Miután a múlt héten jobbára nem találkoztam emberekkel, szombatra három program is beesett egymásra (illetve nagyon fontolgattam egy negyediket is, mocskos southern-stoner zenéket akartam hallgatni élőben, de ahhoz már tényleg el kellett volna kérnem Hermoinétől az időnyerőt). Először is Adryéknál fánkoztam - két éve nem is találkoztunk, most nagyon izgalmas volt, mivel még csak fényképen láttam a házukat, a kutyájukat, és legdefőképp a kisfiukat, aki még a délutáni alvást szabotálva, holtfáradtan is rettentő vidám volt. És már nem közlekedik labda nélkül. Szóval fánkot sütöttünk, ettünk, ittunk, csak hát nekem olyan fél hat körül el kellett indulnom, mert hogy.
Mert hogy szent meggyőződésem volt, hogy Ami kiállításmegnyitója hétkor kezdődik, és hétre én olyan pontosan oda is értem, hogy az ihaj. Hatkor kezdődött. Persze legalább találkoztam Grafikuslánnyal, és végre élőben is megismerkedtem Pookah-val és Amival, akiket évek óta csak a netről ismerek (és akik mind a ketten elképesztően de döbbenetesen jó grafikusok, na). Sőt, Csillel is, ő ugyan nem grafikus, de ellenben ír, meg hát róla is annyit hallottam már, hogy sokat. És egy lenyűgözően csinos és elegáns kismamával is, akiről senki meg nem mondta volna, hogy pár hetes kislánya van otthon - csinos kismama mondjuk volt a fánksütésen is, csak rajta épphogy nagyon látszott, hogy bármikor szülhet. És tök jót beszélgettünk és tök jó volt, és tessék elmenni megnézni Ami kiállítását, Puskin mozi kávézója, színes képek, látni kell.
Innen Mergenc születésnapi sörözésére indultam (és fájó szívvel lemondtam a koszos típusú zenékről, mert hát Mergenc mégis Mergenc), és a születésnapjára kaptam tőle egy igen kompakt és ZSENIÁLIS műanyag dugóhúzót. Viszont mindenki sorozatokról, mangákról, animékről és a karaktereiről!!! beszélgetett, ami azzal járt, hogy két óra alatt alig tudtam magamba erőltetni egy korsó sört. Az ünnepelt amúgy elég indiszponált volt, az este egy pontján arra a kérdésre, hogy "kérnél nekem egy pohár sört?" joviális mosollyal és teljes erőből a kérdező fejéhez vágott egy üvegtálkát, szerencsére a falat találta el, de azért ööö, itt egy kicsit úgy éreztem, mégis jobb lett volna nekem egyedül elmennem koncertre. Pedig mostanában már nem is szeretek egyedül elmenni koncertre. (Mióta öreg lettem és érzelmes, kell nekem valaki, akinek két ugrálás közt zokoghatok a vállán, hogy öreg lettem és érzelmes.)
Sok másról nem számolhatok be, a leárazás legutolsó napján vettem magamnak negyedáron elegántos ruhát, bár ahogy egyelőre az a program alakul, hát, nem tudom, hogy fogom kibírni a "tapsi meglepetés operakalandjai" aktuális részét, kérem, maradjanak a képernyő előtt, bár ezt a webkettő idején már mondani is fölösleges.
Ahogy Arany kovács nagy dadogva elővezette, mit okoskodtak ki, Setétlápi bíró hirtelen már nem is bánta annyira, hogy nem reggelizett, mert egy pillanatra úgy megszédült, ahogy máskor csak sátoros ünnepek után szokott reggeltájt, márpedig olyankor híresen rosszban volt még a legízletesebb szalonnás rántottával is. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy most nem az éjszakába nyúló koccintgatás rogyasztotta meg a térdét, hanem tényleg maga a világ megfordult meg vele. Ez ugyan baljósabb volt, mint akár a legcifrább macskajaj, de legalább hamarabb vége szakadt.
- Micsoda? Még hogy ahhoz a vén boszorkányhoz küldenétek?
- Kőris néne a vidék legbölcsebb asszonya; aki annyi elveszett kecskét varázsolt már vissza, csak megbirkózik egy legény mosolyával is! – Vas kovács érvelésében voltak ugyan kisebb-nagyobb hiányosságok, de legalább Setétlápi bíró elkódorgott mosolyát sikerült visszacsalogatnia. Kissé sápadt és ideges volt az a mosoly, de kezdetnek megtette: innentől könnyebben ment az alkudozás.
Három tyúk; egy fehér, egy vörös, egy fekete. Egy zsákocska só, egy füzér paprika, egy dobozka bors; egy vég fehér vászon, egy gombolyag vörös fonál és egy köteg vastű - a város hagyományosan ennyit fizetett a hegyi javasasszonyoknak minden évben, hogy segítsenek a pásztoroknak, favágóknak, bányászoknak. És maradjanak a kunyhójukban, tette hozzá magában a Setétlápiak minden nemzedéke; egy bíró sem szenvedhette a határozott, nagyszájú boszorkányokat. A mostani sem örült neki, hogy a kovácsok még egyszer kifizetnék a vénasszony teljes jussát Szikla kovács mosolyáért - csak akkor nyugodott meg, amikor kialkudta, hogy a város mindennek csak a harmadát állja.
- A fekete tyúk, a só és a fonál - nézett mogorván Ezüst kovácsra, aki erre nevetve csóválta meg a fejét.
- Mégis a szívén viseled a sorát, le sem tagadhatod! De nem úgy lesz az: a város adja a vörös tyúkot, a borsot, és a vég vásznat! A többit pedig majd megosztjuk mi egymás között!
