Esik az eső, hideg van, és felvehettem azt az új blúzomat, amiről nem hittem volna, hogy október előtt debütál. Kicsit keleties a szabása, mert átkötős, de közben nyugatias is, és ettől valami veszedelmes dekoltázst mutat, valamint hattyúnyakat. Fekete, ám bordó és egész vékony aranyzöld csíkok is vannak benne - szép, fényes, kicsit selyemszerű. Imádom.Tegnap nekiindultamm, hogy akkor szerzek én magamnak Primordialt, de csak annyit értem el, hogy ronggyá áztam, valamint kellemes szórakozást nyújthattam a Zenebarlang dolgozóinak, mikor halványrózsaszín blúzban, egy ernyővel a kezemben hanyatt leestem a lépcsőn. Alapos metal-antitézisként néztem ki, de manapság már kopott közhely, hogy a topmenedzserek és az ügyfélszolgálatos cicák is csak System of a Down-t meg Theriont ordíttatnak. Primordial pedig nem volt, mindegy, addig hallgatok Backstreet Boyst. Vagy izé, Anathemát. Úgyis ők a világ legszebb boyband-je.
Megörököltem egy sós perecet, és reggel, mikor beértem, négy mosolygós őszibarack várt az asztalomon. Négy másik pedig a kolléganőm asztalán virult. Egy harmadik munkatársunk hozta - ugye, milyen jó helyre kerültem?
És ha már ma más fórumon előkerült - és ezer éve, de legalább három hónapja ki akarom már fejteni - elmesélem, hogy mi tetszett Dublinban a legjobban. Mert persze, szép a Christ Church, és gyönyörű a St Patrick's, de a legeslegszebb akkor is az volt... hogy ott mosolyognak az emberek. No ugyan nem mindig, sem folyvást-folyva, de nem is azzal a besavanyodott élőhalott arckifejezéssel csámborognak, mint a kedves budapestiek. Ha valaki mosolyogva vágott át a tömegen (ahogy én tettem), és néha elkapta mások tekintetét, akkor senki sem let dühös vagy keserű, senki sem akarta arcon vágni - épp ellenkezőleg, a legtöbben visszamosolyogtak, sőt, jó néhányan odabiccentettek, vagy hangosan rám köszöntek. Nem mondom, hogy szerették egymást; de legalább nem gyűlölték a másikat csak azért, mert létezik.
Imádom azt a várost. Tervezek visszamenni ősszel. Talán, ha van szimmetriája a sorsnak, a következő évszak-váltó ünnepre, Samhain-re épp ki is juthatok. Szeretném látni a sötétbe hulló, komor és borongós Írországot is; a démonokat. Ha valaha egyszer végére jutok annak a Fényverte utolsó Jordannek (így káromkodnak a könyvben, na), még pénzem is lesz rá. És szabadságom. Bárcsak úgy lehetne. Tudom, rajtam múlik - de bárcsak úgy lehetne.
