J és jómagam elmentünk kirándulni, csodálatos idő volt, a Gugger-hegy körül sétáltunk, sütött a nap, ujjatlan pólóban, kimelegedve szedtük az érett csipkebogyót, vitorlázó repülőket és siklóernyősöket néztünk, a száraz fű úgy simult a mezőre, mint az egészen kicsi gyerekek haja, és ragyogott, ragyogott minden.Aztán kimentem a Vigadóhoz, és a fűben aludtam, egyszerűen túl szép idő volt ahhoz, hogy ágyban és párnák közt tegyem.
És vettem fényképezőgépet, küzdelmes volt, küzdelmes... Előrendetem egyet még a hét elején, a cég pénteken írt, hogy frászt, inkább mégsem, vegyek másikat drágábban; aztán vettem másikat olcsóbban, de máshol. Csak azért is máshol. És azóta csupa olyan dolgot látok, amit az én gépemmel (és az én reakcióidőmmel; és az én remegős kezemmel) nem lehet lefényképezni. A sorban ragyogó utcai lámpák közt épp a kiégett, sötét feje mögött fénylő telihold. A Hold hasa alatt alacsonyan felszálló, felém száguldó repülő, reflektorral, a szárnyak alatt villogó fényekkel, a holdfényben kirajzolódó körvonalakkal. Ifjú forradalmárok - az egyik félig alszik a műemlék árkádsor alatt, csak a feje és a bakancsa lóg ki a narancssárga pokróc alól; a másik, nemzetiszín zászlóval a vállán, fölé guggol, és valamit magyaráz - majd egy szenvedélyes, részeg, sovány fiatalember, az a fajta, akivel az ifjú Petőfit és az ifjú József Attilát szokták játszatni; nemzetiszín karszalag a balján, az arcán iszonyatos, dacos fájdalom - bár persze akkor még nem volt a kezemben a fegyv.. ööö... fényképezőgép, és amúgy is mind-mind betörték volna a képemet, ha kattintgatni kezdek. Ezek kérem mind-mind úgy néztek ki, mint akik tényleg és komolyan hiszik, hogy menni kell és tenni kell, és akkor talán ... és ilyenkor borzasztó dolog ám vén cinikusnak lenni, és úgy látni, hogy nem, nem, manapság már messze nem a víz az úr, fejlődött a hajóépítés is az elmúlt pár száz évben, kérem szépen, nem csak fogyasztó(zomb)i társadalmunk lett; nem valami hatékony dolog történelmi vihart játszani a világ innenső szegletében.
Ó, vagy legalábbis vagyok annyira öreg és cinikus, hogy ezt hiszem. Hogy szeretném ezt hinni. A forint stabilitása, két hét múlva mennék nyaralni, és minden. De néha kíváncsi lennék, hogy vajon a békés budai polgárok mindegyike kitörő örömmel üdvözölte március tizenötödikét, vagy valójában a többségük a gazdasági összeomlás miatt rettegett.
(Nem, nem akarom a mostani helyzetet a negyvennyolcashoz hasonlítani - bár azt hiszem, az akkori világrendben egyáltalán nem volt kirívó a Habsburgok bánásmódja, a birodalmak sehol sem irányítottak kesztyűs kézzel, az angolok például 1848-49 tájékán épp tömeges éhhalálba kormányozták az íreket; igaz, az eseti forradalmaskodás sem számított szokatlannak - de nem árt megjegyezni, hogy itt és most nem csupán a zavargó csőcselék járja a várost, hanem sokan tényleg már csak a tömeges megmozdulásokban és a forradalmi hevületben hisznek. Nem árt megjegyezni, mert sokkal veszedelmesebb.)
Viszont megpróbáltam lefényképezni az egyetlen képet a lakásban (minden más fénykép, poszter és képeslap), íme, az ácsi református templom és parókia, apai nagyapám itt élt és szolgálta az Urat évtizedeken át (igen, igen, ez azt jelenti, hogy lelkész volt; sőt, a szüleim abban a gyülekezetben ismerkedtek össze, ahová az anyai nagyszüleim járnak a mai napig, mi már csak ilyen vallásos népek vagyunk, bár templomot belülről utoljára turistaként láttam, igaz, akkor azért felhorgadt bennem valami dac, hogy talán mégiscsak korbáccsal kellene kikergetni innen a hivatalosan betelepített árusokat, különösen, hogy van képük ennyit kérni egy bénán megrajzolt levelezőlapért). Halvány emlékeim még nekem is vannak erről a házról. Egyszer a dolgozószobához vezető ajtó előtt találtunk a nővéremmel egy varangyosbékát; de abban már nem vagyok biztos, hogy tényleg vezetett-e oda lefelé pár lépcsőfok? Kavicsos, fehér ösvény futott a templom felé, és nagyanyám rengeteg tyúkot tartott; a nővérem akkoriban még nem félt a madaraktól, és lelkesen szedte alóluk a tojást. A szobákban mindig rettenetesen hideg volt; a ház előtt, az utca felé rengeteg virág; nekünk virágfejű, világoskék locsolókannácskáink voltak. Hároméves lehettem, amikor elköltöztek onnan. Érdekes módon a képet anyám őrizte meg, kereteztette be, és tette ki a szobájába, és csak akkor került hozzám, amikor a család szétköltözött.Az kissé meglepett, hogy a tizenhat próbálkozásból hét szabályosan szellemképes volt, két templomtoronnyal, úgy ingadozott a kezem (hmm, de harminc fokot zártak be egymással a tornyok, úgyhogy nem lett volna jó templombővítési tervnek), és a vízszintest egyetlen egy árva képen sem találtam meg. Volt némi utómunka ám a grafikai programokkal, nem is kevés. Baljós, baljós, ha mást is ilyen ügyesen fényképezek... Akkor fölösleges volt ilyesféle masinákba fektetnem a nehezen össze... na jóóóó, nem izzadt, összefordított pénzemet.
