Ééééés... a Primordial... JÓ! Igen! Tetszik! A The Coffin Ships ... Nagyon jó! Feszült! Drámai! Tragikus! Ez az!Le kellene állnom a felkiáltójelekkel.
Persze drámainak és tragikusnak is kell lennie, elvégre ír, és elvégre a nagy burgonyavészről szól, mikor 1845 és 1850 között Írország általános elképzelések szerint 3 millió embert veszített - szerencsére ezek jelentős része "csak" kivándorolt Amerikába, de így is több százezren, ha nem milliónyian haltak éhen. Persze a kép ennél árnyaltabb, hiszen Írországban akkortájt 8 millió ember élt, azaz majd' 3 millióval több, mint mostanság - márpedig azok mellett a mező- és egyéb gazdasági viszonyok mellett a sziget csak nehezen tudott eltartani annyi embert. Sőt, azt is tudták, hogy mivel szinte csak krumplit termesztenek, ha valami burgonyavész jön, akkor borul az egész ország. Tudták, mondták, figyelték az angolok - és még sem változott semmi. Így utólag talán az a csoda, hogy csak ilyen későn következett be az összeomlás, bár a tragédiát ez sem csökkenti. Coffin ship -nek, koporsóhajónak, mint Nemtheanga mesterék a szövegnél jelzik is, azokat a hajókat hívták, amin az éhezők átmenekültek Amerikába. Az akkori hajózási viszonyok között, az ő egészségi állapotukban egyébként ez sem volt életbiztosítás - különösen, mert nem csak legyengülten vágtak neki az útnak, de vittek magukkal tífuszt és amit még találtak - de még így is jobb volt, mint odahaza éhen pusztulni. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Nemtheanga sehol sem tér ki arra a közkedvelt motívumra, hogy "és közben a mocsok angolok elvitték azt a kevés élelmet is" , ami nem teljesen és nem úgy volt - ezt én igencsak nagyra becsülöm, mert nem jó felhozni valamit, ami nem teljesen, és nem úgy volt. Valójában így, a távolból, pár tucat interjú és a honlapjuk átböngészése után Primordialék meglepően értelmes embereknek tűnnek. Rockzenészben különösen. Bár láttam én már különösen ritka értelmes rockzenészt, nem is egyet.
Öt hónap késéssel rájöttem, hogy WhoIsNot blogja angolul van, csak én pakoltam valamiért a magyar részlegbe. Komolyan. Agyam, az egy darab sincsen. Egyszerűen nem értem, mit nem fogtam fel. Hogy az angolul van? Azt hittem, csak három sör és nagy adag idegesség hirtelen szublimálása után nem tudom megkülönböztetni egymástól ezt a két nyelvet. Akkor szinte érezni lehetett, ahogy végigpattognak a fejemben a gondolatszilánkok. "Ezt én értettem... De... Fura... Mintha nem angolul lett volna... De... Tényleg, ők nem értették... De... Akkor ez... Mi volt? Ez... Magyarul volt, basszus! Ez itt egy magyar, hé, ez itt egy igazi magyar!" Szóval válságos pillanatokban is akármikor felismerem az anyanyelvemet. Úgy három perc alatt.
Ha pedig már írek és nyelvi skizofrénia, akkor tovább rakosgatom itt az ismereteket, már amire még emlékszem belőle (és ez nem sok). Egyszer volt, hol nem volt... Voltak ugye az írek. Épp valahogy döcögött az életük az angol elnyomás alatt, mi tagadás, elég rosszul, de azért volt ám rosszabb is arrafelé. A protestáns felsőbb osztályok még némi Parlamentet és önállóságot is kivívtak maguknak (a katolikusokat addigra már elkenték hatóságilag, a különféle törvényekkel megoldották, hogy pár generáció alatt teljesen lezülljenek), mikor a franciáknál kitört, majd sietve a napóleoni háborúkba torkollott a forradalom. A háborúban álló birodalmak általában szorosabban fogják a gyarmataikat is, úgyhogy az ír hazafiak rögtön érezték, hogy itt az ideje lázadni egy jót; az 1798-as felkelés után pedig az épp vadul háborúzó angolok már csak a mihez tartás végett is lendületesen szájon törölték első és legkedvesebb gyarmatukat, elvették tőlük az önrendelkezés utolsó morzsáit is, és 1801-ben kihirdették az uniót a két királyság között. A karizmatikus ír igazsághirdetők úgy érezték, hogy népük felemelkedésének útjába már csak egyetlen egy akadály áll - az ír nyelv maga. Az 1820-as évek végén a meghatározó ír társadalmi osztályok elkezdtek egy, a mi nyelvújításunkkal homlokegyenest ellenkező folyamatot: az ír nyelv tudatos kiszorítását. Nem tudom, miért. Nem értem, miért. Igaz, hogy Walesben akkor már évszázadok óta vacakoltak a helyi nyelv kiirtásával, de ott legalább nem a walesiek emelték a legmagasabbra a nyelvpusztítás zászlaját (és a sors fintora, hogy épp egy angol királyi rendelet mentette meg a walesi nyelvet; sok szempontból az, hogy a reformáció során lefordították a Bibliát, és onnantól kezdve a helyiek az anyanyelvükön hallhatták az istentiszteletet, ellensúlyozta azt is, hogy az iskolában büntetés járt azért, ha a gyerekek egymás között nem angolul beszéltek). Mire aztán a derék írek észbe kaptak, már csak pár dél-keleti tanyán és néhány madárpiszokba fulladt sziklaszirten beszélt gaelül három halász és két juhász, fejenkét kilencven évesek - innen pedig elég nehéz rehabilitálni egy nyelvet. Nem is sikerült nekik az elmúlt 120 évben. Azóta is a legtöbb ír nyelvi skizofréniában szenved, mert nem az anyanyelvét beszéli, illetve az anyanyelvét nem beszéli, és hiába kapják dögivel az irodalmi Nobelt, azért azon sem Yeats, sem Beckett, sem bármelyik más nagy költő-író óriásuk nem tette túl magát, hogy nem beszélt gaelül. Hogy elvették tőlük a nyelvüket.
És a tetejébe ők maguk.
De ha továbbra is ilyen hosszú eszmefuttatásokat ütök össze a normális "ma húsleves volt, és citromos hal paradicsomos-olajbogyós mártással" naplóbejegyzések helyett, akkor lassan félkötetnyi Shelley verseket is kitűzhetek oldalra, igaz, azok rosszak, szóval minek.
