Bíró uram egész elégedetten ért haza. Igencsak korgott a gyomra, de a jól végzett munka örömével rendelte elő a Rozit, hogy most aztán süssön neki rántottát, de tíz tojásból, és ízibe!
Setétlápi asszony ráförmedt, hogy mit nem képzel, elmúlt már a reggeli ideje, az ebédé pedig még igencsak nem jött el, de a férje ezúttal nem hajolt meg előtte, pedig a háztartás ügyeiben amúgy igen alázatos természetű volt.
- Éhes vagyok, asszony – mennydörögte. – Méghozzá rántottára és friss kenyérre; jobb tennéd, ha te is segítenél inkább a Rozi lánynak, mint hogy itt perlekedsz!
A felesége eltátotta a száját. Nem nagyon fordult még elő házasságuk huszon-egynéhány éve alatt, hogy a férje így ráförmedt volna, de Setétlápi uramban csak akkor hagyott abba a parancsolhatnék, amikor a tíz tojásos rántottának legalább a felét leküzdötte.
- Azért ne nézz ilyen gyászosan, no – morgott bocsánatkérően az asszonyra, és megtörölte a bajszát friss kenyérrel.
- Mind megőrültetek – panaszolta Borbála asszony, látva, hogy a férje viharos kedvét tényleg lecsillapította a kései reggeli -, te hajnalok hajnalán elrohansz, még kalapot sem veszel, aztán pedig hazajössz, és felfalod még a holnapot is! A lányod pedig nem átallott útnak eredni ilyen időben!
Az asztalhoz koppant a bíró villája, és Setétlápi összevont szemöldökkel, komoran nézett a feleségére. Sötét gyanú ébredt a szívében. Az aranyló rántotta egyelőre még túlragyogta, de a következő villányit már úgy kellett magába erőltetnie.
- Útnak indult? – dörmögte kérdőn.
- Csak nem elfelejtetted? – nézett rá az asszony elkerekedett szemmel, aztán gyászosan megcsóválta a fejét. – Nem is csoda! Kinek jutna eszébe ebben a hetek óta tartó esőben, hogy voltaképp tavasz van? Elment, hogy felvigye a cukorbárányokat a hegyekbe!
- Mordizomadta – lehelte Setétlápi uram, és kifordult a kezéből a villa. – Mordizomadta! – bődült el, mert valóban elfelejtette, hogy igencsak benne járnak a tavaszban, és ideje felterelni a cukorbárányokat a hegyekbe, mielőtt túlságosan is melegük lenne idelenn. Ez márpedig Vilma feladata volt: magától a vidék hercegétől kapta születésekor a ritka jószágokat, együtt nőtt a kicsinyke nyájjal, és a rajongásig szerette az üveghangú, gyémántszőrű jószágokat. Csak ő fésülhette ki a bundájukból az édes vattaszálakat, csak ő dörzsölhette aranyfényűre a kosok csavart szarvát... csak ő, és nyári pásztoruk, Jégfonó Asztrid, a vén Kőris néne unokája. Setétlápi uram előtt hirtelen egészen más színben tűnt fel a kovácsok kérése. – Össze akarják boronálni a lányomat azzal az ezüstszemű gazemberrel!
- Legalább vigyáz rá valaki a hegyekben – húzta fel az orrát Borbála asszony, akinek egyáltalán nem lett volna ellenére a dolog. Bíró uram ugyan maga előtt is letagadta, de Vilmácskának ideje lett volna már férjhez menni, és Szikla kovácsnál jobb kérőt aligha várhattak. Hiába volt szép lány, hiába volt okos, mint a nap, csak a mesében vártak királyfik az egyszerű bírólányokra. – Amúgy sem illett, hogy egyedül vágjon neki az útnak!
a háttérben kínai óvodáscsoport visong
És paprikás krumpli illat van, tavasz, rövid ruhában és áfonyaszín harisnyában rohangálok, ma épp tökéletesre aludtam el a hajamat, és megtaláltam youtube-on a legkedvencebb Bran számomat a világon valaha. Gyümölcssalátát veszek majd hazafelé menet, őszibaracklevet, és odahaza forró fürdőt, mert ez mind igen fontos.
