Nahát. Lantomba kapok, és letörik a körmöm.Tegnap leszálltam a HÉV-ről, és látám szemeimmel, hogy a bejutásra várakozó sor a HÉV megállóig tarta; és gondolám magamban, hogy hinnye, ez olyan négy órányi várakozást jelent, és azt nem. Nem csak azért nem, mert lekésném a Therapy?-t, de azért sem, mert nem hoztam magammal négynapi hideg élelmet és hálózsákot. Úgyhogy pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, elsétáltam a sor mellett. Ezzel a taktikával nem voltam egyedül. Két nagydarab férfiembert követtem, akik "nem szabad megállni, akkor megmelegszik a sör" felkiáltással törték az utat, én pedig kihasználtam, hogy váll- és sörhasszélességük mögött nehezen záródott össze a tömeg. Két kislány megvetően meg is jegyezte, hogy "nagyszerű, ezzel most nyertek egy percet" - kis híján felvilágosítottam őket, hogy igen, de még az órák is percekből állnak össze; és ugyan csak egy percet nyertem azzal, hogy őket megelőztem, de még legalább 418 másik embert meg fogok előzni (valójában azért többen álltak sorba), így a matematika törvényei szerint három és fél órával hamarabb beérek náluk. (Tegyük hozzá, hogy ők sátorral és egyhetes teljes ellátmánnyal érkeztek, én pedig épp csak egy váltópulóvert pakoltam a hátizsákomba; könnyebben mozogtam, és kevesebbet kellett rajtam ellenőrizni is). Így is sokáig tartott karszalagra cserélni a jegyemet. Döbbenetes. Minden évben azt hiszem, hogy ezt nem lehet rosszabbul megszervezni, és minden évben megcáfolnak.
Odabenn aztán rátaláltam Brainozékra és a sörre, nem volt egyszerű, de végül csak sikerült. Pusztán kétszer mentem el mellettük vakon és fölöslegesen.
A Therapy?, nos, nagyon jó volt. Slágerparédával készültek, a Troublegum -ról talán ha három számot hagytak ki - ami azt jelentette, hogy volt a Turn is, az én leges-legnagyobb kedvencem. A harmadik szám tájékán otthagytam Brainoizékat, hadd vigyázzanak a hátizsákomra, és előrementem zúzni. Mert elöl nagy zúzás volt, és bizony, a zúzást én nagyon tudom szeretni, akkor is, ha öreg vagyok, kicsi vagyok, nő vagyok - és ez mind nem kedvez az ilyesminek. Ennek ellenére olyan tökéletes lan-sao sorozatokkal tettem arréb a rám zuhanó, komplett konyhabútor bemutatóterem tombolókat, hogy attól még szeretett Mesterem is elérzékenyült volna; hiába, jó dolog a kung fu, akkor is, ha igazság szerint ezt a fajta lan-sao/megtartom-lépésből-ellököm kombinációt már sikerrel alkalmaztam mindenféle koncerteken évekkel azelőtt, hogy először leténferegtünk volna edzésre.
Szóval zúzás. Főleg a britek jeleskedtek benne, meglepő, milyen sokan voltak, csupa ocsmány tájszólásban társalgó bennszülöttje a szigeteknek - a sötétvöröstől a tejfölszőkéig, a marhakonzerv alkatútól a száraz-szikárig minden jellegzetes típusuk képviseltette magát; volt ott ifjú Robert Plant hasonmás, három Danny Cavanagh, egy Nick Holmes utánzat és két rögbicsapatra való, igazi egybeszabott huligán - némelyik ír zászlóval érkezett a helyszínére, és két pörgés-ugrás-lerúgás-vigyorgás között vadul lengette. Therapy?-ék is értékelték az elöl folyó, kedélyes küzdelmet, rendszeresen megjegyezték, hogy döbbenetes közönség vagyunk, de ugye mindenki jól van, és ők is vigyorogtak, mint a vakablak. Két hagyományos ír népdalt is játszottak - na jó, azt hiszem, enyhén maró gúnnyal definiálták nekünk az ír népdalt, mondjuk annyira enyhén maróval, hogy egy csöpp is elfüstölte volna belőle a teljes Lánchidat - a záróakkordok közt elpengetett Potato Junkie már 1996-ban is megragadott nemes egyszerűségével (James Joyce is fucking my sister ), a másik pedig nem tudom, mi volt, csak hogy szintúgy nemesen egyszerű, és éppolyan agresszív is. Még egy ilyen lendületesen, őszintén, és íren frusztrált társaságot, mint ezek itt, kérem... Akkor is, ha öregek és kövérek... Szóval le a kalappal Andy Cairns és hű társai előtt.
Ezek után Hilltop, majd belenéztünk a Quimby-be, barackpálinka, és elindultam Robert Plant-re. Útközben Brainoiz visszarettent a tömegtől, és elment Franz Ferdinand és Cradle of Filth irányokba, állítólag a CoF unalmas volt, de ha érdekesek lettek volna, akkor sem nézem meg őket. Bántották annak idején a jó Strangelight doktort és a fürtöskéket is, csúnya-csúnya dolog az ilyesmi, és amúgy sem vagyok képes elviselni Dani Filth vokális teljesítményét (sikít, hány, sikít, hány).
Plant mester még a színpad közelében sem volt, mikor összefutottam Crowe-al és kedves feleségével. Crowe Primordial pólóban feszített, és nevetve kérdezte, hogy sikerült-e végül vásárolnom kelta sorskesergő lemezt. Nem. Kifogytak belőle, instállom. Imádtuk egy kicsit Riff Nagyurat (Jerry Cantrell idén nyerte el ezt a címet, többek között James Hetfield orra elől; de meg is érdemelte! A hegyes nózijú mester minden jót megérdemel), aztán már színpadon is volt Robert Plant.
Kicsit meghízott, és az a szakállkezdemény sem állt neki valami túl jól, de akkor is ő Robert Plant. Legenda, legenda, és nem véletlenül. A hangja eltéveszthetetlen, a lendülete elképesztő, és látszik, hogy szereti, amit csinál. (Mi is szeretjük, amit csinál.) Én ugyan a Going to California hallatán befordultam, és csak azért nem törtem ki hangos zokogásban, mert azt mégsem illik, és különben is, én egy szívtelen cinika vagyok, a Legcudarabb Zsarnokgyík, és szakosított eszmehóhér. Voltam-egykor-legalábbis. Szerencsére azért a Stairway to Heaven -ig nem merészkedtek, hála a jó égnek az ma már túl kommersz, úgyhogy a szívem nem tört millió apró kis darabkára. Csak nagyjából megszakadt ketté. Gondolataim a távolba szálltak, és nem volt bennük semmi kedves; de szerintem az éjszakai szellő szertefoszlatta őket még valahol a Duna fölött.
A koncert után lelkem háborgását csillapítandó bedobtam két ágyas meggyet (pálinka szakosztály), innentől kezdve ugyan a járda háborgott a lábam alatt, de ez csak átmeneti mellékhatásnak bizonyult. Brainoizékkal még elücsörögtünk egy keveset, aztán bölcsen felszedelődzködtünk, és elindultunk haza. Elvégre holnap is lesz még nap.
Egészen pontosan a mai. Kíváncsian várom már a délutánt.
