A temetésen túlvagyunk, és az előzetes várakozásokkal ellentétben nem folyt vér, senki nem csapta fejbe a másikat a levesestányérral, sőt, a temetés napján már elképesztően durva beszólogatások sem voltak. Letudták előző este az érdekelt felek, és a temetés napján már mindenki nagyjából a legszerethetőbb arcát mutatta. Egy ponton szinte sajnáltam, hogy én ilyen derék emberekkel nem fogok akarni többet találkozni, de az a helyzet, hogy amikor épp nem szenélyesen, arcba nagyon kedves mindenki mindenkivel, olyan dolgok folynak a háttérben, hogy tényleg nem akarok többet találkozni a családom jelentős részével. Persze legalább ezen is túlvagyunk, az elmúlt hetek-hónapok egyik legnyomasztóbb, folyamatos görcse kiengedhet. Maradt helyette bőven, de számít, hogy ennyivel könnyebb.
A nehéz tesztes helyen megvolt a rövid interjú, éreztem, hogy nem sikerült jól, és már meg is kaptam az emailt, hogy más jelöltekkel folytatják, legalább hamar írtak. Igazából a héten annyira nem tudtam odaterelni magam fejben, ahol jól interjúzik az ember, hogy nem is lep meg, de valahogy azért most már fel kell gyúrnom magam. Csak közben ki kellene jutnom az erdőbe is, amíg süt a nap és jó idő van, és mosni is kell és becsomagolni, mert csütörtökön utazom anyámhoz (még jóval a felmondás előtt megvettem a jegyet), és ezer más dolog, és egyáltalán, mit akarok kezdeni az életemmel? Hol? Mikor? Csak a kérdések, csak a kérdések, és közben azt is ki kéne számolnom, hány kalória volt a mai kókusztejes maláj curry.
