mintha itt tartottunk volna

Aztán másfél nap alatt kitört a tavasz, egyik este mg télikabátban dideregtem, másnap már az átmeneti kabátot is csak a cipeltem. Új ruhákban és új kardigánokban, és végre elő lehetett szedni a még tél derekán kapott cipőt is, hogy először illesse utca a talpát, és már csak az kéne, hogy mindeközben ne érezzem magam világvégének, hanem valahogy a gondolataim is világosak legyenek és napfényesek.

Ezt előidézendő vasárnap előszedtem a rollert, és kigurultam a Margitszigetre, sőt, út közben még gyrost is vettem, elvitekre, ott fityegett kis szatyorban, miközben az aszfalt ördögeként szóval az első szabad padig. Ami nyilván nem volt egyszerű, mert az első meleg tavaszi hétvége, a sziget csurig volt emberrel, és utána az is okozott némi kis gondot, hogy a gyros olyan mértékben szétszottyadt, hogy kanállal kellett volna enni, de azért megoldottam a helyzetet. Miután valahogy kitörölköztem a csípős tzatzikiből, megpróbáltam rajzolni, újabb ambiciózus projekten gondolkozom. A képregényt sem adtam fel, csak izé. Rájöttem közben, hogy nem tudok rajzolni. Erre rájöttem persze ezúttal is, nem tudok rajzolni, meg kéne tanulnom rajzolni, és most amúgy nem viccelek, élőlényt és mozdulatot, meg úgy általában bármit, hát, az nem megy. De legalább rájöttem, hogy fog kinézni ez a kép, és hogy végül is a másikat, amit csak elképzelni tudtam, de már látni sem, el tudom bábozni, ha kell. Tulajdonképp van egy drótsárkányom, igaz, hogy háromfejű, de a fölösleges fejeket majd figyelmen kívül hagyom. És ebben a világban majd ilyen bumfordi sárkányok lesznek, na. Inkább Süsüre emlékeztetnek, mint Benedict Cumberbatch-re (igazából ha lehet, inkább egyikre sem?).

     Réz kovács szédelegve bandukolt haza: a feje az almabortól volt nehéz, a szíve a gondtól, hogy bizony, a sárkányok dolgában mit sem haladt előre. A korlátba kapaszkodva kellett felhúznia magát a toronyszobába, olyan súlya volt egyiknek is, másiknak is, és amikor végre felért, leroskadt a kis zsámolyra. A sárkány lélegzetét hallgatta volna, hogy alszik-e rendesen a bestia, de csak a tulajdon zihálását hallotta. Aztán újra azt a már-már ismerős nyikordulást, az álmos sóhajt.
     - Délután felriadtam, mert egy galamb nagyon kapargatta a bal fülem – mormolta panaszosan a háztető -, és kinyitottam a fél szemem, és nekem nagyon úgy tűnt ám, hogy ez a város kész van.
     Réz kovács csak mordult egyet.
     - Ne érts félre, nem vagyok ám jártas a városok dolgában – mentegetőzött a sárkány sietve -, csak hát szép nagynak tűnt, és tele volt emberrel, sürgölődtek fel-alá, házból ki, házba be, beszélgettek, fontoskodtak… de egyik sem dolgozott a házakon. Nem építettek, nem szépítettek, csak lótottak-futottak a kopott falak között. Mintha azok bizony már rég készen lettek volna.
     Réz kovács megint csak mordult.
     - És megkérdeztem a galambot, hogy mi az a krizeljum, de megijedt és elrepült.
     Réz kovács harmadszorra is morgott.
     - Galambok – mondta aztán megvetően. – Hogyan is értenének bármihez?
     Most a sárkányon volt a sor, hogy hallgasson.
     - Mi az a krizeljum? – bökte ki aztán, mint aki egész reggel óta ezen gondolkozik. Réz kovács a változatosság kedvéért fújt egyet morgás helyett, mert igazán nem ismerhette be, hogy ezt ám ő maga sem tudja.
     - Olyan, mint a krizantém, csak sokkal büdösebb – jelentette ki végül, mire a sárkány idegesen szipogni kezdett.
     - Akkor inkább tényleg nem kérek. De mondd csak, kovács uram: tényleg nincsen kész a város?