...egyre nagyobb nyűg. De nem is. Csak mikor ennyi munka van, ennyi alvással; az egyik sok, a másik kevés, és ráadásul micsoda válogatott akadályokkal. Vágyálmok. Mi az, ami a rémálmoknál is rosszabb...? Igazi aznaposság - másnap ennek megfelelően igazi másnaposság. És sosem elég idő.Szerdán összeomlott egy cseppet a pendrive-om, sejtem, mi terhelhette túl a kicsinyke memóriáját, de azért elég elkeserítő volt, és még most sem jutottam a végére, melyik nevét és helyét vesztett file-töredék mi lehetett ifjúkorában. Persze legalább nem vesztettem el róla minden adatot, sőt, valószínűleg semmit sem, bár némelyiket már lassan egyszerűbb újratermelni, mint kiválogatni a romok közül.
Csütörtökön Grafikuslánnyal ellátogattunk a margitszigeti Holdudvarba, ahol a világ legtaplóbb pincérgárdájával szembesültünk, és miután szinte könyörögnünk kellett, hogy legalább a pultnál, és legalább a második olyan pultnál, ahol három pincér támaszkodott, szolgáljanak ki, még volt képük undorodva visszakérdezni, hogy "és csak két kávé lesz?" , igen, bazdmeg, és azt is csak azért nem öntöm a képedbe, mert olyan langyos, hogy még csak kárt se tenne benned. De ettől persze mi még nagyon jót beszélgettünk, és arra a következtetésre jutottam, hogy ugyan még nem tudok a saját fényemnél olvasni, őszintén szólva, feszélyezne is a dolog, de azért érdemes megpróbálnom jobb embernek lenni. Valamint megbeszéltük, hogy miféle lények kísérthetnek egy épp csak érettségizős korban lévő panelben, és mintegy mellesleg teljes ég-föld fogalomhalmozást hoztam össze, és örültem, ha magam követni tudtam néha, miket beszélek.
Pénteken Minden Rénszarvasok Uránál és szíve hölgyénél keveredtem rajtaütés szerű sangriázgatásba, minek során Levente, a család nyula hivatalosan is elfogadott Nyúlnak. Nem csak, hogy ájult odaadással hagyta, hogy húsz percen keresztül vakargassam a füle tövét, de lelkesedése jeléül megnyalogatta az ujjamat is, ami állítólag a legnagyobb tetszésnyilvánítás őnyulaságánál. Hazafelé pedig belebotlottam egy tíz évvel ezelőtti tanítványomba, majd társaságuk egy csikorogva lefékező, fekete autó láttán sietve elbúcsúzott, és viharosan távozott, azóta is csak morfondírozok az eseten.
(és ez itt a nyafogás helye)
Most már valóban több éve, hogy utoljára találkoztam emberfiával, aki a gondolataimat is megérintette - és ha már nem része az életemnek, ne legyen része az álmaimnak sem, alássan kérem. Utálok úgy ébredni az éjszaka kellős közepén, hogy még bennem van a viszontlátás örömre, de már tudom, hogy ez csak álom volt; a valósághoz semmi köze, és feltehetően nem is lesz. Nem panaszképp, elvégre nem is feltétlenül szeretném úgy viszontlátni, ahogy most állnak a világ dolgai. És leginkább csak azért bosszant, ha időnként megfontolt, és bizony-bizony sértő szándékkal az arcomba vágják, hogy aki sokat válogat, vénlány marad, mert az én szememben a lehető legrosszabb indok, amiért párkapcsolatba kezdhet az ember, az az, hogy fél az egyedülléttől - azt én csak menekülésnek látom, menekülésnek saját magunk elől. És azt aztán nem érdemes, hiszen ezt az ellenfelet nem hagyhatjuk le sosem; és ettől az ellenféltől senki más nem védhet meg minket. Saját magunktól csak saját magunk. És ezerszer inkább vagyok egyedül, mint egy akár szerelem, akár tisztelet nélküli kapcsolatban; arról pedig nem tehetek, ha ritkán találkozom olyan emberrel, aki ilyen érzéseket ébreszt bennem.
Szombaton az ősi kínai redőnyös dinasztia hős leszármazottai leszerelték a redőnyöm maradványait - a bonyolult titulust azután álmodták meg, hogy kötél híján a régi kung fu öveimmel rögzítettük a különféle szerszámokat és alkatrészeket, hogy senki és semmi (beleértve a bőséges pengével ellátott konyhakésemet is) ne zuhanjon ki a tizedikről az alant sétálók fejére. Örök hála és köszönet. Egyelőre még csak egy óriási hawaii pizzával törlesztettem, de az ősi kínai redőnyösök még a redőny meggyalázott maradványait is levitték a szemétbe, úgyhogy van még mit kiegyenlítenem.
Este aztán voltam esküvőn is, és utána mulatságon, és bizony, feleim, négy extra erős mojito után, sima talpú magassarkúban ringlispílt játszani egy vadóc ötévessel, hát az elég földönkívüli jelenség, pláne a világ legcsúszósabb parkettáján. De igazából talán csak az utolsó zombit nem kellett volna legurítani. Komolyan, hajnaltájt már cserben hagyott a józan ész (elvégre be voltam rúgva), és pusztán a kellemes, gyümölcsösen savanykás íze miatt sikerült kikérnem a mindenség egyik legalattomosabb (és gyanúsan nagy százalékban rumból álló) koktélját. Aztán hirtelen rájöttem, hogy innen már csak taxival jutok haza, és arra is, hogy fogalmam sincs róla, hogy van-e nálam annyi pénz (pedig valójában 50 forinttal még több is volt, de azt már megtartottam magamnak). Az esküvő egyébként szép volt, jó volt, láttam egy csomó embert, akit azóta nem, hogy egy évvel előttem elballagtak kies kis gimnáziumunkból, beszélni meg azelőtt sem beszéltem velük soha - és ezután sem nagyon fogok, de ennek ellenére most jól ellakodalmazgattunk egy társaságban.
A vasárnapot a másnap egyenletesen undorító karjaiban töltöttem, valahogy ugyan kizombultam vámpírkodni (két élőhalott egy mondatban, bár a programra csak fejenként egyet vártak), a játék ehavi feladványát már kicsit ügyesebben oldottuk meg, mint eddig, de továbbra is van hová fejlődnünk.
Aztán pedig hétfő, és rengeteg munka, és kevés alvás, és újabb hét. És utána majd egy újabb. Úgy pereg az idő, mint ősszel a levelek.
Azok is lassan megkezdték a pergést. Már megint a nyakunkon az ősz.
