Le kéne zuhanyozni (újfent), el kéne menni venni egy üveg rozét, mert az agyhalott forróság egyszerűen szomjúhozza, gyereknek kéne lenni a Balaton mellett, mindig más kéne, mindig más kéne.
Huzavonban pontosan kilencszázkilencvenkilenc kunkorodik fel-alá az utcákon, odabenn a házakban, és Setétlápi bíró gondosan ügyel rá, hogy ez így is maradjon, mert a legendák szerint szörnyűséges következménye volna, ha véletlenségből egy ezredik lépcsőre is fel lehetne hágni a városban. Ahányszor csak összegyűltek a városka vezetői, azon veszekedtek a leghosszabban, mi számíthat lépcsőfoknak, és mi nem. Olykor még Arany kovács is egész felmérgesedett, és ha Szikla kovács ilyenkor nem kezdte volna el mosolyogva békíteni őket, talán bizony ölre is mennek Huzavon bölcs vezetői.Végül aztán háromnegyed tízkor eltámolyogtam a boltba, és a kínálat és a pillanatnyi kereslet üdvös együttállásának hála csilis tortilla chipset vacsoráztam, csípős thai szószba és hideg kefírbe mártogatva, mirelit málnán hűtött rozéfröccsel. A bevásárlóközpont melletti, hűvös parkban (komolyan, utána hazajöttem, és már a házak között is legalább 6-8 fokkal melegebb volt, idefenn pedig, hát, szauna), illatosan virágzó fák közt, holdfényben. Szúnyogokkal. A málnán és a kefíren kívül mindenből maradt bőven, nem mintha pont ugyanezt tervezném reggelizni, de ebéd még lehet belőle.
Egyvalakit nem érdekelt soha a civódás: Réz kovács ilyenkor leginkább csak elálmodozva ült, és fémbe dermedt lángnyelvek táncoltak a szeme előtt, egy álomkép haja, ragyogó hímzések a libbenő ruhán. Senki nem is tudott olyan vereteket készíteni, mint ő.
Alighanem így eshetett meg az is, hogy nem figyelt oda, amikor Setétlápi uram az ajtó elé húzott ládák veszedelméről beszélt. Máskülönben talán nem tolta volna a padlásfeljáró elé az ódon szerszámosládát sem egy lázasan átdolgozott este, hogy jobban elérje a nagyapja egy régi rajzát, ami munka közben eszébe jutott, és nem hagyta nyugodni sehogy sem.
Réz kovácsról tudni kell, hogy ősi família sarja volt, kovácsként szerzett magának hírnevet minden felmenője. Bizony, még az asszonyok is; azért is halogatta rendre a házasodást, mert nem talált egyetlen olyan nőt sem, akit akár legénynek… leánynak felvett volna maga mellé, kevesebbel pedig hitvesben sem érhette be. Annyira persze nem viselte meg a magány, jól elálmodozott az ősi házban, a szanaszét álló, csücskös sipkájú huzavoni tornyok egyike alatt; mert bizony annyira régi volt a családja, hogy a város magvában, a csálé tornyok tövébe tapadt, zegzugos öreg házak egyikében lakott. Nem volt sok ilyen ház, talán egy tucatnyi, és hiába próbálták utánozni őket a későbbi, feltörekvő nemzedékek, sosem sikerült megfogni azt a könnyed véletlenszerűséget, hogy a tető mindjárt lebillen, meghajlik a torony görbe háta, már-már a szomszéd házra ereszti a cikornyás erkélyecskét… sosem sikerült olyan képtelenül eleven, mégis szilárd épületeket emelniük.
Most tehát nekitolta a ládát a padlásfeljárónak, és nagy sietve fel is ugrott rá, hogy körbetúrjon a nagyapja régi rajzai között – ám ekkor különös hangot hallott. Nem nyikorgás volt, nem csikorgás, de még csak nem is kattogás vagy pattogás, hanem inkább valami mély, álomittas sóhaj, mintha egyszerre az egész hegy ébredezni kezdett volna.
- A nemjóját – morogta a kovács, mert bár úgy tudta, amikor nagy ritkán megmoccannak a föld gyökerénél szunnyadó őssárkányok, annak nincs más előjele, mint hogy a kövek szótlan beszédét is értő kutyák-macskák furcsán viselkednek, ilyen furcsaságot sem tapasztalt még életébem. Várt egy pillanatot, hátha csak képzelődött, és mivel nem történt semmi sem, újra felágaskodott, és kotorászni kezdett a papírok között.
Az egész ház megremegett.
– Elkészült a város? – kérdezte az előbbi, álmos sóhaj, és mintha maguk a kövek szólaltak volna meg.
