Az első ijedtségen túl még nevettem is, hogy épp fél órával előtte gépeltem be a viharos verseket; mármint csak akkor nevettem, amikor már csitult annyira az eső, hogy ott merjem hagyni az ablakot, és ledobáljam a csuromvizes pizsamát az előszobában, ahol nem áztat el mindent.Az egész úgy kezdődött, hogy kilenc körül az ágyamon hevertem, és valami könyvre bambultam épp (azt azért nem mondanám, hogy olvastam, és különben is, csak a teafőző és a számítógép között estem le oda, zoknit venni, de ez lett belőle), mikor halvány villódzást észleltem odakinn. Ó, tűzijáték, végül is miért is ne; leoltottam a lámpát, felhangosítottam a Porcupine Tree Arriving Somewhere But Not Here -jét (letölthető ingyért innen; és ha van ideális háttérzene a sötétedés utáni ablakon kibámuláshoz, akkor ez az), beálltam az ablakba, onnan úgyis pompásan látszik a mindenkori tűzijáték, épp csak sört nem pakoltam ki a párkányra. Egy idő után azért feltűnt, hogy a tűzijáték és a felhőket körös-körül világoskékre festő villódzások mintha nem tökéletesen ugyanazt a ritmust követnék, de sebaj, azért én nézelődtem, elvégre miért is ne, igazából baromira unom a tűzijátékokat, de fordítani, vagy az ágyon, zoknihúzás helyett könyveket bámulni... na az sem sokkal izgalmasabb.
Idővel azért persze feltűnt, hogy vihar készülődik, a tűzijátékot a Duna felé sodorta a szél, és lassan esni kezdett. Felhangosítottam a zenét, és visszaálltam az ablakba, elvégre még a másik irányba verte az esőt a szél, és jó volt a friss levegő. Aztán pár másodperc múlva megfordult a vihar, olyan vízfüggöny szakadt le, hogy a szomszéd házat sem lehetett látni, és ugyanezzel szinte egyszerre leszakadt a redőny keretének bal felső sarka is, és az egész tákolmány ijesztő recsegéssel hajolt le vízszintesbe. Nyúl erre kilóg az ablakon, elkapja a redőny keretét, visszarántja az ablakkerethez, és úgy áll ott, mint valami Mord Héri (a szótár szerint ez valamiféle nyúl) egy óizlandi sagából, arcát magasra szegi a szakadó esőben, és két kézzel próbálja visszarángatni az árbochoz a szakadó vitor... szóval az ablakkerethez a veszettül rángatózó redőnyt. A szél vagy háromszor kitépi a kezemből, aztán a redőnyt a keretből, lécek törnek, egyre nehezebb fogni; én lábujjhegyen lógok, egyik kézzel most a keretet, a másikkal a redőny alját markolom, és nem kapok levegőt, és szúrnak az esőcseppek, és közben vadul vigyorgok, mert ezért nem akartam sosem tengerész lenni, meg a folyamatos imbolygás miatt. De ezt most már legalább személyesen is megtapasztaltam. És továbbra sem akarok tengerész lenni. Mord Héri balra el, a feledés északiasan borongós ködébe.
Vagy tíz perc múlva, mikor kicsit alábbhagyott a vihar, visszazökkentem a talpamra, átöltöztem, és feltettem a teát, újfent. Az esőből lassan előderengett a tűzijáték; azt persze nem állították le egy percre sem. Éjszaka nem tudtam aludni, mert a szomszéd ház falán félig leszakadt egy négyemeletes hirdetmény, és vadul csattogott a szélben, és minden fuvallatra felkeltem ellenőrizni, hogy a redőny meg van-e még.
Aztán reggel hallottam, hogy három halott, ketten eltűntek a Dunában, majd' egy tucat életveszélyes sérült, és több százan kerültek kórházba. Azért...
