Szentül megfogadtam, hogy hétvégén rendet rakok és kitakarítom a folyosó rám eső részét is, de persze szabotáltam. Keményen. Valamikor vasárnap reggel nyolckor arra ébredtem, hogy engem senki sem szeret, és különben is, úgyhogy a világ legfölögöslegesebb dolgait pofozgattam helyette számítógépen, hat programban, hogy aztán kinyomtassam, és kidobjam.
Igaz, péntek óta érett, hogy beforduljak, mint szemetesautó a zsákutcába (ha már egyszer megalkottam ezt a förtelmes hasonlatot, akkor használom is, nna), pénteken egyrészt fáradt voltam - mikor nem - és sok programom volt, és mindegyik furcsa és szomorú gondolatokat ébresztett bennem. A beteljesült és tönkrement álmokról, a beteljesületlen, de már a múltba foszlott álmokról, és azokról persze, amikről még nem mondtam le, hiába tudom, hogy nem lehet.
És persze nem csak a saját álmaimról. Húgommal futottam össze, és adott pár könyvet, apám küldte. Egy Lesznai Anna képes-verses kötetet, ó, gyermekkorom egyik meghatározó hangulata volt A kis pillangó utazása Lesznán és a szomszédos Tündérországban , de még sosem gondoltam végig, hogy tudat alatt mennyit hathatott arra, hogy huszonegynéhány évvel később hogyan kezdtem el rajzolni. Az Amur-parti mesék döbbenetes rajzainak hatását már könnyebben felismertem, Gennagyij Pavlisin, jegyezzük csak meg.
De nem csak ezt a könyvet küldte, hanem valami asztrológiai-pszichológiai témájút is, mert mondta, hogy amikor azzal foglalkozott, ez tetszett neki a legjobban; apámat szinte minden érdekli, ami szellemi - akár intellektuális, akár spirituális - és az asztrológiában akkoriban, amikor lánglelkű, ifjú geofizikusént a pályáját kezdte, akadtak olyan elképzelések, hogy egyes jelenségeknek valóban lehetnek különféle kozmikus sugárzások a hátterében. Apám amúgy is a mágneses terekkel foglalkozott, különösen a Nap ciklikus mágneses viharait és azok a Földre gyakorolt hatását elemezgette (többször is elmagyarázta nekem, mindig hajszálhíján, hogy nem, de végül csak megértettem, aztán elfelejtettem) - de nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy a család azon ága mindig is leküzdhetetlenül vonzódott a különféle vallások és hitvilágok, mesék, mítoszok, rítusok tanulmányozásához. Tegyük hozzá, hogy nagyapám kilenc-tíz nyelven olvasott, apám "már csak" négy-öt nyelven; én pedig örülök, ha angolul elbogarászom egy szövegben. Így múlik el a világ dicsősége. Az emberi nem hanyatlik, miegymás.
De visszakanyarodva a könyvhöz. Rengeteg fiatalkori könyvét megkaptam én már, amikor elkezdtem angolul olvasni, szinte az összes angol nyelvű science fiction-öm tőle van; de már felnőtt vagyok én is, és most először úgy kaptam meg egy régi könyvét, hogy tudom, hogy amikor ő ezt elolvasta és megértette - fiatalabb volt, mint most én . És még csak nem is ez törte össze a szívem; hanem könyvjelzőnek egy régi boríték volt benne, és eszembe jutott, hogy amikor ezt a könyvet olvashatta, talán úgy érezte magát, mint aki a felnőttkorba lépett , mint aki élete virágjában van. Akkoriban házasodhattak össze anyámmal, és azt hiszem, teljesnek láthatta az életét. Teljesnek és ígéretesnek. Az ifjú családfő, hivatással, tehetséggel, lehetőségekkel.
És aztán minden széthullott körülötte.
A másik programból pedig szintén két könyvem származott, bár az voltaképp egy, csak különféle két borítóval, és itt inkább csak arról volt szó, hogy fogok-e még egyszer olyat írni, hogy Szerb Antal elismerő hümmögéssel hívjon az asztalához a túlvilági kávéházban. Nem lehetetlen. Korszerű sosem leszek; de fájdalmasan klasszikus és klasszikusan fájdalmas talán még igen. De egyelőre ez is csak egy álom, és úgy érzem, hogy még jó néhány évig nem leszek elég bölcs ahhoz, hogy elérjem.
Addigra pedig még minden széthullhat körülöttünk.
Azért persze nem vagyok ennyire pesszimista, van remény, néha még arra is, hogy ami széthull, az másképp, sőt, akár sokka szebbre is összeállhat.