Pokoli erővel kitört rajtam a megfázás. A fejfájás. A világvége. A teljes. Gyanítom, hogy ahhoz még a megfázásnak sincs köze, hogy éjszaka leginkább nem aludtam, hanem kisebb megszakításokkal a plafont néztem, és rettegtem - épp tegnap morfondíroztam azon, hogy de jó, olyan régen nem jártak nálam mindenféle rémálmok, nahát... erre bepótolták. Az egyikük hosszasan ült a fejem mellett, és őszinte érdeklődéssel tekergette a kezemet. Egyébként szimpatikus lett volna, ha nem árad belőle tapinthatóan a szörnyűség. Láthatóan régi ismerős volt. Az a gond, hogy tudom is, honnan.Vége a Szigetnek, letelt a próbaidőm, azaz mostantól határozatlan ideig van állásom, fizetésem, sőt, még tébém is, csak sokat kell dolgozni, otthon sem ártana, és éhes vagyok. Jövő kedden meg kellene nézni Wayne Hussey-t az A38-on, de semmi kedvem. Részint mert lesz ott 1-2 ember, akit félő, hogy felpofozok. Jobban mondva: részint, mert az az 1-2 ember, akit félő, hogy valóban felpofozok (utána megrugdalok és leköpök), ott lesz. Valószínűleg. És én általában nagyon higgadt tudok lenni, csak épp mégsem. Aztán persze részint azért nincs kedvem elmenni, mert fáradt vagyok, messzi van, és mit érdekel engem ez a kiöregedett gótisten, legfeljebb ha miniszoknyában jön (egyszer láttuk úgy koncerten, és hmm, nőknél is ritka az ilyen formás láb).
A hétvégén pedig kerti sütés az erdei házikóban, napsütés és erdőillat, alvás, kicsi fehér kutya. Kávé tejszínhabbal és karamellsziruppal. Semmittevés. Az élet igazából még nyűgösen sem teljesen reménytelen. Néha fárasztó, néha nehéz, de nem reménytelen.
