Tegnap, amikor megpróbáltam letörölni azt a vörös koszt a könyökömről, rá kellett ébrednem, hogy nem, az ott nem kosz, hanem a Therapy? koncert alatt valamelyik barom tényleg teljes lendülettel belenyomta a cigarettáját. És szerencse, hogy épp felkaptam a karomat, mert különben az arcomat égette volna össze. A jóédesanyját az ilyennek, aki égő cigarettával ugrál a tömegben. Nem igaz, hogy egy másfél órás koncertet nem lehet kibírni nikotin nélkül.Ennyit a tegnapi nap negatívumairól. Olyan sokkal több nem is volt.
Jól van, jól van, a Ministry nem taglózott le. Amúgy sem szoktam Ministry-t hallgatni, azt hiszem, nem véletlenül, hanem mert hosszú távon (úgy hat perc után) nekem már unalmas ez a nagy ipari tekerés. Érdekes módon tavaly a Skinny Puppy nem untatott, és nem hiszem, hogy csak azért, mert ott a nagyon kikattant Al Jourgensen helyett egy kifordított nyúl ugrándozott a színpadon (Ogre fellépőruhája; meg is beszéltük anno Brainoizzal, hogy biztos nem ismerik fel a közértben - aztán öt perccel később egymásra néztünk, és riadtan, egyszerre böktük ki, hogy "mármint remélem, nem így jár le vásárolni a közértbe" ). Szinte kockáról kockára ugyanazt a háttérvetítést hozták, mint a Skinny Puppy tavaly, igaz, ebben picit még annál is több George W. Bush volt (hja, 2001-ben nekik sem volt merszük szidni, de most már divat; és ugye milyen aktuális mondanivaló egy európai nyári fesztiválturnén?) és kevesebb főbelőtt kisgyerek, és bár az tavaly nagyon borzalmas volt, de legalább tényleg megütötte az embert, nem csak úgy összeragacsolta, mint egy pohár langyos, visszaböfögött kóla.
Ministry-ék profik voltak, hangosak voltak, és biztos jót lehetett rá tombolni; de az egész ezúttal körülbelül annyira tűnt őszintének és hitelesnek, mint Barbie magazin az árvaházban.
Ellenben a Sick of it All-al, akik fogtak egy lapát adrenalint, és fordulásból arcon csaptak vele.
Ministry után, de SOIA előtt még konzultáltam némi whiskey-kólával és egy sajtos pereccel is, valamint Brainoiz és Sezlony urakkal megvitattuk a magyar sci-fi helyzetét. Elmerengtünk azon, hogy miről lehet még sci-fit írni a XXI. század hajnalán - én naiv módon hiszek benne, azért lehet témát is, megközelítést is találni, ha az ember akar; csak épp kell az újító szándék és a bátorság - és arra jutottunk, hogy igen, a manapság megjelenő sci-fi regények és novellák többségét negyven évvel ezelőtt is megírhatták volna, szinte szóról szóra. Sajnos a sci-fi (idehaza legalábbis) már korántsem a jövőbe tekint, sőt, még a jelent sem látja vagy elemzi; határozottan a múltba réved. Ezúton követelném, hogy a Galatkika nevezze át magát "hagyományőrző magazin"-ra, és amíg nem produkál legalább számonként egy újszerű és/vagy tudományos gondolatot, addig ne is reklámozza magát science fiction-ként.
Onnan átbandukoltunk a Hammer sátorhoz, és idővel kezdetét vette a Sick Of It All is. Aztakurva. Olyan lendülettel zúztak le, mint egy 250-el érkező tehervonat. Durván egy órát voltak színpadon - a műfajban ez soknak számít - és én ámultam, bámultam, és pattogtam, mint a gumilabda. Le a kalappal. Az összessel. Nem tudom, mit esznek ezek, de olyat én is kérek - ennyi energiát! Arohadtmindenit! Döbbenetes! Még most is keresgélem a szavakat. Lou Koller úgy pörögte be a színpadot, hogy a szemem is belefáradt volna, ha nézem (de azért olyan sokat nem láttam belőle, köszönhetően a tömeg átlagóriásságának, és annak, hogy aki alacsonyabbra nőtt, az is általában a levegőben tartózkodott), bele is szerettünk egyből (helló Lou, bármikor jöhetsz, állapítottuk meg). A slágerszámokat még én is ismertem, de a szeneslapátnyi adrenalin minden másodpercben egyenletesen csapott tarkón, nem kellett itt nekem semmit sem ismerni ahhoz, hogy telenyomjon energiával és életkedvvel. Őszintén, hitelesen, büszkén. Komolyan mondom, ők aztán tényleg hozzák, amit a zárószám mond: Built To Last .
(Huszti István fotóját az index megfelelő galériájából kalózkodtam)
Az egy perc néma csend után (miközben a szavakat kerestük, de nem találtunk egyet sem) a társaság egy része hazaballagott, és egy pohárral később én is követtem példájukat. Útközben elmerengtem a Valóság és a valóság kapcsolatán, és hogy minél inkább érzem, hogy a kettő épp csak érintőlegesen, a látszat felszínén kapcsolódik össze, annál jobban be tudom fogadni és élvezni tudom mind a kettőt; na de ez bonyolult, és ha megpróbálnám elmagyarázni, akkor először hasraesnék a saját nem-érveimben, utána zagyva ezomizé jelzőhalmozásba bonyolódnék, majd rájönnék, hogy az egész nyálasan undorító, és ráadásul nem is úgy van, mert ugye a világ és a szavak, és előbbit utóbbi szegényes eszközeivel leképezni nem lehet. Majd ennek örömére otthon rossz volt a lift; aztán mégis jött, de nem volt hajlandó elindulni, és az ajtó sem nyílt ki soha többet; aztán mikor komolyan kezdett volna kitörni rajtam a klausztrofóbia, akkor sikerült kifeszítenem a tolóajtót, és kimenekültem (balesetveszélyes, tudom, de nem akartam a liftben aludni); aztán felgyalogolhattam a tizedikre, amúgy is holtfáradtan.
Nem baj. Ennek ellenére jó volt. Minden. És Lou Koller különösképp.
