Estefelé érkezett meg Kőris anyóhoz, aki jóval barátságosabban fogadta, mint a lánya, és Szikla kovács nemsokára jóllakottan, átmelegedve hevert a takaros hegyi házikó egyik sarkában. Félálomban ki-kisandított még a felhőkön átpislákoló csillagokra, és arra gondolt, jó ez így, fenn a hegyen, a szél szavát hallgatva, a tűz melegében sütkérezve – aztán, hogy de mégis jobb volt a kunyhó küszöbén aludnia előző este, bármennyire fázott.
– Eszedbe se jusson! – szólt oda neki erre Kőris néne, aki még a tűz mellett ült, és dudorászva varrogatott valamit.
– Micsoda? – morrant vissza Szikla kovács döbbenten, bár felébredni még erre sem ébredt fel teljesen.
– Azt nem tudom – kattogott tovább Kőris néne gyűszűjén a tű –, de még a szél is feltámadt arra, ami az eszedben járt, és az hiányozna csak, hogy megint vihar legyen! Aludj inkább! Fölösleges olyasmin marnod magad, amin ma este már úgysem segíthet senki sem. Örülj annak, amid van; a takarónak a hátadon, a vánkosnak a fejed alatt, és ne érdekeljen, mid volt, vagy mid lehetne!
Szikla kovács egy pillanatra elgondolkozott a vén javasasszony szaván, aztán még jobban befészkelődött a takaró alá. Próbált örülni a párna jó meleg vászonillatának, a tűz pattogó ritmusának, de végül azon kapta magát, hogy a legjobban annak örül, hogy előző este mégis a hidegben alhatott. Mielőtt ettől újra elkomorodott volna, szerencsére elnyomta az álom, és Kőris néne elégedetten hallgatta, ahogy a szél panaszos sóhaja is egyenletes szuszogássá csendesül.
az időjárás pedig egyszerűen imádnivaló
Zokni helyett vastag, zöldes aloe vera zselét viselek a bal lábamon, muszáj, ha már azt forráztam le a filter helyett. Igazából rejtély, miért tettem, a málnatea sokkal finomabb. Reggel a táv szebbik felét rollereztem, le a Dunaparton, át a Lánchídon, aztán délben vissza; a világ legkeményebb nektarinját sem érdemes könyvek közé tenni, mert lekvár lesz belőle; és elolvastam már négy francia novellát a reptéren szerzett kötetből, és ha a mondatokat nem is mind, a történeteket azért értettem.
