Szóval így néz ki, amikor az ember hülyeségekre kíváncsi. Meg akartam nézni, milyen Írország sötét arca, de az első kis villanásoktól úgy megijedtem, hogy inkább hazajöttem, mint hogy megegyen egészen. Tudom, tudom, manapság már kevesen hisznek benne benne, és én is inkább csak úgy érdeklődésből nézegettem ezeket a mindenféle mítoszokat, de aztán egészen más volt olyan helyeken járni, amik valahol belül tényleg rothadtak, mint csak olvasni ilyesmiről. Persze lehet, hogy egyszerűen kimerült voltam; mert az egyszer biztos, hogy már fáradt voltam az indulásnál is, és hogy ha az ember kimerült, akkor rátörhetnek olyan érzések, hogy... De voltaképp valahol lényegtelen is, hogy ezek kívülről vagy belülről nyernek tért, azt hiszem. Valahol ugyan rohadtul nem mindegy, például nem árt tudni, hogy pszichológust hívjunk adott esetben, vagy papot, de azért általában az egyén - és az eredmény - szempontjából leginkább lényegtelen. Azt is tegyük hozzá, persze, hogy ha valakinek olyan eseménytelen élete van, mint nekem, akkor már nagyjából telítődött is az új élményekkel, mire a repülőre felkerül - és onnantól kezdve a rendszer gyakorta jelzi, hogy hé, most kicsit sok volt a bejövő adat. Engem például már a zajos brit iskoláscsapat lenullázott. Mintha egy amatőr Adrian Mole adaptációt láttam volna. Néha úgy érzem, hogy a teljes Brit-szigetek voltaképp egyetlen, különösen bizarr Monty Python jelenet, és a társulat érdeme csupán annyi volt, hogy felismerte, ezt érdemes másoknak is megmutatni.
Newcastle-ben hamar sikerült taxit találnom, és rendben eljutottam a szállásomra. A sofőr a kiejtése alapján bevándorló lehetett - és nagyjából az utolsó, akárcsak szikrányit is segítőkész és jóindulatú ember, akivel angol földön találkoztam. A másik egy szlovák pincér volt. A bennszülött angoloknál nyilván érettségi tárgy a köcsög bunkóság, és látszott, hogy ha a tagolt beszéddel egyiknek-másiknak akadt is gondja, ebből az egyből mind kitűnőre vizsgázott.
A hostel rettentő keskeny volt és szűk, valamint külön le kellett botorkálnom a recepcióra, hogy jó, én feladom a kutatást, akkor most már szabad a gazda, hol van a mosdó? Utólag is tiszta a lelkiismeretem, ember azt magától meg nem találta volna. Szerintem egész expedíciók bolyongtak abban a kis labirintusban, és némelyikük közben már felfedezte a Déli Sarkot és a Kheopsz piramis hátsó bejáratát, de a zuhanyzóig még nem jutott el. Mindezzel együtt az Albatross Backpacker's In! kifejezetten tiszta és kulturált hely, és nem csak azért érdemes itt megszállni, mert a város szívében van.
Igaz, a hálótermek vegyesek, és amikor negyed egy körül beestem a szobába, két igen részeg fiatalember próbálta meg dühösen horkantgatva a tudtomra adni, hogy kapcsoljam le a lámpát, és különben is; egy harmadik pedig nem sokkal utánam tántorgott be, szintén nem valami üdén és harmatosan. Azt hiszem, akkor döbbentem rá először, hogy valójában még annyira sem vagyok olyan nyitott és könnyed, mint gondoltam; sosem hittem volna, hogy ennyire zavar, ha három vadidegen fickóval kell együtt aludnom, de mégis. Zavart.
A gépem csak délután indult tovább Corkba, úgyhogy délelőtt leadtam a csomagomat a portán, és elmentem várost nézni. Felderítettem a várat, aztán különféle hidakat néztem (egészen pontosan hármat, pedig volt még jó néhány), és a nővérem csomagolta sütit és kenyeret ettem egy padon. Newcastle hangulatos városnak tűnt, kellemes folyóparttal, de az ég szerelmére, Angliában még a metró is perverz irányban közlekedik, amint azt a reptérre kimetrózva megtapasztalhattam. Persze logikus, de mégis... perverz.
Egyébként sosem voltam még olyan metróállomáson, ami annyira a Dark City legnyomasztóbb pillanatait idézte volna, mint a newcastle-i Central Station. Legalább valami jobb filmet juttatott volna az eszembe. Valami olyat, amiből több ragadt meg bennem, mint hogy Mr. Book (legalább annyival több, hogy melyik tésztaképű napallergiás volt az a Mr. Book; valamelyik, vagy egy a sok közül?).
A reptéren komoly problémát okozott, hogy itt már bevezették, hogy a kézipoggyászban sem folyadék, sem fogkrém, sem tusfürdő nem lehet (én már csak azt várom, hogy betiltsák a cipőfűzők, nyakláncok, kendők és gatyamadzagok fedélzetre vitelét, majd nem sokkal később megvonják az utazási jogot a száz kilónál nehezebb férfiaktól, és mindenkitől, aki képes két szabályos fekvőtámaszt lenyomni, vagy másfél óránál többet töltött már küzdősportok közelében; igen, azoktól is, akik háromnál többször látták az hétvégi Steven Seagal film reklámját, hé, azok már tudják, hogyan kell puszta kézzel embert ölni), és az előző este Magyarországról gond nélkül kiengedett holmimat a tekintélyes check-in sor élén kellett átrendeznem, persze elég nagy vonalakban, elvégre mégsem akartam egy reptér kellős közepén szétválogatni a neszesszeremet, hogy ez tükör, ez maradhat, ez fogkrém, ez nem, a helyére pedig akkor jöjjön mondjuk egy... Ettől persze a feladott csomag túlsúlyos lett, én pedig nagyon ideges. És tetemes pótdíjjal szegényebb.
Amúgy november elejétől az egész Unióban bevezetik ezeket a biztonsági előírásokat - azzal én is tisztában voltam, hogy a tengerentúlra már jó néhány hónapja élnek ezek a szabályok, de úgy tudtam, hogy Európán belül még nem; és ugye Magyarországról ki is engedték a csomagomat, sőt, aztán Írországból is hazaeresztették - tehát ha valaki eddig a kézipoggyászába csomagolta volna a testápolóját, az ajándék pálinkát és a kis üveg ásványvizet, hogy ne folyjon ki, ne törjön el, és kéznél legyen, az innentől kezdve ne tegye. A tubusos szájfény is tiltólistán van.
Azt hiszem, a legkeservesebben akkor vigyorogtam, amikor utólag kiszámoltam, hogy ha kidobom az összes fogkrémemet, tusfürdőmet, parfümömet, testápolómat, innivalómat, és a biztonság kedvéért még a csokit és a krémsajtot is (hé, megfelelő hőmérsékleten az is folyékony!), akkor is körülbelül a büntetés feléért pótolhattam volna mindet. És még tele tubust is kaptam volna! És új parfümöt! És...
