De most már kezd körvonalazódni, hogyan torlódnak majd egymásra a munkák, úgyhogy azt hiszem, holnap veszek kávét, és a kellemes elpöszmögés helyett lassan visszaképzem magam terminátorrá, hasta la vista, baby, mondom a teáimnak, és remélem, hogy csak az agyam olvad le néhányszor, nem kell teljes kohófürdőt vennem.
Márpedig Vilma egyedül vágott neki az útnak, hacsak nem számoljuk a tizenkét gyémántgyapjú, csillagszemű bárányt: a jócskán felmálházott Szikla kovács csupán déltájban érte be, amikor megállt ebédelni a Zöld forrásnál. Épp nem esett, de az a fajta szürke hideg ülte meg a hegyet, ami szinte az esőnél is vizesebb – ilyenkor még hangosabban csörgedezik a forrás, még jobban harsognak a zöldek. A fák levele jeges-keményen csillogott, a víz habosan zubogott végig a sziklán, és a cukorbárányok gyapja úgy szikrázott, mintha csak megkésett hófoltok hevertek volna el a füvön. Még Vilma fekete haja is hidegen fénylett, hidegen, akár a téli éjszaka, akár Vas kovács fekete kései. Amikor Szikla kovács megpillantotta, először csak eltátotta a száját: olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy akkor is elfelejtett volna mosolyogni, ha történetesen nem gyötri a búskomorság.
Vilma törte meg a csendet: hirtelen felpattant, tapsikolt egyet, kettőt, és mielőtt harmadszorra is összecsaphatta volna fehér kezét, a bárányok mind talpon voltak, és bégetve rázták meg magukat.
- Ideje indulnunk! – adta ki a parancsot kis úrnőjük. – Kalács, Perec, Kuglóf, Bukta! Gyerünk, Briós, ne lustálkodj! Kifli, te meg mit csináltál? Csupa sár az orrod!
Lehajolt, hogy megtörölje az egyik bárány orrocskáját. Megrándult Szikla kovács szája sarka, és egy pillanatra kivillant a nap is a felhők mögül. Vilma felkapta a fejét, körbenézett, és észrevette a férfit. Először elvörösödött, hogy így meglepték, aztán szélesen elmosolyodott.
- Nocsak, még egy vándor! – egyenesedett ki, és lesimította a szoknyáját. – Merre, merre kovács uram?
Szikla kovács egy pillanatra úgy érezte, hogy most jó lenne, ha tudná, hogyan kell elvörösödni, akkor legalább a dadogást megúszná, de balszerencséjére nem volt az a pirulós fajta.
- A… a hegyekbe – botlottak egymásba a szavai -, fel. Kőris nénéhez.
- Kőris nénéhez? – vonta fel a szemöldökét Setétlápi Vilma, és amilyen vörös volt az előbb, most olyan sápadtan fénylett az arca. – Akkor egy darabon együtt visz az utunk: én Jégfonó Asztridhoz viszem fel a bárányokat, a Sötétvágásba: onnan már csak egy hajításnyira a Kőris-kunyhó!
Szikla kovács erre úgy eltátotta a száját, mintha sosem járt volna még a hegyekben, pedig a kovácsok közül talán csak Kobold töltött fenn több időt a Pitymallón. Igaz, ő inkább a bányászfalvakat és a föld mélyét kutatta, míg Szikla kovács a zord szirteket járta, de ettől csak még érthetetlenebb volt, miért bámul úgy, mintha még sosem hallott volna a Sötétvágásról, vagy hogy arrafelé vinne a Kőris-kunyhóhoz az út.
- Jaj, de mit is beszélek itt össze-vissza – nevetett fel Vilma tettetett zavarral -, hiszen még arra sem volt időd, hogy kifújd magad! Mi ugyan épp indultunk volna tovább, de a bárányok nem bánják, ha legelészhetnek még egy keveset. Ülj csak le!
Mielőtt Szikla kovács akár csak egy szót is szólhatott volna, Vilma leültette egy kőre, és sürögve-forogva, megállás nélkül csicseregve megterített előtte. Forrásvízből, friss cipóból, fehér sajtból pompás ebédet rögtönzött neki. Miközben a férfi falatozott, a lány hol a kalandvágyóbb bárányokat terelgette vissza, hol az apró, fehér jószágok viselt dolgairól mesélt, és mire Szikla kovács befejezte az ebédet, már el is múlt a zavara. Mintha gyerekkoruk óta együtt játszottak volna, holott most találkoztak másodszorra életükben.
(Mégis lusta voltam kitörölni és átírni az egészet, találtam helyette magamnak htszáz más dolgot, amit szintén nem csinálok meg úgysem.)
