Szürke hajnal volt még, amikor felébredt, de sokáig csak ült az ágyban, és nagy mogorván meredt maga elé, ahelyett, hogy régi jó szokásának megfelelően azonnal ment volna a kamrába, tette volna fel a teáskannát a tűzre, szedte volna elő a hétfogásos reggeli minden kellékét. De az átforgolódott éjszaka után nem volt étvágya sem: addig ült és nézte az ágy végét, a takaró alól kilógó lába ujját, míg végül délre harangoztak: akkor riadt csak fel, akkor döbbent rá, mennyi időt elbámészkodott a semmibe, mert aznap is hideg és esős idő volt, és az a nyúlós, álmos hajnali szürkeség egészen ellepett mindent.
A déli harangszóra aztán kipattant az ágyból, megmosakodott, felöltözött, és lesietett a konyhába, hogy még utoljára rendesen megebédeljen. Szokásától eltérően a jó, tejfölös bableves, a sajtos-tejszínes krumplipüré és a sonkába tekerve sült libamáj után még egy kupica ritka itókával is megkínálta magát. Nem szokott napközben inni, nagyon elálmosította, de tisztában volt vele, hogy az ember életében vannak kivételes pillanatok. És amikor megy, és halálra ítéli saját magát, de még az egész városát is, az bizony elég kivételes kéne, hogy legyen.
Hagyta, hogy végigégesse a torkát a jóféle barackpárlat, aztán töltött magának még egy ujjnyit: a mennyezeten, a következő emeleten, az egész házon át a sárkányra emelte, aztán legurította. Biztos ilyen lehet csatába menni, gondolta, aztán horkant egyet, és elmondta magát mindenféle ostobának, mert nemhogy a háborúhoz nem értett, de még sonkaszeletelő késénél veszedelmesebb fegyvert nem is fogott a kezébe.
Egy harmadik kupica már nagyon nevetséges lett volna, nem volt hát mit tenni, elindult felfelé a lépcsőn. Felért a padlásra, megállt a szoba közepén, és megköszörülte a torkát. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak hordaná idehaza is a kalapját, mert most nagyon jól esett volna gyürködni egy kicsit kínjában. Várt.
Csend volt.
Megint megköszörülte a torkát, és megint várt egy keveset, de megint csak az utcán kergetőző gyerekek visongását, a szél zúgását, a sárkány lassú, egyenletes légzését hallotta.
– Nos – krákogta aztán a csendbe. – Tehát.
Megint várt egy kicsit, de a sárkány vagy annyira megijedt az előző esti szidástól, hogy már nyikkanni sem mert, vagy elhitte, hogy tényleg nincs még kész a város, és visszamerült időtlen álmába. Réz kovácsot egy pillanatra hihetetlen megkönnyebbülés töltötte el (bár kissé szégyellte ám, hogy csak hazugság árán tudta megmenteni a várost), aztán arra jutott, hogy egy harmadik próbálkozással még igenis tartozik a becsületnek.
– Szóval – dörmögte, és erre megint megnyikordult a tető, és a sárkány parázsló szemmel nézett le rá a padlás homályában. A fenének kell nekem ennyire lelkiismeretesnek lennem, morogta magában a kovács, és megköszörülte még egyszer a torkát.
– Nohát, az a helyzet, hogy hazudtam neked tegnap, mert hát a város igenis készen van, de olyan készen, hogy annál készebb egy város sem lehet – vágta ki aztán az egészet olyan sietve, hogy csoda, hogy az egyik szava nem esett át a másikon. – Olyan, de olyan kész, hogy kész volt már háromszáz éve, épp csak azt az ezredik lépcsőt nem tette le senki sem, nehogy felébredjetek, és követeljétek a jussotokat… gondolom, mert tartottak tőle, hogy a te fajtád sem tisztességesebb az enyémnél, és nem állnátok meg a jussotoknál, a harminckét tucat báránynál és az egy tucat szopós malacnál, de megennétek a gazdáikat is.
– Nos – dünnyögte kissé szégyenkezve a háztető –, azt hiszem, ebben nem is tévedtek. Volt róla szó. Jobban mondva… másról sem volt szó. Hörgő és Morgó már a másnap reggelt sem akarták kivárni, essünk nekik most azonnal, faljuk fel mindet! Csak azért nem tették, mert szemtől-szembe azért tartottak az emberek kardjától, nyilától, de legfőképp a viharverő varázshatalmától.
– Kutya legyek, ha értem, miről beszélsz – dörmögte Réz kovács, és megvakarta a füle tövét. – Viharverő? Varázshatalom? És az sem nyugtat meg, hogy ezek szerint ha alkalma nyílik rá, a te fajtád éppolyan becstelen lett volna, mint az enyém.
A sárkány szipogott egyet, és bűntudatosan sandított le a kovácsra.
– De én nem értettem velük egyet – szögezte le. – Én és Lapufül és Tüske eldöntöttük, hogy mi aztán ebben nem veszünk részt. Megesszük a magunk reggelijét, mert ami jár, az jár, és amúgy is, bárányok, ki tudna ellenállni egy tucat zsenge báránykának? De aztán elrepülünk, és vissza sem jövünk, amíg… szóval nem is jövünk vissza.
Réz kovács mogorván ingatta a fejét. Érezte, hogy mindjárt ordítani kezd, de hogy épp kire olyan mérges, a rég halott viharverőre, a háztetőkké dermesztett sárkányokra, erre az egy idétlen kölyökre itt, akinek mégis sikerült felébrednie, vagy saját magára, amiért ezt az egész kínos helyzetet előidézte, azt sehogy sem tudta eldönteni. Mert hát az egyre inkább világos volt számára, hogy az ő háztetője nem csak méretre kisebb a többinél, de beszédre is, viselkedésre is olyan, mint egy megszeppent gyerek. Nem szidhatja össze azért, mert nem szállt volna szembe a Sárkány-porta tetején acsarkodó bestiával, ha egyszer az háromszor akkora volt, mint ő maga, és a pofáját elnézve igen vérszomjas is.
– És most mihez kezdesz, hogy tudod az igazat? – mordult fel aztán. A sárkány akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta a házfalat.
– Nem tudom – nyögte panaszosan. – Igazán… éhes vagyok. Egész nap eszel. És olyan finomakat! És esznek a szomszédaid is. Az orromat csiklandozza a sült malac, a marhapörkölt, a ropogós libacomb, az ismeretlen fűszerek, az édes-mézes nyalánkságok illata… és én háromszáz éve még csak nem is reggeliztem!
Réz kovács bűntudatosan lehajtotta a fejét, és arra gondolt, ha neki akár csak egy reggelit ki kell hagynia, milyen mogorva lesz, ez a szegény jószág pedig háromszáz éve nem evett egy falatot sem, és mégis épp csak panaszkodik!
– Hát… végtére is hozhatok neked valami reggeli-féleséget… jobban mondva most már ebédidő van. Tucatnyi birkát ugyan nem ígérhetek, de talán maradt még egy kis bableves, és ha nincs ellenedre a hideg koszt, hozhatok egy kis sonkát friss cipóval, kovászos uborkával.
A sárkány nagyot nyelt, és félénken lepislogott a kovácsra.
– És esetleg… olyan mézes kását… olyat tudnál főzni nekem?
Réz kovács felsóhajtott, és megvakarta a fejét.
– Persze – dörmögte. – Persze.
a második fejezet vége
Egy ideje már csak az utolsó két bekezdés hiányzott róla. Mondjuk három hónapja. És igazából végig tudtam, hogy mi lesz az. Csak izé. Teljes tíz szót összerakni, az meghaladta a a nyári képességeimet.
