közben

Nem mintha haladnék a történettel, mondhatni elakadtam. Mármint olyan szinten, hogy a történet címét már helyrehozhatatlanul elhagytam, és egy kisfiú helyett valahogy két kislány lett, és azt sem tudom, mi legyen, mert ugyanakkor egy másik történet miatt valahogy mégis vissza kéne kanyarodnom az eredeti elképzeléshez.

     Kobold kovács másnap korán felkelt, óvatosan megcsókolta a felesége homlokát, megsimogatta az összeölelkezve alvó ikreket, aztán átballagott a műhelybe. Bár azt, amire álmában a lányokat tanítgatta a Mordizomadta, ő maga már réges-rég tudta, az álombeli barlang-kohóban nem egy olyan apróságot látott, amit szívesen megpróbált volna megalkotni ébren is. Igyekezett nem gondolni arra, honnan szedte az ötletet, mert nem volt épp megnyugtató, hogy minden koboldok királya felfigyelt a lányaira, még a csak álmában is – bár Kobold kovácsnak eddig csak ébren volt dolga a tárnák lakóival, azt ő is tudta, hogy a hozzájuk hasonló, varázslatos lények nem mindig tartják külön világnak az álmokét. Idővel aztán úgy belefeledkezett a munkába, hogy nem csak azt sikerült elfelejtenie, honnan jutott eszébe, amit épp csinált, de az ebédidő gondolata is utána suhant, sőt, a vacsoraidőé is, mert egyszer csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, karján a két gyerekkel.
     – Eleget dolgoztál mára – jelentette ki az asszony, aki sok furcsaságot megszokott ugyan a férje mellett, de azért azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy Kobold kovács olykor napokra a műhelyben felejtette magát -, a lányok már nagyon sírtak utánad, és enned sem ártana!
     Kobold kovács pislogott egyet, pislogott kettőt, és a harmadik pislogásra lerázta magáról a munka bűvöletét. Szégyenkezve nézett a feleségére, és épp csak lekanyarította magáról a bőrkötényt, mielőtt átvette volna tőle a gyerekeket.
     – Nézd, micsoda szépséget álmodtam! – bökött az állával a félkész műremek felé nagy büszkén, de alig mondta ki, el is múlt a jókedve, mert hirtelen eszébe jutott, hogy mi minden mást álmodott még. – A lányok jól viselték magukat? – kérdezte kicsit félve, mire a felesége elnevette magát.
     – Tudják máshogy? – kérdezett vissza, bár az a karmolás Málna szeme fölött ékes bizonyítéka volt, hogy nem csak tudják, de szokták is rosszalkodásra vesztegetni az idejüket. – Olyan csendben voltak egész nap, hogy néha azt hittem, valami kóbor manó elvitte őket!
     – Ilyet ne is mondjál! – nézett rá Kobold kovács riadtan, és magához szorította az izgő-mozgó gyerekeket. Mióta ember az ember és kobold a kobold, azóta kerengtek kegyetlenebbnél kegyetlenebb rémmesék az elrabolt és elcsellengett kisgyerekekről, akik aztán a tárnák sötétjében lelték halálukat. Kobold kovács az ikrek születése előtt csak legyintett az efféle híresztelésekre, mert ha valaki, hát ő elég jól ismerte a koboldokat, hogy tudja, nem is engednének olyan nagy, estelen és buta dolgokat imádott köveik közelébe, mint egy embergyerek; de most ő is megtapasztalhatta, hogy a féltés erősebb a józan észnél. És bizony, a félelme erősen egybecsengett az előző esti álmával … szokásával ellentétben el sem gyönyörködött az aznapi munkájában, hanem úgy rohant ki a kovácsműhelyből a két lánnyal a karján, mintha ezer kobold üldözné izzó vasfogókkal.