Na jó, nem is tudom, hogy aznap vettem-e meg az első és egyetlen vásárfiát a Szigeten, a turistakollekció eddig fájdalmasan hiányolt darabját, a félliteres zománcbögrét - de azt hiszem, az inkább péntek volt. Nyuszisat akartam, de az nem volt, a kutyás nem tetszett, úgyhogy sárkányos lett a vége, igaz, azt már csak a "kasszától való távozás" után vettem észre, hogy valójában a sárkány egy nagy szívet szorongat, és ez nem olyan hősies és belelobogunk-a-szélbe, viszont híven mutatja, hogy már pénteken is a teljes agykimerülés és a végfáradtság állapotában leledztem.Vasárnap délutánig ugyan sikerült szinte aludnom (ellenben ennem nem, mert napok óta soha nem volt sem időm, sem agyam kaját is venni, minek az, úgysem vagyok otthon, csak dolgozni és Sziget), ám így is kis híján négykézláb vonszoltam át magamat a mindössze 10-15 perc sétára levő helyszínre. A bejáratnál derült ki, hogy még annál is több rég látott ismerőssel fogok aznap együtt szigetelni, mint gondoltam - például örömteli meglepetésként ért, hogy Brainoiz mégsem tart pihenőnapot. Nova Rockos útitársaimat idővel csoporttársakra és egyéb vidám cimborákra cseréltem, össze és vissza, míg csak a bor el nem fárasztott.
Először sört kerestünk, de Meshell Ndegéocello-t találtunk, kifejezetten kellemes volt, még ha nem is igazán az esetem. A Tankcsapdás tömegek elől némi italnemű és társaságváltás (sörtársaim Tankcsapdára jöttek, a többiek pedig a Hilltophoz) után borba menekültünk, később termonukleáris csirke vindaloo-ba is, imádom az indiai kaját, egyszerűen imádom az indiai kaját. Páran elmentünk, belenéztünk Cheb Mami koncertjébe, fantasztikus hangja van, de a zene nem fogott meg - jól van, no, a hiba az ön készülékében van, és ezt tudom. Nincs benne torzított gitár, már fel sem fogom.
Onnan átvágtattam a Sziget átellenes pontjára, kényelmesen lassú vágta volt, fagylalttal megbolondítva; ettől amúgy a szembe közlekedő három francia is megbolondult, körbeálltak, úgy követelték, hogy most akkor hadd nézzék. A szigetlakók tényleg nem normálisak. És elég bizarr érzés, mikor szép szál legények állják el a nyúl útját, és elképesztő francia akcentussal biztatják, hogy "lick it" , ráadásul nem olyan egyszerű őket kikerülni sem, különösen, ha a nyúl épp a tölcsérbe fullad a röhögéstől. Persze idővel így is sikerült odaérni a célállomásra, a Hammer sátorhoz - nem volt valami sok értelme, mert alig másfél számot bírtunk megnézni a Cathedral-ből, aztán sírva menekültünk.
Nem. Nem ők tehettek róla. A hangosítás ölte meg a koncertet (nem a hamisítás öli meg a zenét, hanem a hangosítás, egészen pontosan a Hammer technikusai, hogy száradna le tőből a keze mindnek). Ebből a legendás együttesből nagyjából annyit hallottunk, hogy grrr-zzzsss-nyííí-krááá, és azért ennél összetettebb és dallamosabb dolgokat művelnek. Nem is tudom, hogy a hallójáratainkban vagy a lelkivilágunkban tett nagyobb kárt az élmény.
A vészesen közelgő hétfő reggel gondolata kicsit visszafogta a kezemet, ahányszor a kihelyezett italozdákhoz értünk (az előző napi 2*4 mézes pálinka után amúgy is csak sört és bort ittam; érdekes módon csak ettől lettem másnapos, pedig igen óvatosan bántam a mennyiségekkel), sőt, a végén már ásványvizet ittam ásványvízzel. Ennek ellenére kellemesen elvigyorogtunk, felidéztük ifjúságunk legszebb és legrészegebb (a kettő ritkán egyezik) pillanatait, Brainoiz egyik-másik előadásától szabályszerűen beestünk az asztal alá nevettünkben. Ha netén megunná a fantasy pozőr-íróságot (de inkább ne hagyja abba, mert igen kiváló), humoristaként is szép karriert futna be.
Viszont engem már kezdett leteríteni a fáradtság. Padlószőnyegnek. Hazafelé minden második zebrának nekitámaszkodtam, és erőgyűjtés gyanánt szunyókáltam egy negyedórát valamelyik kellemesen kisvárosias hangulatú padon (dús koronájú, öreg fák, tücsökciripelés, pattogzó festékű, piros pad, az alacsony utcai lámpák fénye belevész a lombba), verseket gondoltam ki, de szerencsére, mire hazaértem, már el is felejtettem őket. Nem alkotunk az örökkévalóságnak. Csakis az itt és most zenjének. Néha. Mikor ilyen fáradt vagyok.
