ellógtam annak idején a Leinsteri ciklussal foglalkozó órákat, és hátha most a diavetítéssel egybekötött mesedélutánon megtudnám, hogy Fionn mint. És Osszián, mielőtt Paksi Endre bemetálította a nevét (nekem aztán a metállal úgy alapban semmi gondom, de azzal az együttessel annál inkább). Előtte tánc - talán jobb a világnak, ha én azt kihagyom - utána zene. Szerény meglátásom szerint a Bran az idehaza írülők legjobbika, és más is oszthatta a véleményemet, mert mint kiderült, ők voltak az egyetlenek, akikről még a jó Strangelight doktor (úgy tűnik, ő ennek a bejegyzésnek a visszatérő alakja) is hallott, odaát, az Ír-tenger túloldalán. De hát ugye Kovács Gábor - nos, azért nehéz rá egyszerű halandóként hivatkozni, az egyszerű halandók egy ezrelékét sem szokták véghez vinni annak, amit ő, különösen nem olyan humorral és hozzáértéssel. Szóval Kovács Gábor nem egyszerű halandó, és nyilván ettől is olyan jó a Bran.

hogy is volt az út 2. - Cork, bár a városról most a legkevesebbet

Ezek után Corkban hideg volt, szemerkélt az eső, a tizenhat személyes, omló vakolatú, zsúfolt hálóteremben kelet-európai vendégmunkások horkoltak, az ágynemű nyirkos volt, a szoba jéghideg, mindent belengett a fojtó doh- és lábszag (persze volt, akinek tetszett ez a Kinlay House, ott, Corkban; de öreg vagyok én már ahhoz, hogy vadidegenek orra alá toljam a bakancsom, márpedig én aludtam az emeleten, és hát az alsó szomszéd bizony úgy járt), úgyhogy levonultam a városba, és szembesültem vele, hogy az első két bankautomata nem fogadja el az American Express-t, akkor sem, ha az híres és nagynevű hitelkártya volna, csak már egyre kevésbé értem, hogy HOL???   A newcastle-i reptéren nem fogadták el, eurót kellett váltanom, hogy kifizethessem a túlsúlyt; a hat hostelből csak kettőt lehetett vele foglalni, és az a kettő olyan pokoli ótvar hely volt, amilyenben még középiskolai osztálykirándulásaim során sem jártam, pedig ez itt Kelet-Európa, kérem alássan, az pedig a csillogó-villogó Nyugat. Szóval azt hiszem, nem vár túl hosszú közös jövő rám és az American Expres-re; nem túl megnyugtató egy, közelítőleg az orosz rulett megbízhatóságát felmutató hitelkártyával utazni. Á, ugyan, tudok mivel fizetni... Vagy nem. Vagy rohadtul nem.

Cork amúgy szép, kedves, bájos település benyomását keltette, másnap nagyjából egész nap kinn kóboroltam. Igaz, amikor épp egy padon aludtam a napsütésben, arra gondoltam, hogy tulajdonképp ehhez nem kellett volna átszelnem megannyi vad vidéket és tengert, Magyarországon is épp elég ilyen helyes kis város van, és épp ilyen jól aludnék ott is az október végi napsütésben. Mivel Corkban még nagyon lelkes voltam, és fényképeztem és gondolkoztam és véleménykedtem orrvérzésig, majd lesznek még külön beszámolók, hogy "hmm, úgy látszik, Corkot régen égették utoljára porig, úgy talán 1920-ban" , vagy a Szent Finbarre katedrálisról, ami ugyan alig száz éves, de nekem attól még tetszett (onnan való a csinos angyalka is). Ó, és a kékkel plakátolt, megejtően Tesco-szerű épület nem a fogyasztás helyi főtemploma, hanem egy operaház; szépség, csak nektek.

Az ezt követő reggel úgy ébredtem, hogy kész, vége, nekem elegem van. A szobában talán ha nyolc fok volt; elvben ugyan fűtöttek, de a többiek a rettenetes dohszag miatt minden ablakot kinyitottak, és még így is elviselhetetlen büdös volt. És hideg. Nyolc fok; az igenis hideg. Igaz, hogy a szomszéd ágyak lakóival - egy holland és két francia fiúval - reggeli közben egész jól összebarátkoztam, de úgy éreztem, hogy ha a következő szállás is ilyen lesz, én nem is tudom... világgá már nem mehetek, mert épp azt csinálom, de valami.

Aznap indultam tovább Cashelbe, és persze - persze - förtelmesen szakadt az eső, úgyhogy a tervezett délelőtti városnézés, a kedélyes ebéd a parkban, és a délutáni továbbténfergés mind-mind elmaradt. A buszpályaudvaron a brit pszicho-thrillerek törzskliséi tolongtak, az a fajta, amitől az ember már elszégyelli magát, mert nem igaz, ilyen röhejes közhelyeket szerepeltetni - és hogy is mondjam, élőben találkozni a C-kategória netovábbjával, hát, elég érdekes. Ott volt például a kötött mellényt, és kopott, barna zakót viselő, kocka alkatú, zavarodott tekintetű, seszőke, ötven körüli fickó, aki tényleg   özvegy édesanyjával lakott egy esőmosta, tengerparti kis városka szélén. És megpróbált meggyőzni, hogy halasszam el az utazásomat, és - ebben az időben - menjek el vele megnézni valami sziklabarlangot a cork-i tengerparton. Valamint, hogy én nyilván csaaaakéskizárólag   azért jöttem Írországba, hogy férjhez menjek, majd nővérré képezzem magam, ami tulajdonképp jó is lesz, mert ő ápolásra szoruló beteg. Amiben egy pillanatra sem kételkedtem. Csak azt nem tudom, hogyan sikerült megszöknie az elmegyógyintézetből. Amikor beállt a buszom, sietve összebarátkoztam egy francia lánnyal, bár ő egészen Dublinig ment, én pedig leszálltam Cashel-ben; mondta, hogy őt arról akarták meggyőzni mindenféle besörözött helyiek, hogy sokkal vidámabb dolog az esős Írországban szórólapot osztogatni, mint valahol a napfényes Provance-ban borozgatni. Hát, igazán nem tudom, fene az írek gusztusába. Persze valahol megértem őket, tényleg nagyon szép lány volt, de csajozós dumának, azt hiszem, ez a "szórólapozz nálunk a hideg ír esőben" , hát, nem is tudom, elég gyenge.

hogy is volt az út 1. - Newcastle, és szájfénnyel a biztonságos repülés ellen

Szóval így néz ki, amikor az ember hülyeségekre kíváncsi. Meg akartam nézni, milyen Írország sötét arca, de az első kis villanásoktól úgy megijedtem, hogy inkább hazajöttem, mint hogy megegyen egészen. Tudom, tudom, manapság már kevesen hisznek benne benne, és én is inkább csak úgy érdeklődésből nézegettem ezeket a mindenféle mítoszokat, de aztán egészen más volt olyan helyeken járni, amik valahol belül tényleg   rothadtak, mint csak olvasni ilyesmiről. Persze lehet, hogy egyszerűen kimerült voltam; mert az egyszer biztos, hogy már fáradt voltam az indulásnál is, és hogy ha az ember kimerült, akkor rátörhetnek olyan érzések, hogy... De voltaképp valahol lényegtelen is, hogy ezek kívülről vagy belülről nyernek tért, azt hiszem. Valahol ugyan rohadtul nem mindegy, például nem árt tudni, hogy pszichológust hívjunk adott esetben, vagy papot, de azért általában az egyén - és az eredmény - szempontjából leginkább lényegtelen.

Azt is tegyük hozzá, persze, hogy ha valakinek olyan eseménytelen élete van, mint nekem, akkor már nagyjából telítődött is az új élményekkel, mire a repülőre felkerül - és onnantól kezdve a rendszer gyakorta jelzi, hogy hé, most kicsit sok volt a bejövő adat. Engem például már a zajos brit iskoláscsapat lenullázott. Mintha egy amatőr Adrian Mole adaptációt láttam volna. Néha úgy érzem, hogy a teljes Brit-szigetek voltaképp egyetlen, különösen bizarr Monty Python jelenet, és a társulat érdeme csupán annyi volt, hogy felismerte, ezt érdemes másoknak is megmutatni.

Newcastle-ben hamar sikerült taxit találnom, és rendben eljutottam a szállásomra. A sofőr a kiejtése alapján bevándorló lehetett - és nagyjából az utolsó, akárcsak szikrányit is segítőkész és jóindulatú ember, akivel angol földön találkoztam. A másik egy szlovák pincér volt. A bennszülött angoloknál nyilván érettségi tárgy a köcsög bunkóság, és látszott, hogy ha a tagolt beszéddel egyiknek-másiknak akadt is gondja, ebből az egyből mind kitűnőre vizsgázott.

A hostel rettentő keskeny volt és szűk, valamint külön le kellett botorkálnom a recepcióra, hogy jó, én feladom a kutatást, akkor most már szabad a gazda, hol van   a mosdó? Utólag is tiszta a lelkiismeretem, ember azt magától meg nem találta volna. Szerintem egész expedíciók bolyongtak abban a kis labirintusban, és némelyikük közben már felfedezte a Déli Sarkot és a Kheopsz piramis hátsó bejáratát, de a zuhanyzóig még nem jutott el. Mindezzel együtt az Albatross Backpacker's In! kifejezetten tiszta és kulturált hely, és nem csak azért érdemes itt megszállni, mert a város szívében van.

Igaz, a hálótermek vegyesek, és amikor negyed egy körül beestem a szobába, két igen részeg fiatalember próbálta meg dühösen horkantgatva a tudtomra adni, hogy kapcsoljam le a lámpát, és különben is; egy harmadik pedig nem sokkal utánam tántorgott be, szintén nem valami üdén és harmatosan. Azt hiszem, akkor döbbentem rá először, hogy valójában még annyira sem vagyok olyan nyitott és könnyed, mint gondoltam; sosem hittem volna, hogy ennyire zavar, ha három vadidegen fickóval kell együtt aludnom, de mégis. Zavart.

A gépem csak délután indult tovább Corkba, úgyhogy délelőtt leadtam a csomagomat a portán, és elmentem várost nézni. Felderítettem a várat, aztán különféle hidakat néztem (egészen pontosan hármat, pedig volt még jó néhány), és a nővérem csomagolta sütit és kenyeret ettem egy padon. Newcastle hangulatos városnak tűnt, kellemes folyóparttal, de az ég szerelmére, Angliában még a metró is perverz irányban közlekedik, amint azt a reptérre kimetrózva megtapasztalhattam. Persze logikus, de mégis... perverz.

Egyébként sosem voltam még olyan metróállomáson, ami annyira a Dark City  legnyomasztóbb pillanatait idézte volna, mint a newcastle-i Central Station. Legalább valami jobb filmet juttatott volna az eszembe. Valami olyat, amiből több ragadt meg bennem, mint hogy Mr. Book   (legalább annyival több, hogy melyik tésztaképű napallergiás volt az a Mr. Book; valamelyik, vagy egy a sok közül?).

A reptéren komoly problémát okozott, hogy itt már bevezették, hogy a kézipoggyászban sem folyadék, sem fogkrém, sem tusfürdő nem lehet (én már csak azt várom, hogy betiltsák a cipőfűzők, nyakláncok, kendők és gatyamadzagok fedélzetre vitelét, majd nem sokkal később megvonják az utazási jogot a száz kilónál nehezebb férfiaktól, és mindenkitől, aki képes két szabályos fekvőtámaszt lenyomni, vagy másfél óránál többet töltött már küzdősportok közelében; igen, azoktól is, akik háromnál többször látták az hétvégi Steven Seagal film reklámját, hé, azok már tudják, hogyan kell puszta kézzel embert ölni), és az előző este Magyarországról gond nélkül kiengedett holmimat a tekintélyes check-in sor élén kellett átrendeznem, persze elég nagy vonalakban, elvégre mégsem akartam egy reptér kellős közepén szétválogatni a neszesszeremet, hogy ez tükör, ez maradhat, ez fogkrém, ez nem, a helyére pedig akkor jöjjön mondjuk egy... Ettől persze a feladott csomag túlsúlyos lett, én pedig nagyon ideges. És tetemes pótdíjjal szegényebb.

Amúgy november elejétől az egész Unióban bevezetik ezeket a biztonsági előírásokat - azzal én is tisztában voltam, hogy a tengerentúlra már jó néhány hónapja élnek ezek a szabályok, de úgy tudtam, hogy Európán belül még nem; és ugye Magyarországról ki is engedték a csomagomat, sőt, aztán Írországból is hazaeresztették - tehát ha valaki eddig a kézipoggyászába csomagolta volna a testápolóját, az ajándék pálinkát és a kis üveg ásványvizet, hogy ne folyjon ki, ne törjön el, és kéznél legyen, az innentől kezdve ne tegye. A tubusos szájfény is tiltólistán van.

Azt hiszem, a legkeservesebben akkor vigyorogtam, amikor utólag kiszámoltam, hogy ha kidobom az összes fogkrémemet, tusfürdőmet, parfümömet, testápolómat, innivalómat, és a biztonság kedvéért még a csokit és a krémsajtot is (hé, megfelelő hőmérsékleten az is folyékony!), akkor is körülbelül a büntetés feléért pótolhattam volna mindet. És még tele tubust is kaptam volna! És új parfümöt! És...

itthon

...de csak röviden, mert lusta vagyok, és álmos. És semmi kedvem.

Szóval hazaértem egy darabban, ez ám nem mindig volt egyértelmű, vasárnap a legnagyobb viharban landoltunk. A légiutaskísérők hangja is remegett, amikor végre földet értünk. A reptéren vettem magamnak könyveket, úgyhogy most mindenféle Neil Gaiman novellákkal vagyok gazdagabb, és némelyikkel már bölcsebb is.

És egyszer majd írok útibeszámolót. De tartok tőle, hogy unalmas lesz. Eddig egy embernek próbáltam elmesélni, mi minden történt, és tíz percen belül elaludt.

H.A.Z.A.

Finom kis panikrohamot kaptam Dublin kellos kozepen, igy jar az, aki felholtra dolgozza magat, aztan egyedul vag neki a nagyvilagnak. Az elso elerheto repulovel megyek haza. Vasarnap este mar a sajat agyamban alszom. Azert majd irok hosszabb beszamolot is, ha megint lesznek ekezeteim.

eeletjel (morse is lehetne, nem?)

mindekivel tudatom hogy eelek stop magaanutamat tekintve kurvaanyjaat az angoloknak a koezeletet neezve pedig hogy reggeli koezben azt kell hallgatnom ahogy tuulkoros ees tuulsuulyos nyugateuropai szakik a magyarorszaagi esemeenyeken roehoegnek lampaavasra a rendbontookkal most een is azt mondom stop newcastle es cork szeep de nagyobb eseelye van raa az embernek hogy magyarokkal talaalkozzon mint hogy bennszueloettekkel stop kicsit sziivesebben lenneek maar tuul az egeeszen ees otthon veegre a beekees kis heetkoeznapjaimban veegre stop

csizma az asztalon, és némi köd az agyamban

Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fehérneműboltban lehet kapni fekete gumicsizmát. Nem szeretek ebben a világban élni, ahol a fekete gumicsizma a fehérneműk körébe tartozik; igaz, legalább már tudom, hogy kerül a csizma... ezúttal nem az asztalra. Ez is több, mint amit életemben összesen és valaha tudni akartam; a csizmák és a fehérneműk viszonylatában pedig különösen.

És vasárnap este indulok Írföldre, kisebb átszállásokkal és kitérőkkel. Két hétig legfeljebb ékezetlen tőmondatokban jelentkezem.

Gondoltam, hogy leírom, hogy bár ezt az utat, és hogy egyedül megyek, nem az Utazás toposz-szerű megélésének tervezem, azaz nem várok tőle egy szikra megvilágosodást sem, nem hiszem, hogy felbecsülhetetlen tudással gazdagodom önmagam és tükörképem, a mindenség mibenlétéről (és bár nyilván szerzek majd tapasztalatot zsákszám, kétlem, hogy épp most lépek szintet - persze ha a képernyő bal felső sarkában a nyúlfülű ikont villódzó aura öleli körbe, akkor elgondolkozom, milyen új varázserőket osszak be magamnak, például egy második szintű Nem Félni Mindentől Mindig   jól jönne, ahányszor csak megfélemlítenek a flegma pultosok és bolti eladók), szóval ez egy külső nyaralás, és nem egy Belső Utazás, a felsőbb tudatállapotokba, Lilliputba, az Élet Forrásához, a Kelta Feng Shui-hoz, a Lelkemben Élő Gyermekhez, valamint egyszerre a Nílus Igazságához és-közben-mindezt; de azért nem véletlen, hogy épp most megyek. Nem tehetek róla. A mérnök-gének, azok a hibásak. Egyszerűen és leküzdhetetlenül vonzanak a matematikai szabályszerűségek. Ha két időpontot össze lehet kötni, én már csak azért is összekötöm. Már csak ezért is, mert ezek a(z idő)pont-összekötő feladatok gyermekkoromban is tetszettek, ugye, amikor a csirke alakzatban elhelyezett, számozott pontokat összekötve kirajzolódott az amúgy is világosan kirajzolódó csirke, és mert a szimetria szép, valamint a zene is tiszta matematika (lám, a költő-és-próféta gének is munkába lendültek; ez valahogy a szimmetriából a tükrözésre, a tükrözésről az oktávokra, majd a hasonlatokra való gyors váltásból következett, feleim az öncélú üveggyöngyjátékban; megjegyzem, Hesse-t azért utáltam már kamaszkoromban is, mert szerinte a nők sosem lennének képesek hidegen szép szerkezeteket építeni, pedig csak ritkábban fordul elő bennünk ez a késztetés).

Szóval az idővel Mindenszentekké fordult Samhain, a kelta évszakváltó ünnep. Amikor elszabadulnak a démonok, a tündérek a sötét szállásukra költöznek, és vége a betakarításnak. Azt hiszem, az ünnep időpontját leginkább ez határozhatta meg; nem hinném, hogy valóban a démonok vonulási szokásaihoz időzítették a dolgot, vagy ha igen, hát akkoriban figyelemre méltó természettudományos alapossággal tanulmányozhatták a földöntúli hatalmakat. Igaz, ha számba vesszük, hogy az ő világukban mi minden függött tőlük, ez sem meglepő. Mindenesetre az ezután betakarított mindenfélét már megrontották a manók, és eleve. Hideg van ám onnantól fogva, sötét, és eső. Valahol pedig akadnak még erről jegyzeteim, de legalább a táskámba be kellene nyúlnom értük.

A hősök ilyenkor szoktak volt megküzdeni az olyan visszatérő rettenetekkel, mint a Tarát rendszeresen földig gyaluló démonok (hm, én azért tartanék attól az október 31-től a derék autópálya-építők helyében; igaz, manapság már mintha az ír tündér-démon népségek sem lennének a régiek, meg hát a mesék alapján elég az embernek holmi talpig felfegyverzett Fion Mac Cumhail-okat tartania a háznál, ideális esetben Lugh lándzsájával, hogy el ne aludjék, és akkor aztán az megoldja ezt a démon-dolgot, meg ám, faltól falig), ezzel mintegy megvédve a népet a rájuk szakadó tél embertelen, sötét hidegétől. Azt hiszem.

Nos, én terveztem, hogy vagy október 31-én, vagy november 1-jén befizetek valami egynapos kőkör-nézésre Tara-iránt, elvégre ha már mindegy, melyik napon, akkor akár jelentősön is lehet. De a szállást csak úgy lehetett kisakkozni, hogy épp ellenkezőleg. Akkor Glendalough alatt ázok majd az esőben, feltéve, hogy addig minden igaz lesz, én pedig kellően okos és ügyes ahhoz, hogy eljussak oda. Megjegyzem, ha már a sors keze épp oda vezérelt, egy kora-középkori kolostor romjainál is kellően bele lehet borzongani a kortalan őszi ködbe. És tervezem is, elvégre hiába tagadnám, azért csak unalmas, üres és széles gesztusokkal dobálódzó, romantikus pozőr vagyok, Wordsworth legförtelmesebb hagyományainak hű - bár talán egy csipetnyi önkritikával még bíró - követője (hé, legalább nem írok harmincoldalas szabadverseket mindenféle romok tövében! Az eddigi legdurvább is csak tizenkét sor volt, szigorú szonett-formában, és a St Patrick's még mindig áll).

Igaz, november 2-án már el is hagyom Írországot, úgyhogy az elszabaduló démonok nem játszhadozhatnak sokáig velem. Eredetileg nem így terveztem, dagonyáztam volna még a leszálló sötétségben, de hadd okoljam a Ryanair-t, amiért képtelenek olyan biztonsági tanúsítványt kiállítani az internetes vásárlófelületüknek, hogy ne sikítson fel az Explorer-em. Én bizony félősen vásárolok a neten. Különösen más kártyájával, olyan helyen, amit már a böngészőm sem tart megbízhatónak. Úgyhogy az évszakváltó ír borongásból sietve tovább ugrok az újjáépült, pezsgő Berlinbe. Amikor utoljára arra jártam, még állt a fal, és a Checkpoint Charlie olyannyira nem számított turistalátványosságnak, hogy a létezéséről sem tudtam. És akkoriban még minden falu határában ki volt téve a tankkal behajtani tilos   tábla, aki nem hiszi, járjon utána, tényleg. Jellegzetes NDK KRESZ-tábla. Már tizenkét évesen is kellően bizarrnak láttam; akárcsak a harci Trabantot, melynek létezésében több ismerősöm kételkedett, és élénk fantáziám számlájára írták az erről szóló beszámolókat - aztán egy balatonparti nyaralás alkalmával ott volt az a gyönyörűen felújított példány (szép volt, de komolyan, ez már perverzió, ilyennel utazni a harmadik évezredben), és végre egyszer nekem is igazam lett.

A napi vers aktualitása, hogy büszkén jelentem, a túlélő-listáról csak a pillanatragasztót voltam lusta beszerezni, minden más halmokban tornyozódik odahaza, beleértve a veterán National Geographic fotósok által az egyetlen megkerülhetetlen univerzalitásnak tartott szigetelőszalagot is. Szerencsére olyan bizarr helyzetet még én sem tudok elképzelni, ahol a pillanatragasztón múlik az életem. Vagy ha odáig fajulnak a dolgok, akkor majd harsányan kacagok. És kicsit sírok közben.

van lenni hideg

Az új technológia felderítésében odáig jutottam, hogy az mp3-lejátszóm folyamatosan fagy tőle. Van rá esély, hogy azért, mert túl nagy a file. Van rá esély, hogy másért. Tovább nem jutottam, mert egyszerűen sem időm, sem erőm nem volt a hogyanokat és a miérteket kutatni.

Eseménydús hétvégém során a BKV-nak hála lekéstem egy vonatot; aztán pedig egy busz hagyott ott úgy, hogy még bele tudtam volna rúgni, ha nem sajnálom a lábamat. De sajnálom. Persze végül minden jól alakult, vagy legalábbis azt hiszem, például idővel a vasárnapi ebéd is elkészült.

A mindennapi tarot alapján ma nagyon fiús napom van, húztam Uralkodót, Mágust és Főpapot, ráadásul ezek mind olyan jófélék. A napom kevésbé; először is félúton állok a megfázás és az influenza között, a tünetek alapján, NeoCitranon vetegálok, az nem élet, de nem ám, felér egy kisebb lobotómiával, épphogy csak nem csorog a nyakamba a nyálam. De legalább használ. A tegnapi hidegrázás és fejfájás után minden csak jobb lehet.

Nem akarok betegeskedni, nincs időm betegeskedni, jövő héten utazom, és addig még ezer dolgot meg kell csinálnom (mosni, vásárolni, csomagolni), és különben is. Mondjuk talán ha nem az lenne a szobatársnőm elképzelése a fűtésről, hogy 16 fokon leállítja, mert már olyan jó meleg van. Kezdem azt hinni, hogy most már egész életemben fázni fogok.

Tegnap reggel kiléptem az ajtón, és néhány széttaposott zsemlébe, valamint egy kisebb italbolt romjaiba botlottam. Visszatértek a városba a hajléktalanok, ez már majdnem olyan megbízható jele annak, hogy nyakunkon a tél, mintha bejöttek volna a varjak a házak közé, hogy előre jelezzék nekünk a havazást. Persze a szatén szalagcsokorraldíszített, elegáns szabású női szalmakalap némileg kilógott a képből, de ezek szerint igen flancos környéken lakom, itt még a bokor tövében lakók is adnak magukra.

A vásárlás nagyját amúgy már letudtam, van hátizsákom, müzliszeletem, tartós croissant-om, összeállítottam az útifüzet-útinaplómat (benne az internetről leszedett buszmeneterndekkel, az ifjúsági szállókhoz vezető térképecskékkel, és egy csomó Tamási novellával, hogy ne unatkozzam a repülőn sem - bár valószínűleg inkább aludni fogok) rengeteget tesztfényképeztem, itt van például az alkony az Andrássy úton című kompozíció, valamint kicsi fehér kutya, kosárban. És kesztyűt fogok vinni és télikabátot. Kesztyűt persze csak ha addig nem vesztem el, mert már olyan hideg van, hogy előszedtem; és ezzel bizony nagyban megnőtt az esélye, hogy el is hagyjam valamerre.

Ha lenne bármi ennél érdekesebb, akár csak a fejemben, én Isten bizony inkább írnék arról, de ez a NeoCitran tényleg felér egy homloklebenymetszéssel.

hallás után

Sötét, komor napok virradtak rám, amióta a koffeines pezsgőtablettám beesett a félig beépített szekrény mögé. És amióta elköltöttem az összes aprópénzemet. És amíg a kávéautomatát nem alakítják át úgy, hogy bankkártyával is működjön, persze. Vagy tízezressel. Bár, mivel nem ad vissza, lehet, hogy akkor meg kellene innom kétszázötven pohár kávét egyvégtében?

Lehet, hogy attól még én is felébrednék.

És lehet, hogy nem.

Idebenn nálunk már fűtenek.

Odakinn kék ég előtt villódzik az aranysárga lomb. A XIX. századi villák homloka gondtalan-fehér. Döbbenetesen szép őszünk van, szinte költészetért kiált, de aztán rájöttem, hogy annyira azért mégsem. Fogok én olyanokkal bíbelődni, hogy szótagszám, rím, és ritmusképlet. Különösen, mivel a szilánkszerűen felvillanó, töredékes szabadversekben hiszek.

Eseti jelzőhalmozással, persze.

Letöltőben vagyok életem első audiokönyvével, mert azt hazudták az mp3-lejátszómhoz csomagolt szórólapon, hogy kettő járna ingyen, de valójában csak egy. Úgyhogy legalább jó hosszút választottam. Gondolkoztam azon, hogy A Káosz Ura   kellene az öreg Robert Jordan-től, mert az negyvenegy órányi szöveg, és az már valami; de egyrészt megvan angolul is, magyarul is, könyvben is, másrészt a sorozta kellős közepe, harmadrészt számomra épp ez a (negyedik-ötödik-) hatodik kötet az egész időkerekesdi mélypontja.

Úgyhogy más lett a nyertes. Egyébként nem is olyan rossz az alapötlet; ha az ember előfizet az audiokönyvesnél, akkor egy (vagy két) könyvet ingyen kap minden hónapban 18 (vagy 23) dollárért, és a többit is 30% kedvezménnyel; és ez nem rossz, különösen, ha az ember mondjuk sokat utazik, nem alszik el közben, vagy csak gyakorolni akarja a hallás utáni angol szövegértést (és egy kicsit a beszédet is; mert ahogy az íráskészséget nagyban fejleszti a passzív gyakorlás, az olvasás, úgy a beszédet is csiszolja, ha az ember sokat hallgat idegen nyelven) (Asztrogót például úgy tanult meg angolul, hogy zűrös kamaszéveiben minden este végignézte az összes alternatív műsort az MTV-n; tegyük hozzá, hogy akkoriban az MTV tényleg elképesztően jó volt, olyan tévé azóta sincsen) (ők találták fel a valóságshow-t is, és bár így utólag már kínosabb beismerni, de a Real World   első szériája még mindenkit, igen, igen, engem is lenyűgözött). Netán - mint a fő célcsoport, az amerikai népesség jelentős része - lassan és nehézkesen olvas. Igaz, én meglehetősen gyorsan olvasok, és ahogy A Káosz Ura   sem tartott negyvenegy órát, lehet, hogy kissé türelmetlen leszek majd a letöltendőm huszonkilencedik órájánál (és hányszor elalszom majd közben); és lehet, hogy egyáltalán nem fog működni az egész, akkor pedig sosem tudom meg, mihez kezdtek a XIX. századi Angliában a varázslók. Legfeljebb ha kölcsönkérem Brainoiztól a nem-hangos könyvet.

grunge trivia

Ezen a képen gyanús, hogy nem Jerry Cantrell a világ legjobb pasija. De... Akkor is ő a legjobb! Ez itt pedig súlyosan rock and roll... Igen, vannak új turnémesék a kopasz turnéfotósuktól, lehet álmélkodni és olvasni.

Hm, lehet, hogy tündérmesék helyett nekem is turnémeséket kellene írnom? Nem, ahhoz először turnéznom kellene, és amit abból eddig láttam, hát, az nem nyúlnak való stressz.

És persze a kedvenc kvíz-kérdésem:

This hairy fellow has giant feet, lives in the northwest mountains of the North American continent, and is notoriously camera-shy. Who is he? Ennek a szőrös fickónak hatalmas lába van, Észak-Amerika északnyugati hegységeiben él, és hírhedten irtózik a kameráktól. Ki ő?

a) James Sullivan amerikai milliárdos, meggyilkoltatta a feleségét, 19 évig szökésben volt
b) A werewolf egy vérfarkas, bár inkább farkasember
c) Sasquatch maga a sasquatch, a szőrös, nagydarab hegyi ember
d) Eddie Vedder a Pearl Jam énekese, ugye

Eddie Vedder, hát ki más lenne! Mostanában szőrös, Seattle északnyugaton van, hegyek közt, a kamerát pedig már a Jeremy   óta nem szereti... Eddie! Eddie!

Néminemű nem kis szerencsétlenkedés után foglaltam szállást, úgyhogy két hét múlva nem az esőáztatta mohán kell nyugtatnom fázó tagjaimat, nyavalyogtunk Grafikuslánnyal, spagettiztünk Brainoizzal, és sok a munka, annyi, hogy kedden vittem belőle haza is, éjjel fél kettőig jelentéseket írtam, aztán összeomlottam zokogva, és nem aludtam ki magam azóta sem.

Illetve rendetlenség van, még mindig iszonyatosan nagyon fáradt vagyok, különösen szellemileg, de nagyon; és tegnap gyakorlófényképeztem, de reggel úgy elaludtam, hogy nem hoztam belőle mutatóba sem halott fákat, sem gótikus lámpaoszlopot. Mondtam én, hogy ez lesz a vége, ha egyszer gépet kapok a kezembe, halott fák, gótikus lámpaoszlopok, már csak a mohos kőkísér... ööö... angyalszob... szóval szökőkutak hiányoznak az igazi romantikus művészethez.

szombaton pedig, ez sem kevés szóban

J és jómagam elmentünk kirándulni, csodálatos idő volt, a Gugger-hegy körül sétáltunk, sütött a nap, ujjatlan pólóban, kimelegedve szedtük az érett csipkebogyót, vitorlázó repülőket és siklóernyősöket néztünk, a száraz fű úgy simult a mezőre, mint az egészen kicsi gyerekek haja, és ragyogott, ragyogott minden.

Aztán kimentem a Vigadóhoz, és a fűben aludtam, egyszerűen túl szép idő volt ahhoz, hogy ágyban és párnák közt tegyem.

És vettem fényképezőgépet, küzdelmes volt, küzdelmes... Előrendetem egyet még a hét elején, a cég pénteken írt, hogy frászt, inkább mégsem, vegyek másikat drágábban; aztán vettem másikat olcsóbban, de máshol. Csak azért is máshol. És azóta csupa olyan dolgot látok, amit az én gépemmel (és az én reakcióidőmmel; és az én remegős kezemmel) nem lehet lefényképezni. A sorban ragyogó utcai lámpák közt épp a kiégett, sötét feje mögött fénylő telihold. A Hold hasa alatt alacsonyan felszálló, felém száguldó repülő, reflektorral, a szárnyak alatt villogó fényekkel, a holdfényben kirajzolódó körvonalakkal. Ifjú forradalmárok - az egyik félig alszik a műemlék árkádsor alatt, csak a feje és a bakancsa lóg ki a narancssárga pokróc alól; a másik, nemzetiszín zászlóval a vállán, fölé guggol, és valamit magyaráz - majd egy szenvedélyes, részeg, sovány fiatalember, az a fajta, akivel az ifjú Petőfit és az ifjú József Attilát szokták játszatni; nemzetiszín karszalag a balján, az arcán iszonyatos, dacos fájdalom - bár persze akkor még nem volt a kezemben a fegyv.. ööö... fényképezőgép, és amúgy is mind-mind betörték volna a képemet, ha kattintgatni kezdek. Ezek kérem mind-mind úgy néztek ki, mint akik tényleg és komolyan hiszik, hogy menni kell és tenni kell, és akkor talán ... és ilyenkor borzasztó dolog ám vén cinikusnak lenni, és úgy látni, hogy nem, nem, manapság már messze nem a víz az úr, fejlődött a hajóépítés is az elmúlt pár száz évben, kérem szépen, nem csak fogyasztó(zomb)i társadalmunk lett; nem valami hatékony dolog történelmi vihart játszani a világ innenső szegletében.

Ó, vagy legalábbis vagyok annyira öreg és cinikus, hogy ezt hiszem. Hogy szeretném ezt hinni. A forint stabilitása, két hét múlva mennék nyaralni, és minden. De néha kíváncsi lennék, hogy vajon a békés budai polgárok mindegyike kitörő örömmel üdvözölte március tizenötödikét, vagy valójában a többségük a gazdasági összeomlás miatt rettegett.

(Nem, nem akarom a mostani helyzetet a negyvennyolcashoz hasonlítani - bár azt hiszem, az akkori világrendben egyáltalán nem volt kirívó a Habsburgok bánásmódja, a birodalmak sehol sem irányítottak kesztyűs kézzel, az angolok például 1848-49 tájékán épp tömeges éhhalálba kormányozták az íreket; igaz, az eseti forradalmaskodás sem számított szokatlannak - de nem árt megjegyezni, hogy itt és most nem csupán a zavargó csőcselék járja a várost, hanem sokan tényleg már csak a tömeges megmozdulásokban és a forradalmi hevületben hisznek. Nem árt megjegyezni, mert sokkal veszedelmesebb.)

Viszont megpróbáltam lefényképezni az egyetlen képet a lakásban (minden más fénykép, poszter és képeslap), íme, az ácsi református templom és parókia, apai nagyapám itt élt és szolgálta az Urat évtizedeken át (igen, igen, ez azt jelenti, hogy lelkész volt; sőt, a szüleim abban a gyülekezetben ismerkedtek össze, ahová az anyai nagyszüleim járnak a mai napig, mi már csak ilyen vallásos népek vagyunk, bár templomot belülről utoljára turistaként láttam, igaz, akkor azért felhorgadt bennem valami dac, hogy talán mégiscsak korbáccsal kellene kikergetni innen a hivatalosan betelepített árusokat, különösen, hogy van képük ennyit kérni egy bénán megrajzolt levelezőlapért). Halvány emlékeim még nekem is vannak erről a házról. Egyszer a dolgozószobához vezető ajtó előtt találtunk a nővéremmel egy varangyosbékát; de abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg vezetett-e oda lefelé pár lépcsőfok? Kavicsos, fehér ösvény futott a templom felé, és nagyanyám rengeteg tyúkot tartott; a nővérem akkoriban még nem félt a madaraktól, és lelkesen szedte alóluk a tojást. A szobákban mindig rettenetesen hideg volt; a ház előtt, az utca felé rengeteg virág; nekünk virágfejű, világoskék locsolókannácskáink voltak. Hároméves lehettem, amikor elköltöztek onnan. Érdekes módon a képet anyám őrizte meg, kereteztette be, és tette ki a szobájába, és csak akkor került hozzám, amikor a család szétköltözött.

Az kissé meglepett, hogy a tizenhat próbálkozásból hét szabályosan szellemképes volt, két templomtoronnyal, úgy ingadozott a kezem (hmm, de harminc fokot zártak be egymással a tornyok, úgyhogy nem lett volna jó templombővítési tervnek), és a vízszintest egyetlen egy árva képen sem találtam meg. Volt némi utómunka ám a grafikai programokkal, nem is kevés. Baljós, baljós, ha mást is ilyen ügyesen fényképezek... Akkor fölösleges volt ilyesféle masinákba fektetnem a nehezen össze... na jóóóó, nem izzadt, összefordított pénzemet.

Könyvek és álmok, bő lére eresztve

Szentül megfogadtam, hogy hétvégén rendet rakok és kitakarítom a folyosó rám eső részét is, de persze szabotáltam. Keményen. Valamikor vasárnap reggel nyolckor arra ébredtem, hogy engem senki sem szeret, és különben is, úgyhogy a világ legfölögöslegesebb dolgait pofozgattam helyette számítógépen, hat programban, hogy aztán kinyomtassam, és kidobjam.

Igaz, péntek óta érett, hogy beforduljak, mint szemetesautó a zsákutcába (ha már egyszer megalkottam ezt a förtelmes hasonlatot, akkor használom is, nna), pénteken egyrészt fáradt voltam - mikor nem - és sok programom volt, és mindegyik furcsa és szomorú gondolatokat ébresztett bennem. A beteljesült és tönkrement álmokról, a beteljesületlen, de már a múltba foszlott álmokról, és azokról persze, amikről még nem mondtam le, hiába tudom, hogy nem lehet.

És persze nem csak a saját álmaimról. Húgommal futottam össze, és adott pár könyvet, apám küldte. Egy Lesznai Anna képes-verses kötetet, ó, gyermekkorom egyik meghatározó hangulata volt A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban , de még sosem gondoltam végig, hogy tudat alatt mennyit hathatott arra, hogy huszonegynéhány évvel később hogyan kezdtem el rajzolni. Az Amur-parti mesék   döbbenetes rajzainak hatását már könnyebben felismertem, Gennagyij Pavlisin, jegyezzük csak meg.

De nem csak ezt a könyvet küldte, hanem valami asztrológiai-pszichológiai témájút is, mert mondta, hogy amikor azzal foglalkozott, ez tetszett neki a legjobban; apámat szinte minden érdekli, ami szellemi - akár intellektuális, akár spirituális - és az asztrológiában akkoriban, amikor lánglelkű, ifjú geofizikusént a pályáját kezdte, akadtak olyan elképzelések, hogy egyes jelenségeknek valóban lehetnek különféle kozmikus sugárzások a hátterében. Apám amúgy is a mágneses terekkel foglalkozott, különösen a Nap ciklikus mágneses viharait és azok a Földre gyakorolt hatását elemezgette (többször is elmagyarázta nekem, mindig hajszálhíján, hogy nem, de végül csak megértettem, aztán elfelejtettem) - de nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a család azon ága mindig is leküzdhetetlenül vonzódott a különféle vallások és hitvilágok, mesék, mítoszok, rítusok tanulmányozásához. Tegyük hozzá, hogy nagyapám kilenc-tíz nyelven olvasott, apám "már csak" négy-öt nyelven; én pedig örülök, ha angolul elbogarászom egy szövegben. Így múlik el a világ dicsősége. Az emberi nem hanyatlik, miegymás.

De visszakanyarodva a könyvhöz. Rengeteg fiatalkori könyvét megkaptam én már, amikor elkezdtem angolul olvasni, szinte az összes angol nyelvű science fiction-öm tőle van; de már felnőtt vagyok én is, és most először úgy kaptam meg egy régi könyvét, hogy tudom, hogy amikor ő ezt elolvasta és megértette - fiatalabb volt, mint most én . És még csak nem is ez törte össze a szívem; hanem könyvjelzőnek egy régi boríték volt benne, és eszembe jutott, hogy amikor ezt a könyvet olvashatta, talán úgy érezte magát, mint aki a felnőttkorba lépett , mint aki élete virágjában van. Akkoriban házasodhattak össze anyámmal, és azt hiszem, teljesnek láthatta az életét. Teljesnek és ígéretesnek. Az ifjú családfő, hivatással, tehetséggel, lehetőségekkel.

És aztán minden széthullott körülötte.

A másik programból pedig szintén két könyvem származott, bár az voltaképp egy, csak különféle két borítóval, és itt inkább csak arról volt szó, hogy fogok-e még egyszer olyat írni, hogy Szerb Antal elismerő hümmögéssel hívjon az asztalához a túlvilági kávéházban. Nem lehetetlen. Korszerű sosem leszek; de fájdalmasan klasszikus és klasszikusan fájdalmas talán még igen. De egyelőre ez is csak egy álom, és úgy érzem, hogy még jó néhány évig nem leszek elég bölcs ahhoz, hogy elérjem.

Addigra pedig még minden széthullhat körülöttünk.

Azért persze nem vagyok ennyire pesszimista, van remény, néha még arra is, hogy ami széthull, az másképp, sőt, akár sokka szebbre is összeállhat.

undor construction

Tegnap hazatakarítottak minket kora délután, mert félő volt, hogy a tüntető tömeg kárt tesz az épületben, amint az Andrássyn aláhömpölyögve összetéveszt minket valamelyik követséggel. Tömeg, az ugyan nem hömpölygött, de mindenki ritka boldog volt az ajándék fél nap szabadsággal, én például - mily meglepő - átaludtam.

A politikáról továbbra is egyszerű és naiv gondolataim vannak, például, hogy milyen jó lenne olyan országban élni, ahol az ember anélkül olvashat Tamási Áront, hogy szélsőjobbos fosztogatónak tartanák, és hogy esküszöm, kivándorlok Csádba, ott ugyan talán még lőnek is, de legalább egyik oldal sem az enyém, nemhogy a családok és barátok körén át mind a (hatszáznyolcvan)kettő, hogy az összes miatt lógatnom kelljen a fejemet.

Találtam szintén egyszerű és naiv gondolatokat, nagyon egybecsengtek az enyémekkel, és újfent megállapíthattam, hogy igen, az írek tényleg a nyugat magyarjai - de akkor miért hagyják ki a csípőspaprikát a kosztból? A Primordial pólós kölyök szerint sincs már közép, a világ egyre sötétebb, az egyik oldal a másik karjába kergeti az embert, és gyanítom, csak azért nem tette hozzá, hogy nemsokára az utcán ütik majd egymást az emberek, mert az Dublinban (is) a bevett szórakozási formák közé tartozik.

Miután tegnap eldöntöttem, hogy innentől straight edge leszek, mert az mennyire tetszik már, pillanatnyi emlékezetkiesés alatt vettem két üveg pálinkát a hosszú és esős útra. Aztán ráébredtem. Hogy mi is ez itt a kezemben. Kénytelen leszek majd csak a visszatérés örömére meg sXe-ülni, vagy akkor sem. Addig pedig éljen a kábítószer, az alkohol, és az alkalmi szex - na ugye, eddig is ez tette ki életem túlnyomó részét!

Igen, ha az ellenőrzést akarnám visszanyerni a függés helyett, akkor nekem bizony a kávéról és a nyafogásról kellene leszoknom. Jellemző, hogy a straight edge mozgalmat férfiak találták ki; sehol sincs benne szó a kényszeres fogyókúra és a szemöldökfestés megtagadásáról, vagy hogy csak a derű óráit számold, az édesítőszer kalóriáit ne.

És most negyedig sem vicceltem. A modern nő saját maga testi, szellemi és lelki elpusztítására kényszerül, ha meg akar felelni a világnak. És iszonyatos nyomás nehezedik rá, hogy ezt tegye. Messze nem a narkotikumok a legveszedelmesebbek. Hanem a minden áldott percben újra és újra megerősített, ránk erőltetett rögeszmék.

Megvettem a piros hajfestéket (igen, tudom, társadalmi nyomás; de mondtam én, hogy valaha is ellen tudtam állni neki? nem), de azt hiszem, a betonkemény zseléről lemondok, a múltkor csak egy morzsányi hajhabot kentem a fejemre, és aztán egész nap azon gondolkoztam, melyik papírzacskó lenne elég nagy, hogy elrejtsem azt a hathetes állott koszra emlékeztető végeredményt. Tervezem az útvonalat. Bakancsot viszek; túrázni fogok. És csokit is viszek. És olajbogyókonzervet. Kockasajtot és zacskós levest.

Tervezem, hogy enni is fogok, igen. És nem, nem, akkor sem fish and chips-et.

őszi sugárúton mélázva dúdoltam magamban... mégsem őszi chanson

Közben eszembe jutott, hogy de hát Mat Cauthont még fel is akasztották csodálatos világfára, és részint ennek a kapcsán bölcsült meg - Odin, Odin, Odin! - de elbizonytlanodtam, hogy most hogy is vannak a jóslatok, ő fog megvakulni félig, vagy Rand egészen, vagy netán mind a ketten? És a Fényre, szegény Rand, mire eljutna odáig, hogy vére hulljon a Shayol Ghul lejtőjére, már annyira lerokkan, hogy szerintem még örülni is fog egy kis átmeneti meghalásnak (elvégre amúgy is minden jel arra mutat, hogy utána föléled valamiféleképp). Csak Perrint nem sikerült még mindig elhelyeznem.

Tegnap valahogy sikerült úgy elbarmolnom az időt, hogy épp sötétedéskor indultam hazafelé, a felhők között még hidegen, világosan derengett az ég, a lámpák narancssárgás füzérben futottak végig az Andrássy úton, a közlekedési lámpák pirosa-zöldje mintha karneválra villogott volna, a kétoldalt nyurga, fiatal fácskák szegélyezte, kockaköces járda döbbenetes perspektívában futott az estébe, és olyan szép volt, és olyan őszi, amilyen szép és őszi csak lehetett. Legyalogoltam a Köröndig, aztá vissza, aztán még egyszer le, olyan szép volt. Aztán elballagtam az Oktogonig, de azon a szakaszon már nem villák között fut az út, a járda is szélesebb, és beton, nem éles, apró kockájú kő, a fák pedig túl öregek és terebélyesek ahhoz, hogy kiadják azt a metszően éles perspektívát, amit a még épp csak tollseprű formájú csemeték. De azért nem volt csúnya ez a rész sem.

És vidáman bukdácsoltam extra magas sarkú cipőcskémben, rózsaszín zsenília pulóveremből kikandikált az épp csak egy árnyalattal halványabb blúz szaténfényű gallérja, időnként meghúztam a kezemben lóbált liter tejet, a fülemben pedig a világgal és benne elfoglalt, piciny al-pót-mű-yuppie helyemmel tökéletes harmóniában ordított a Sick of it All.

És pont a SOIA nem százszázalék szigorúan straight edge, hogy legalább az alkoholmentes italért megdicsértek volna.

Hm, rájöttem, hogy tulajdonképp minden kisebb-nagyobb kilengésem dacára hozzám bizony közel áll az eredeti straight edge elképzelés. Hogy mi irányítsuk az életünket, ne a különféle hormonok és vegyületek. Vagy legalább megpróbáljuk. Mi irányítani. Az életünket. Bár azt azért nem vállalnám, hogy sosem iszom, ahhoz túlságosan is szeretem a barackpálinka ízét. És a vörösbort. És a fehérbort. De nagyon.

A vegetariánizmust pedig egyenesen vigyétek innen, és hozzatok helyette egy rózsásra sütött marha hátszínt, melun-i brie mártással, de most azonnal! Még szerencse, hogy az eredeti koncepciónak a húsmentes étrend nem volt része. Jut eszembe, szóról és szóra, költői múltam regyik agyogó gyöngyszeme, a HC-négysoros.

Robban a harag, a vad indulat
Fel-alá kalapál, ugrál minden;
Mondd ki nyugodtan az igazadat
A húsmentes étrendnél jobb úgy sincsen!