hőség

A napfény goromba, figyelmeztetés nélkül vágja orrba az embert, már csak azt várom, mikor próbál az arcomba csavarni egy letört nyakú sörösüveget, az elmúlt egy-két nap után kinézem belőle azt is. A világ és köztem cseppfolyós réteg, de ha este kinyitom az ablakot, leveseskanálnyi, fekete lepkék gubancolódnak a hajamba, ilyenkor mindig az a leginkább megdöbbentő, hogy nem tudok elég nagy levegőt venni ahhoz, hogy hirtelen vége legyen.

     Harmadnap reggelre értek fel Sötétvágásba, ahol Jégfonó Asztrid úgy megörült Vilmának és a bárányoknak, hogy Szikla kovácsot szinte észre sem vette. A férfi egy ideig ott téblábolt, de végül kénytelen volt megköszörülni a torkát, és hangosan még egyszer ráköszönni az asszonyra.
     - Te meg ki vagy? - meredt rá Asztrid asszony. - És hogy kerültél ide?
     - Szikla kovács vagyok - hajolt meg kurtán a férfi -, és Vilma kisasszonnyal jöttem.
     Asztrid összevonta a szemöldökét, és alaposan végigmérte.
     - Az nem lehet - mordult rá végül -, Szikla kovácsot mindenki mosolygós, derék legénynek írta le!
     Megrándult a kovács szája széle, de ha mosolyogni támadt is kedve, abban nem lett volna sok vidámság: a távoli hegycsúcsokon felszikrázott a napfény, de hidegen, fenyegetően, mintha vihar közelegne.
     - Attól még én vagyok az. Idáig kísértem Vilma kisasszonyt, de nem miatta jöttem: kegyed édesanyjához, Kőris nénéhez küldtek, hátha ő visszaszerezheti a mosolyomat.
     Asztrid értetlenül meredt rá. Megrázta a fejét, csak úgy csapkodott vastag, jégszőke hajfonata.
     - Sok mindennel kereskedik édesanyám, de mosollyal nem. Persze ha azt mondták neked, menj csak tovább hozzá!
     - Azért is álltam meg itt - folytatta Szikla kovács egy csepp türelemnek álcázott ingerültséggel -, hogy megkérdezzem, nem akar-e küldeni neki valamit!
     Asztrid még egyszer végigmérte; láthatóan a fejébe vette, hogy ő már csak azért sem kedveli a jövevényt.
     - Az üdvözletemen kívül semmit sem.
     Szikla kovács kurtán meghajolt - Vilma el is merengett rajta, ezt vajon hol tanulhatta, mert Huzavonban bizony nem így viselkedtek a kovácsok - aztán biccentett, és már indult volna, ha a lány nem húzza vissza a karjánál fogva. Vilma bele is pirult a nagy merészségbe, és Szikla kovács is úgy meglepődött, hogy egy pillanatra csak állt, és azt sem hagyta, hogy a lány visszarángassa.
     - Csak nem engedhetünk el ebéd nélkül – kapta el a lány most már a kezét -, ha már idáig kísértél!
     Jégfonó Asztrid csak állt, és úgy villogott a tekintete a két fiatal között, mint a jégeső, amit a rossz nyelvek szerint az ő szigorából fontak esténként azok a manók, akiket Asztrid férje, a mindig mosolygós Fodor lopott fel a bányából, hogy lássanak egy kis csudálatos holdfényt. Látta, látta, hogy ezek ketten egymásba szerelmesedtek, és nem tetszett neki a dolog, mert nem hiába volt Kőris néne lánya, sok olyasmit észrevett, amit senki más nem.
     Bármit látott is ezúttal, csak még kurtább lett Szikla kováccsal. Az ebéd végére Vilma is belátta, hogy az lesz a legjobb, ha hagyja, hadd menjen útjára a férfi, mert amíg velük van, nem lesz béke. Ismerte annyira Asztridot is, hogy ne kérdezze meg, mi lelte – az asszony sokban emlékeztette az édesapjára, és Setétlápi uramról még a legkisebb libapásztor is tudta, hogy nem érdemes olyankor faggatni, ha dühös. Szikla kovács hát a vállára vetette a zsákot, fonott kosarukban a tyúkokat, és azon mogorván neki is vágott a szemerkélő esőnek.