Kitört rajtam a menetrend szerinti 15:00-ás "engem senki sem szeret" . A következő állomások a lejtőn lefelé az "olyan öreg vagyok" és az "olyan kövér vagyok" ; nagyjából fél négyre és negyed ötre időzítem őket. Érdekes, hogy reggel nyolc és délután fél öt között mindig hízok pár kilót, pusztán lelki nyomorúságból. És mire kiérek a földalattihoz, lefogyom mindet. Érdekes.A hétvégén voltunk inni, füstös és dohos diákkocsmában (Filter), és gótulni füstös és levegőtlen hostelkocsmában (Marco Polo). Ahol néha csak Grafikuslány és én roptuk a jóféle moll-metálokra - ó, igen, és az új Anathema szám letölthető innen a "multimedia" részből, ingyen, sőt, bérmentve, sőt, egész kellemes - és jóféle egyéb érfelvágós gótulatokra is, de sajnos hamar haza kellett menni, mert elfáradtunk mindahányan. Így van ez, ha az ember már öreg.
Hajnalban alvás helyett olvastam ánglius nyelvű könyvet (Tom Wolfe: I am Charlotte Simmons ) és nem tetszett, azt hiszem, látom én az értékeit, csak nem értek velük egyet. Aztán hétvégi ház az erdőben, viharral és pálinkával... és... és... kaptam születésnapi ajándékot is.
Franciaországban egész végig azzal fenyegettem kis családomat, hogy ha nem lesznek jók, ír népdalokat fogok énekelni nekik, ezt persze részükről folyamatos és hangos tiltakozás kísérte, igazán nem értem, mintha még sosem hallottak volna ír népdalt énekelni (sosem hallottak ír népdalt énekelni). Ennek örömére viszont szombat este, a minden eddiginél jobb, új barackpálinka után odaállt elém nővérem és sógorom, és egy igazi, hatalmas, 4 CDs ír zenei válogatást nyomtak a kezembe - hah, legalább újabb nótákat tanulhatok meg! Már a második dalnál megtudtam, hogy Athenry városkáját "eszönráj"-nak kell ejteni, és akkor a kultúrtörténeti csemegékbe még bele sem kóstoltam. Pedig ezekben az ír nótákban van ám dögivel.
Ott van például az egyik leghíresebb, a Rocky Road to Dublin . Igazán pattogós, pörgős, vidám nóta - egészen adig, amíg az ember véletlenül fel nem fog valamicskét a szövegből, és rá nem helyezi hiányos történelmi ismeretei térképére (és a szöveg kivételesen nem süllyed el egyetlen fehér folton sem). Akkor aztán megijed: a felszínen jókedvűnek tűnő dal történetében semmi vidám nincs. Hősünk munka és megélhetés reményében kénytelen otthagyni szülőfaluját, és elindul a Dublinba - és onnan Angliába - vezető úton. Dublinban kirabolják, majd embertelen körülmények között átkel az Ír tengeren, és Liverpoolba érkezvén még a helyi suhancok csúfolódásait is el kellene tűrnie. Ekkor azonban elfogy a türelme, és pár Galway környéki ír legény segítségével ellátja a helyi kölykök baját, hiszen mindannyian emlékeznek a Dublinba vivő, köves útra. És mindez azzal a pattogós, könnyed dallammal még sokkal szívbemarkolóbb, mint a többi kivándorló lassú, szomorú balladái.
És ma végre megtaláltam, honnan lehet leszedni Primordialt, úgyhogy hosszú, és sokáig meddő küzdelem után végre meghallgathatom, hogy a zöld-fehér kacskaringókba öltözött kölyök voltaképp milyen zenét játszik (nevezhetem kölyöknek, kb. másfél hónappal fiatalabb nálam). Lehet, hogy nem fog tetszeni. De akkor is. Söröztünk együtt. Egy olyan éjszakán, amikor Dublin a lehető legszélesebben rám mosolygott, és mit tehettem volna mást? Mindenkit szerettem.
